4.
A nyers szöveg a kerti-utcai csavargás boldogságában szülessen. Megyek beszélni különböző városokba itt az országban, Európában, és a tengeren túlra. Mindenki azt mondja: dolgozzatok többet. Én meg azt mondom, nézelődjetek többet. Az olvasás is csavargás, máshollét, közeledés az ittlét mámorához. Van, amikor a máshollét és az ittlét egybeesik. Van boldogság, amelyet a puszta létezés okoz. Erre születtünk, ez a hivatásunk, nem kell annyit mérgelődni. Itt a hegyoldalon élvez az orrom minden lélegzetvételt, a fülem meghallja a csend változatait, és közöttük a zizegéseket. Amit kapok, nem veszem észre, nem becsülöm érdeme szerint, és inkább ostobaságokkal töltöm az időmet. Elszalasztottam a meleg fürdőt és a hideg patakot, könyvek vidám bölcsességét vagy a szemlélődés jótékony ürességét. Nem fázom, nem ázom, van mit ennem, van hol aludnom és tisztálkodnom, nem fáj semmim, van egy asztalom és székem, van egy füzetem és tollam, akkor mi bajom van, mi hiányozhat még? Az embert meghaladják a lehetőségei. Boldog erőimnek is csak egy szerény részét működtetem. Most éppen Berlinben a Neue Kantstrassen ültem be egy Aman nevű kávézóba, a környék tele van törökkel, arabbal, egy nagy bajuszos ember ül az ajtóban, és az ismerős vendégekkel kezet fog. A Kant utcának ez a szakasza elszínesedett, a kispénzű embereknek való boltok tarka sűrűsége a Chamber streetre emlékeztet, de ezt ellensúlyozza a 19. századvégi nemes épületállomány (Bausubstanz). Törekvő zsidók építtették és lakták valaha. Egy másod-unokatestvérem örökölt ebben az utcában egy bérházat, nyaggatták érte, hogy a lakbért állami csatornán át hozassa be az országba, aztán fiatalon meghalt, nem volt elég erős a szíve. A tulajdonos, kopasz, mediterrán arc, kedvesen biccent a távozónak, így kezdődnek a kapcsolatok.
*
Jurek Becker meghalt, Siegfried Unseld meglátogatta a halála előtt, látszott, hogy megadta magát a halálnak, mint egy vihar utáni táj, olyan volt az arca, sokat szenvedett a kemoterápiától. Háromnegyed év alatt tört rá a halál. Egyidősök voltunk. Ma reggel, mielőtt iskolába megy, felhívtam Áron fiamat, ma van a névnapja, a születésnapomon. Az a falusi ház az alapvető hely, nem tudom, miért, ott nincs bajom a létezéssel. Nem szeretnék több helyet elfoglalni a világból, ahelyett, hogy kis helyen is jól meglennék, elvégre az ágyak nagyjából egyformák. Könyökölj az asztalra, támaszd a homlokod a markodba, és hunyd be a szemed. A szemhéjadon át a balkezed nagyujjával és a hüvelykujjával megnyomkodhatod a szemgolyódat. Így is ugyanazt látom, zöld kertekben fehér házakat, éppen csak kiduzzadnak a talajból. Ez a sok vállalkozás mind nagyzolás, ez az, amit az emberek akarnak, és amibe belehalnak. Elrugaszkodnak az absztrakcióba, nagyot ugranak a semmibe. A sztoicizmus, azt hiszem, hősi és gőgös lemondás, én azonban inkább a vidor elhárítás fogalmát használnám. Mindenütt tudtam boldog lenni, a kommunizmus idején is, és ha netán majd jön valami rossz, akkor én azt is kibírom. Az majd akkor lesz.
A boldogság nem sokszorozható semmilyen érték halmozásának a függvényében. Lehet, hogy bamba vagyok, megszidott egy kritikus, mert a kommunizmusban is örültem a jó időnek. Az emberek nem tudnak a meghaladás, a felülmúlás szenvedélyéről lemondani. A modern ember útja a kutatótól a brókerig. Nincs posztmodern, mert az is modern.
*
Az anyám bezárkózott, nem beszél, senkivel-semmit. A testét ellátják, szeret és tud enni, ül egy fotelben, más nem érdekli. Hallgat, nyitva tartja a száját, mélyen, olykor hörgősen lélegzik, de ha cukrozott eper közeledik az ajkához, akkor megszakítás nélkül képes enni és nyelni, főként édességeket. Tisztába teszik, megfürdetik, mint egy babát. Velem sem beszél, rám néz, és nincs élénkség a szemében. Nem tudok megszabadulni attól a sejtelemtől, hogy megneheztelt rám, mert áthárítottam a gondozását két jóravaló kárpátaljai nőre, akiket rendesen megfizetek ezért. Mindenesetre etetem, mert anyám leejtené a falatokat. Ismerem ezt az arcot, a semmibe tekintést. Az ember egyre jobban hasonlít a halotti maszkjára.
Falun élvezetes, hogy nincs meg a nyilvánosság hívása, amely örvényszerű, időrabló, és az álfontosságok bozótjába visz. Felkérnek például egy könyv bemutatására, illik eleget tenni a kérésnek, és akkor már benne vagy a láncolatban, mert egyikből következik a másik. Körülvesznek a papírok, a régi jegyzetek, és ezekből látom, hogy nagyjából mindig ilyesmivel nyüglődtem. Mi mást akarna két marokkal és tíz újjal megfogni az ember, mint az időtlent. Kivált, ha az a kéz már megismerte a fogás elerőtlenedését. Mit lehet tenni, ha az emberre elűzhetetlen képzelődéseiben szörnyű arcok néznek? Nem kívánja látni őket, mégis jönnek hívatlan. Hát jöjjenek, hemzsegjenek a sarokban, elleszünk egymás mellett. A szem megtapogatja az időtálló formát. Mi teszi, hogy az ilyen forma átlép a halálon. Aki sok megsemmisülő arcot látott, annak a szeme a megsemmisíthetetlen formát keresi.
Konrád György
Megjelent a Tiszatáj 2012/5. számában
Fotó: mek.oszk.hu (Halas István)
