TRANSPOESIE
Brüsszel első középkori városfala a 13. században épült hét méter magasra. A 14. században egy másik, nagyobb átmérőjű városfalat is felhúztak, ám ez utóbbiból csak a Porte de Hal városkapu és az Hôtel des Monnaies metróállomást díszítő apró installáció maradt meg. Az első városfal valamivel jobban állta az idők viharát. Sőt, olyannyira védték a brüsszeliek, hogy biztos, amit biztos, egy részét gondosan be is építették az időközben felhúzott lakóépületekbe. Nem csoda, hogy sokáig az őslakosok sem tudták, ezek a falak csakugyan léteznek még. Divat ugyanis errefelé, hogy a házak szorosan egymáshoz simulnak, olyannyira, hogy ha kibontanak egy régi épületet, a szomszédos házfalakat meg kell támasztani. Ez az egymásra utaltság a városfal anyagtakarékos és meglehetősen strapabíró megoldásával kiegészülve hosszú időre szolgált rejtekül. Sokan talán ma sem sejtik, hogy milyen kincs rejtőzik a vakolat alatt, mások fotelben ülve csodálhatják a több száz éves értékeket, vagy ellátogathatnak például a Balassiba. Az Intézet abban a kivételes helyzetben van, hogy meghívott előadói a középkori városfal előtt szórakoztathatják a nagyérdeműt.
Legkülönlegesebb októberi élményem a Balassihoz és ehhez a városfalhoz fűz. A Bartókot idéző kiállítás képei még a falakon lógnak, és úgy keveredik bennem a zene és képzőművészet, mint alig valamivel később a lengyel, észt, norvég, izlandi, héber és magyar nyelvű költemények szavai. A kivetítőn angol, francia és holland nyelvű fordítások segítik a szövegértést, ám az évek óta megrendezésre kerülő Transpoesie fesztivál legnagyobb ereje épp a nyelvek egyedi lüktetésében rejlik. Különösen akkor érdekes mindez, ha egy szót sem értünk az adott nyelven. Ilyenkor az elhangzó vers zenei alkotássá is válik, és a hang, a ritmus egészen más dimenziókba emeli a költeményt. A kivetítő persze segít, hozzáad az értelemhez, ám egy keveset el is vesz a varázslatból. Lassan elcsendesedik a kiállítótér, és a különféle nyelveken beszélgető három-négy fős csoportok utolsó tagjai is elfoglalják a piros foteleket.
Az Izraelből érkezett Ronny Somek verseivel indul a másfél-két órás utazás. A reflektor világít, a teremben néma csend, a költő kivár. Csak egy rövid szemkontaktus a közönséggel, hogy érezzük mind, nekünk szól a vers. Apró mosolyránc szája szegletén, egymás után pörgetett szavak, s máris nevetésben oldódik fel a korábbi feszült várakozás. „A nagyapám az arak országában született” – hangzik Az oroszlánok teje című vers kezdő sora. Jack Daniels és jin tonic. Ez még számomra is jelent valamit, és elképzelem, hogy oroszlános címkével díszített, üres üvegekbe rejtett titkos üzenetek hánykódnak a tengeren. Ám a nagyapa emléke csak akkor rémlik fel igazán, amikor az ánizsos arak és víz keverékével teletöltött poharak közül egy az én kezembe is kerül. Fehér, mint a tej. Erős, mint az oroszlán.
„Kõige suurem ja kurvem”, pattog az észt vers. Veronika Kivisilla az ovibos moschatusról, vagyis a Tajmir-félszigeten élő, nagyon magányos és még szomorúbb pézsmatulokról mesél, aki a tundra fagyott földjét kaparászva cseppet sem olyan ostoba, mint gondolnánk. Talán azért, mert ő még a teljesen átfagyott talaj alatt is talál valami meleget, finomat, illatosat. Veronika nem is volna észt lány, ha dalra nem fakadna, hogy egy északi dialektusban énekeljen az örök szerelemhez vezető útról. A saját bevallása szerint soha véget nem érő dalt minimum néhány tucat versszakától megfosztani kénytelen, hogy a kannel játékra is maradjon némi idő. A trapéz alakú húros hangszer nemzeti kincs, és a dal kortárs szerzemény.
