A beszélgetést szinte véletlenül találtam meg, mármint olyan értelemben, hogy előbb gyakoroltam, azután jöttem rá, hogy mit gyakorlok, s ekkor kezdtem el mélyebben töprengeni rajta. Mint említettem már, szemináriumvezetőként kerültem az egyetemre, ezért kezdtem beszélgetni – minden szemináriumban az az igazán érdekes, hogy és ahogy a diákok megszólalnak. A megszólalásuk nélkül semmi értelme ennek a műfajnak, formának vagy minek.
Igen ám, de hogyan kell beszélgetni? Kezdő tanár koromban nagyon dürückös voltam én még ahhoz, hogy igazán tudjam ezt. Ma már, ha visszanézek, azt látom, akkoriban inkább csak megadtam a szót, de nem sokat tudtam kezdeni a véleményekkel, főleg azokkal, amelyek feszültséget generáltak. Pánikba estem, az ordítás határára kerültem, személyeskedtem – szóval úgy viselkedtem, mint aki felajánlja ugyan a beszélgetést, de ha valóban megtörténik, nem tud viselkedni benne.
Márpedig az igazi beszélgetés legfőbb feltétele ez a viselkedés: az, hogy komolyan gondoljuk, hogy beszélgetni akarunk. Mindenki részt vett már olyan beszélgetésnek nevezett valamiken, amelyeken a társalgók nagyon kedvesek, barátságosak, emberségesek – addig, amíg ki nem derül, hogy valamelyiknek a többiekétől eltérő véleménye van; akkor aztán elszabadul a pokol. Előbb még próbálnak illemtudni, s valamilyen farkasfogas udvariassággal jólneveltnek mutatkozni, ez az állapot azonban hamar véget ér, és óhatatlanul bekövetkezik a veszekedés, a káromkodás, a gyalázkodás, a személyeskedés.
Valahogy így voltam én is: kívül maradtam a beszélgetés dinamikáján, mert kívül magán a műfajon is. Szép elveket vallottam, de nem sikerült a gyakorlatba ültetnem őket. Nem is az zavart, hogy a diákoknak más a véleménye – egyszerűen nem tudtam kezelni azt, hogy van véleményük. Márpedig bárdolatlan szellemi játék az, amelyben éppen annak nincs stílusa, akitől elvárják, s ami fontosabb, ő is elvárja magától.
Idővel kigyógyultam ebből a gyermekbetegségből. Kezdtem minden véleményt beépíteni, s igyekeztem egyiket sem magára hagyni, elfelejteni, zéró morfémává tenni. Nem ijedtem meg többé: kíváncsian hallgattam mindenkit. Olykor, nem tagadom, volt ebben egy önkínzó elem, hiszen végül is gondoltam valamit, és akadtak vélemények, amelyek a közelébe sem kerültek annak, amit én gondoltam. Ezek nem múltak el nyomtalanul, még ha pillanatnyilag semmit nem tudtam is kezdeni velük; eltettem, újra elővettem, és a következő alkalommal felhasználtam esetleg.
Mindezt már jelen időben kellene mondanom – ma már így élek, így tanítok. Az első ige sem véletlen: ráébredtem, hogy az élet minden területén ez az ars poeticám. Barátaim számára olykor túlságos megértést is tanúsítok minden iránt, ami nem én vagyok. Megértem az idegenkedésüket, hiszen ilyenkor éppen az a mi sérül, aminek gondoljuk magunkat, együtt, a barátságban. De vitám sem véletlenül van velük: mindannyian olyan emberek vagyunk, akiknek fontos a másik megértése, akik szeretnénk egy kiküzdött középen lenni. Akkor miért érezzük időnként oly múlhatatlanul elmulaszthatatlannak, hogy ítélkezzünk? „Én az egyensúly embere vagyok. Ösztönösen balra hajlok, ha a csónak jobbra dőléssel fenyeget – és fordítva.” – mondja Thomas Mann, és én utána mondhatnám ezt a krédót.
Szemináriumaimat mindig azzal kezdem, minden évben azt mondom el kezdésként, hogy a beszélgetés nem az a rítus, ahol valami varázsvesszővel keressük a butaságot, és ha megtaláltuk, gyorsan le is csapunk rá. Ellenkezőleg: a beszélgetés az a valami, amelyik megengedi a butaságot, még ha nem is követeli vagy kívánja. A beszélgetésbe nem olyan véleményekkel érkezünk, amelyek végletesen csiszoltak és alátámasztottak, pontosabban: ha azokkal érkezünk is, a beszélgetés folyamán akkor is bedobjuk a véleményünket egy örvénylő kalapba, ahol aztán elkeverednek a többiek véleményével, egymásra csúsznak és alakítják egymást.
A diákok gyanakvását nem mindig sikerül eloszlatnom, és ez arra enged következtetni, hogy húsz év alatt, mióta érettségiztem, nem sokat változott a világ. A líceumokban-gimnáziumokban még mindig nehéz beszélgetést kavarni, vagy még mindig nem azt értik beszélgetés alatt, amit érteni kellene rajta: a véleményeknek azt a csillámló egymásra hatását, amelyről fentebb próbáltam beszélni. Még mindig túl sok a félelem a tanár mindentudásától, attól, hogy a kollégák kinevetnek, hogy az osztály macsója belénkgyalogol, vagy ki tudja, mitől. Sokan bizonyára az egyetemi évek alatt sem vetkőzik le gátlásaikat, aztán meg tanárok lesznek, és tovább gyűrűztetik a gátlások táncát.
Pedig beszélgetés nélkül nincs Szókratész, Platón, nincs a remek kolozsvári filozófus, Bretter György és a tanítványai Molnár Gusztávtól Tamás Gáspár Miklósig és Szilágyi N. Sándorig – semmi sincs. Mert egyre inkább hiszek abban, amit a tündökletes romániai ’27-es nemzedék tagja, Constantin Noica mondott: a szellem emberének a lábában van az intelligenciája. A lábában, amellyel sétál, miközben beszélget. Ez a láb adja meg a beszélgetés lassú, megértő, együttérző, baráti tempóját.
Demény Péter
