(szívzörejekkel)
Nagyanyám terhesen fekszik a megyetanács előtt a kockaköveken, arccal a földnek, karjai széttárva, akár egy nagy madár. A salgótarjáni tömegbelövetés így jelölte meg a családunkat. Anyám még hasban, nagybátyám sírva nagyanyám mellett, vérzik a feje, de nem a lövéstől; nagyanyám a szemével simítja el a sebről a haját, odanyúlni nem mer. És utána már soha többé. Akkor valami olyan erővel nem történt meg – persze a véres történelmi dráma alatt –, hogy ráment legalább két nemzedék. És nem az ő hibájuk. Bauer Ilona soha nem mesélte el nekem a miérteket, hogy mit érzett akkor földbeszúrt madárként. Ki volt a jó, ki a rossz, és hogy mit miért. Lehet, hogy ő sem tudta igazán, még az egész förtelem ellenére sem. Ez az én ötvenhatom, rám lett hagyva, belém lett forrasztva valami mentális pákával. Ezen a környéken még a sors is munkásruhában, szerszámokkal számtalan kezében, jár. Vagy ipari isten. Láttam egy dokumentumfilmet a tömegbelövésről a minap, furcsa érzés, hogy szinte mindegyik megszólalót ismertem, vagy csak én hittem úgy.
Kis Moszkva, így hívták Salgótarjánt, itt jutott egy négyzetméterre a legtöbb kommunista az egész országban („Kádár-medencében”, ahogy a Ludditák szellemesen énekelték), gyanítom álmukban mérgezték az embereket, titkos rádióadóval, vagy beépített szerkezettel a fülük mögött, suttogták alfában a korcs ideológiát. Nagymamám bátyja, Gyula bácsi lehet, hogy ilyen mérgezett dalokat fújt éjfekete klarinétján a bányászzenekarban, úgy táncoltak a polgárok, ahogy a dal fütyült, a pártitkár meg verte a konok ujjaival a beteg ütemet. „Nem vagytok senkik, nem lesztek senkik”, így az ütem.
A mai napig nem értem, hogy mért nem mondták el nekem azokat a napokat, heteket, vagy mit tudom én, miért nem csináltak családi diavetítéseket, persze a Vuk is fontos, meg Aladdin, de azért mégiscsak, no. Kérdés, hogy én elmondanék-e mindent a lányaimnak. Azt elmondta nagymamám, hogy nagyapám a tűzhelygyárban volt főkönyvelő, s mert nem lépett be a pártba, valami lopási ügybe keverték. Nagyapa meg egyenesen a Lipótra került – volt már akkor Lipót egyáltalán?, azért sem nézek utána – persze leszázalékolták, mikor kitisztult a feje, majd utána véletlenül elütötte egy motoros, aki a párttitkár fia volt. Simán megúszta büntetés nélkül, csak nagyapám nem, élete végéig sántikált utána. A lelke is sántikált. Azt hiszem soha nem tudta megemészteni, hogy hamisan vádolták meg valamivel, amit el sem követett. És soha nem beszélt róla, nem szidott, nem vádolt senkit, nem gyűlölködött – azt hiszem, ezt hívják arisztokratikus viselkedésnek. Tartásnak. Punktum.
Egyébként, ha már. Sokat gondolkodom azon, hogy úgy fogok történelmi regényt írni, hogy direkt semminek nem nézek utána könyvtárban, padláson, satöbbi; mindent fantáziából oldok majd, lesz egy-két infóm a történtekről, a többi kitalálom hozzá. A fantázia az egész történelem, én így gondolom. Persze az egész hülyeség, így nem lesz se történelmi, de még áltörténelmi sem, viszont komoly fantasy még lehet belőle. Különben is egy nálam sokkal okosabb irodalmár kollégám elmondta, hogyan is kell csinálni a dolgokat: találj ki valami eget verő baromságot, azt a megfelelő narratíva-köntösbe bújtatva halál komolyan add elő, ne röhögj, ne nézz félre, és ha jó sokszor mondod, idővel, bazmeg, elhiszik, sőt ha szerencséd van, még kanonizálják is, mondotta majd nyugodtan álomba lélegezte magát a kollégiumi ágyon. Hát így. Szóval akkor biztos lehet csak fantáziából történelmi regényt írni; meg amúgy mindent lehet.
A hülyeségről jut még eszembe, hogy régen tizenéves punk gyerekként szóba állt velem egy szobrászművész, és tételesen megcáfolta, miért is jó az anarchia, amiben én oly nagyon hittem; persze érveim nem lévén könnyű volt neki. Az volt, hogy a város főterén valami mazochista indíttatásból évenként országos képzőművészeti biennálét rendeztek, amelynek keretében kivitték a szobrokat a frontvonalba a művészek, szépen az emberek közé, gondolták, amit nem értenek, nem lopják el. Azért biztos vagyok benne, akad még egy-két sufni, ahol a mára már világhírű művész szobrának egy darabkája mosolyog, mondjuk a satupad alatt, amiről két nemzedék nem tudta eldönteni mi is lehet, és legalább az egyik beleőrült a gondolkodásba, eladni meg nem merték, hátha lebuknak vele. Így teszi tönkre az művészet az embereket. Szóval ott álltak ezek a szegény szobrok, a polgárok meg kerülgették őket, röhögtek, hogy ilyet ők is tudnak, sőt a Dzsoni a múltkor az ötvözetbe egy egész Krisztus-arcot esztergált ki, na, az a valami, nem ezek; volt, aki titokban leköpte az egyik alkotást, mert a saját lelkére emlékeztette, bizony. Ez a szobrász meg mászkált az érdeklődők között, és hallgatta, mennyire nem értenek semmit, vagy ami még rosszabb: nem éreznek. Valamiféle vezeklésféle volt ez nála, lehet, hogy így vezekelt az önálló, eredeti gondolataiért; mert azokért régen is, ma is fizetni kell, csak nagyon máshogy.
Sopotnik Zoltán