Sissal Kampmann a Feröer-szigetekről kellemesen elbódulva az évszázados faltól, az araktól és az észt daltól, mosolyogva kezd bele. Csak egy nagylevegő még. „Eg ræðist blóðið”, vagyis félek a vértől. Mi is vele izgulunk, hogy csakugyan marad-e még a testben elég, vagy vég nélküli patakokban csordogál szerteszét. A fogaskerekek meddig forognak még. Szinte látjuk, hogy a menny és föld határán, az ész és a vallás között feszülő szögesdrót, ha megszúrja a rámarkoló kezet, a mikroszkopikus lyukakból hogyan bugyog ki a vér. És a fehér ujjak pulóver vagy sál kötéshez, esetleg kötözéshez valók? Vajon melyik praktikusabb vérfürdő idején?
A legifjabb költő, Aleksandra Dańczyszyn Lengyelországból jött. Fekete csipkeruha, vörös fürtök, magasra feltartott kis verses füzet. Gyors egymásutánban suhognak a füzet lapjai, egyik versből a másikba esünk. Ám semmi vész! Úgyis szabálytanul lüktet a szív, mert a zene ritmuszavar, fibrilláció, tachycardia, kardióverzió… „Jeśli mężczyźni są z Marsa a kobiety z Wenus”, tudjuk, igen, a férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek. És ha már a Charon a Plútó legnagyobb holdja, és mindkettő azonos oldalát mutatja csak a másik felé, létrejön közöttünk is dupla szinkron? Vagy marad a vodka?
Varró Dániel még egy versébe sem kezd bele, máris nevet a közönség. Hosszú másodpercek telnek el, mire felfogom, hogy mitől más ez a felolvasás. Hiszen értem minden szavát! Nem csak a Maszat-hegyet, hogy Szösz néne „ott ül a teraszán vén kora tavaszán”, vagy hogy a postás miért nem hordja már a levelet, különben is, „levél helyett üzenet, bélyeg helyett kukac van”, hanem a szív most tényleg másképp lüktet. Ez ám az igazi aritmia. És a szerelmes vers csak most következik.
Utolsó Karl Seglem, a norvég tenor szaxofonos. Vajon milyen lehet a hangulat, ha egy tenor szaxofonos készül a produkcióra, az arak még ott kavarog az erekben, és különböző nyelveken lüktet egyszerre tucatnyi vers? A költő norvég kecskeszarv kürtjét szóra bírva lép elő a közönség mögötti félhomályból. Még alig hallunk valamit, máris mosolyog bennünk a lelkesedés. Karl Seglem kiváló érzékkel formálja közönségét. Egy mozdulatára tapsolunk, csettintünk, ritmusra ismétlünk csak félig megértett szavakat, és a jazz zongorista kíséretével merülünk a játékba. A szó ritmus a dallam szöveg. „Stilla er ein åker”, és ha szántottunk, vetettünk, végül jöhet a megérdemelt aratás. Suhogva ér földet az utolsó papírlap is.
A kötetlen beszélgetés legjobb kísérője a bor és a nemzetek egy-egy tradicionális csemegéje. Élnek, lüktetnek még a versek, majd kavarognak tovább a tiszta égbolttal fedett, enyhe éjszakában. Elhagyom a királyi parkot, a nagykövetségeket. Az Art-Loi-nál késő esti műszakra készülnek a mutatványosok, hátha megér a műsor néhány eurót. Nappal üveggolyókat lebegtetnek, vagy színes karikákat dobálnak, este lángoló botokkal hadonásznak. A tűz fénye vonzza a tekintetet. „Are you lucky, little woman in the city of light?” – visszhangzik fejemben Sissal Kampmann egyik versének záró kérdése. Zöldre vált a lámpa, visz a fény tovább…
Kecsmár Szilvia
