SORSLEVÉL
Olyan, hogy sors, nincsen, mondta mosolyogva nagymamám, miközben taposta a savanyú káposztát a hordóba – mondhatni, kitaposta a káposzta lelkét, és a magáét természetesen – csak valami sokkal mélyebb dolog van, aminek még nem adtak nevet. Igaz, ember nem is tud neki nevet adni, tette hozzá, amitől kivert a hideg verejték, pedig még csak gyerek voltam. Lehet, hogy pont azért. Nagyapával éppen sakkoztunk a szobában, és ő csak hümmögött hozzá. Egész életében hümmögött nagymamám kijelentéseihez. Hol szűkebben mérte őket, hol áradón zengette, akár egy kántor – valamiféle mindent és mindenkit kizáró párbeszédet folytattak egymással ilyenkor; jobb helyeken vallást vagy pártot alapítanak az ilyen hümmögésekre, mondom most legalább huszonöt év távlatából – én így beszélek vissza. Erkölcsi súlya, no meg tétje volt azoknak a nagymamám mondataira válaszoló vagy azokkal vitatkozó hümmögéseknek, azt hiszem. Nagyapával furcsa sakkjátszmáink voltak, mindketten saját szabályaink szerint játszottunk, és ő soha nem akart megtanítani igazán játszani, mert tudta, hogy nekem az az igazán sakkozás, és nem érdekelne a másik, a valódi. Nem lenne kunszt. Nem is tudom már, hogyan került szóba az egész, de pont leütöttem az ő futójával az én királynőmet és nyertem. Elég vigasztalanul hangzott, hogy nincsen sors, bár még nem értettem igazán a velejét. Utánanéztem a Palócok Nagykönyvében és pont az a lap, ahol a sorsnak kellett volna állnia, hiányzott; átmentem Gyula bácsihoz, aki klarinétos volt a helyi bányászzenekarban, megnéztem az ő példányát is, abból is hiányzott a sors oldala. Szaladtam a boltba, elkértem Maklári néniét is, abban sem volt. Akkor adtam fel, amikor az utca közepén lakó patikárius, a Részegszemű Nándi könyvében sem volt meg a sors. Kitörölték, kitépték. Egy pillanatra olyan árvaság szivárgott a kötött pulóverem alá, a mellkasomba, hogy majd szétrepedtem. A Sátán, a Sátán elvette a sorsot, bőgtem le hazafelé a kerítéseket a Martos Flóra utcában. Nagymamám magához ölelt, szelíden megkérdezte: és ha Isten tépte volna ki, ahhoz mit szólnál? Kicsit jobb lenne, válaszoltam, bár nem értettem mért mondok ilyet, és egyáltalán, mintha nem is én mondta volna, hanem valaki más, helyettem. Persze csak áttételesen, toldotta meg. Metaforikusan, tudod? Persze, hogy nem tudtam, csak azt, hogy ez mégis fontos, mint a ribizliszedés hajnalban, vagy a vasárnapi nyúlvágó rítusok. És közben azok az összenézések, amelyek a hümmögésekre épültek rá szépen. Azok a történelem alatti összenézések, és a tankhajónyi érzések bennük, amelyek után nincs szükség szavakra, sőt, amelyek után tilos beszélni, mert elvész a mindenható esszencia – az emberé, a földdé, egy egész népé. Ezekre gondoltam, mikor összefutottam a Sóhaj Bélával, aki mesélte, hogy nemsokára kimegy Indonéziába, mert ott nőnek azok a növények, amelyeknek a leveleire rá van írva a sors. Minden élő emberé. Csak meg kell keresni a te növényedet, megnézni a leveledet, és már tudod, merre, hogyan, miként. Tűzoltó leszel-e vagy katona, mármint mentális értelemben. Van, aki már évek óta keresi, eladta itthon a házat, a kocsit, elhagyta a családot, vagy fordítva – mert a jövő fontos, és nem tréfadolog. Vagyis, bocsánat, mondja Sóhaj, ha megtaláltad a levelet, amelyiken a sorsod virít, még nem tudod elolvasni, erre vannak a tudósok, a felkentek, akik elolvassák, vagy leolvassák neked, mert az nem egyszerű emberi nyelven van odaírva ám. Tömény (jófajta) ezotériában nőttem fel, abban misztikum volt, minőség meg csoda, itt én nem érzem egyiket sem, de ezt nem mondhatom meg neki mégsem, gondoltam. Néztem a szemébe keményen, ühüm, dadogtam néha, hogy ne kelljen semmi valódit mondanom, érdekes, Béla, érdekes. Ja, hogy kivisznek egy csoporttal, intéznek szállodát, aha. Megmutatják azt a sávot, ahol kereshetsz, vért vesznek, és úgy állapítják meg, tudományosan, hűha, azért a pár millióért igazán mindent megtesznek, Béla. Az angyalképzőben is megmondták, tudom, az nem vált be, viszont ti elváltatok az Erzsivel, nem baj, már úgyis elszíneződött az aurája, odakozmált, mondtad akkor. A lélektánc talán jó lett volna, de olyan katarzisba vágtad magad, hogy két lakást is összetörtél, benne is volt a helyi lapban. Két év felfüggesztett, semmi irónia. A gyerekek azóta feléd sem néznek, mit tehetnél, nincs érzékük az ember feletti szintekhez, tiszta anyja mindkettő. A pszichológushoz elvből nem mentél el, sejtettem. Kirúgtak a gyárból, sajnálom, pedig volt egy snájdig irodád, a kollégák nem bírták a füstölő illatát, de nem azért küldtek el, volt egy kis hiány, de nem te voltál, persze, hogy nem. Olyan, hogy sors, nincsen, hallottam később a hátam mögül, amikor sétáltam hazafelé, és rádöbbentem, hogyan értette ezt nagymamám valójában, és miért vágta vele ketté a gyerekkoromat. Matt.
Sopotnik Zoltán
