6.
Miért is lennél azonos bármilyen párttal, nemzetközi szövetséggel, avagy városi, művészeti akadémiával? Nincs a földön olyan intézmény, amelynek a nevében szégyenkezés nélkül tudnád kimondani azt, hogy mi. Legyen mégoly nemes célzatú, egyikről sem kívánkozol szeretetteljes önzéssel beszélni emelvényről, felolvasópult mögül, hangosbeszélőn át a megtelt széksorokhoz, az egybegyűlt hölgyekhez és urakhoz. Az elnökség szétszórtság, minden este más beszéd, minden délelőtt tárgyalás, terminusaid sűrű egymásutánban következnek. Óránként, egy kis kattanással át kell állítanod a fejedet. Van, akinek ez éppenséggel gyönyör, ne panaszkodj, többé-kevésbé szívesen játszottad. Várt a jegy a repülőtéren, nem kevesebbet repültél, mint amennyit villamosoztál, és nem bántad ezt a gyakori, és mégis kissé szédítő áttájolódást. Becsukódott mögötted az egyik város, és mindaz, amiben benne voltál. Föl kellett volna még hívnod kitűnő embereket, de fáradt voltál, és nem akartál embert látni, időmúltával a befogadóképességed is szűkült. Felhúztad magadat a szobádba, ott is a dolgozóból feljebb a hálóba, és nem hívtál fel senkit sem. A világ, mint beszélgető közösség, egyre inkább van. A többieket egyre nehezebb ignorálni, mert becsengetnek, és ott is, akkor is megjelennek, ahol, és amikor nem igényeled őket. Sokat kell felejtened ahhoz, hogy könnyű szívvel bírjál tovább menni, mert aki egy vesztességet állandóan észben tart, az megdermed. Van bénító gyász, amely elhárítja túlélőképességünk biztatásait. A ruganyos emlékezetben a felidézés akaratlagos művelet is, jóllehet igénybe veszi a félálomba, félfeledésbe leszállás módszereit is. Van úgy, hogy egy emléktársaság eluralkodik rajtad, és már mindig csak azzal hozakodsz elő. Van olyan sérelmed, amelyet gyakran felhánytorgatsz, és nem tudsz, nem is igazán akarsz megbocsátani. Nézzék, mi mindened van! Milyen borzalmakon mentél keresztül.
*
Elég kicsi hely ez a föld, hát még, ha ketrecekre parcellázzuk! Mit akar az, aki be van zárva? Kitörni. És mit akar a várúr? Hogy ne jöjjön ki más hír a várkastélyból, csak az, amit a kürtös a toronyból kihirdet. Ne csúszhasson ki a rések között a várúr beszédének semmilyen cáfolata.
De ha sikerül a hírnek kicsúsznia, akkor utána! Elkapni! Legegyszerűbb, ha a zavaró szöveg meg sem íródik, legegyszerűbb, ha az írógép hallgat.
A ketrecben elpoharazgat a felelős író és a felelős szerkesztő. A cenzúrához nem kell cenzúrahivatal, elég, ha az eszedbe vésed, és a szívedbe fogadod a tanácsait. Ha fegyelmezett vagy, akkor kimenőt kaphatsz a rács mögül, de idejében térj haza utadról, és jelentsd, hogy mit tapasztaltál. Az áttörés, a rács szétfeszítése mámorító tapasztalat, és az írásnak új méltóságot ad.
Hosszú nap lesz ez, és hosszú éjszaka, nem tervezem, csak megnyújtom.
Társaságkereső barangolás, valahol csak találok használható beszélgetőtársakat. Vannak foltok a városban, ahol gyakran megfordulok, ahol tenyérnyi területen összesűrűsödik mindenféle érdekesség, ahonnan kiágaznak a fontos csápok, amelyek más tömörödésekhez vezetnek.
Minden kávézóhoz tartozik egy arc, valakivel voltam ott, valakit néztem ott.
Körülnéztem: tündéri és ocsmány pofák. Ez is, az is gyanakvó, alattomos kíváncsisággal les. Arról tudósítok, ami van, ami számomra van. A végtelenből a csekélységről, ami nekem jutott. A papírhajónak a tengeren szerencséje van, ha néhány percig fennmarad, de biztos, hogy az áramlást nem módosítja. Városi jelentések olyasmiről, ami az újságokban nem kap helyet. Megfigyelések, amelyeket az olvasó máshonnan nem kaphatna meg.
*
Egyik legfőbb tudományunk felfedezően megbecsülnünk azt, amink van, és meglátni különféle városi együttesekben a létező és segíthető vonzást. Nincsen magasabb cél annál, hogy mi magunk jól érezhessük magunkat városunkban, legalábbis annak javarészében. Barátságos összeköttetéseket teremteni ennyi kincs és lehetőség között, amennyivel ez a város rendelkezik, csábító feladat lehet finom szemű, képzeletű és kezű környezetalakítók számára. Lehet, hogy az új század kezdetén ismét ott fogjuk jól érezni magunkat, azokban a boltokban, kávéházakban, fasorokon, folyópartokon és piacokon, ahol nagyszüleink, dédszüleink a huszadik század elején jól érezték magukat. A kontinuus utcák és terek jó találmányok voltak, kár volt lemondani róluk, és a lábon járó embert a pucér és iránytalan térbe belelökni. A város a mi lakásunk. Kell, hogy benne a tágasnak és a bensőségesen szűkösnek az aránya változatos és testhez illő legyen.
Konrád György
Megjelent a Tiszatáj 2012/5. számában
Fotó: Somorjai László
