Az íróasztalommal szemközt Pasolini és följebb Brancusi fényképe. Brancusi a Végtelen oszlop két makettje előtt ül a műtermében, Pasolini a maga Krisztus-színészével áll a materai lakásbarlangoknál (a Máté evangéliuma forgatásakor).
Március elejére szirmot bontanak a hóvirágok, és a tulipánok meg nárciszok fölszúrják zöld kardhegyeiket a földből; a szomszéd kertben is. És mintha valamilyen fétis-ágrajzú, torz kauzalitás volna a két jelenség között – aki ültette és gondozta őket: halott. Láttam egyik nap az idős tanítót az udvaron, beszélgettünk egy keveset; tűrhetően van. A tyúkjait mind levágták az elmúlt hónapban. Neki kellene állni a csemegeszőlő-tövek és a gyümölcsfák metszésének, aztán az ásásnak is, de a tavaly még katonás rendben művelt, nagy konyhakert alighanem parlagon marad az idén.
Azt hiszem, hogy a jelenlegi közép-európai társadalomnak, illetve e társadalmon belül a normákat betartó, konformista, domináns, nyertes vonalnak szellemi és praktikus értelemben is legprimitívebb, avagy tekintettel a primitív szó gazdag jelentésrétegeire, legcsököttebb vonása az, ahogyan a szabadság, az újkor elején deklarált szent szabadság bonyolult és szerteágazó, de az ihlető forrásról nem leválasztható kérdésköréhez viszonyul. A multinacionális vállalatoknál napi tíz-tizenkét órában robotoló, hallgatólagos alkuval maximális fogyasztásra kötelezett fiatal luxusrabszolgák mindennapjai majdnem tökéletes illeszkedést mutatnak a szigorúan biológiailag elgondolt örök élet ideájával. Ebben az illeszkedésben a szabadságnak errodáló tényezőként volna helye – a saját haláltól való kicsit sem primitív, sokkal inkább hipermodern félelem, amire sem a vegyi alapú orvoslás, sem az edzőtermek gépei nem adhatnak választ, ez az a majdnem, egy hajszálrepedés.
Két éjszaka az Öreg-Bakonyban, egy Bakonybélhez közeli vadászházban. A szobában fegyverszekrény, a dohányzóasztalon háromnyelvű (magyar, német, angol) Újtestamentum. Jól rakott, tüzes cserépkályhák, a konyhában sparhelt. A kocsiszínben lovasszán. A völgyzugokban itt és ott még hófoltok.
A perzsa Újév nem január 1, hanem a tavasz első napja (március 20 vagy 21). A családok hagyományosan földíszített asztala az ünnep kezdetétől tizenhárom napig marad a helyén. Legalább hét, s betűvel kezdődő, szimbolikus étel kell, hogy rákerüljön: sabzeh (friss búzafű), sumac (szömörce), senjed (szárított lótuszvirág), seer (fokhagyma), samano (édes búzapuding), serkeh (ecet), seeb (alma). És még tükör, gyertyatartó, akváriumban aranyhal, pénzérme, jácint és festett tojás.
A Somlón. Kései kulturkatolikusként rettentően zavar, hogy az István néven vallást cserélő politikai kereszténynek itt, ennek a szent bazalthegynek a tetején is muszáj volt szobrot állítani. Ráadásul egy rendkívül patetikus és jellemzően eltúlzott méretű, a közvetlen természeti környezettel és a megművelt tájjal minimálisan sem kommunikáló emlékművet (aranykeresztet nyújt az ég felé egy emberalak, mögötte drabális fakereszt). Körben tüskés bokrok. A mű melletti plaketten a tervező művészek nevénél az állami kitüntetéseik is gondosan föl vannak sorolva.
Lanczkor Gábor
