Tűz a nap, mi osztályonként felsorakozva állunk kinn az iskola épülete előtti betonos placcon. Szűkösen, de éppen elférnek az osztályok egymás mellett. A megszokottnál most kicsit tovább állunk, ünnep van és meg kell hallgatnunk Lele Józsi bácsi beszédét. Mindig őt hívják ugyanis ilyenkor, hogy beszéljen nekünk iskolánk névadójáról, Bálint Sándorról. Nem igazán tudjuk ki ez a bácsi, de biztosan közelről ismerte őt, maga is éppen elég idős hozzá. Ő is valami kutató vagy tudósféle vagy éppen tanár, fene tudja. Erika néni és Laci bácsi csitít bennünket, pisszegnek hátra, maradjunk csendben, ez most fontos. Közben Lele Józsi bácsi arról beszél, hogy legyünk büszkék arra, hogy ide járunk, de én csak nézek bele a tűző napba, szabad szemmel, azt mondják, ha hat másodpercig bírod, megvakulsz. Számolom, nekem háromig sem megy. Fekete foltokat pislogok az iskolánk sárgára meszelt falára és hallgatom, hogyan élt a legszögedibb szögedi.
Csak évekkel később tudom meg ki volt az a Lele Józsi bácsi és miért éppen őt hívták annyiszor hozzánk. Gyűjtő volt és autodidakta néprajzkutató. Tápé ma is őrzi nyilvánosan látogatható magángyűjteményét a Vártó utcában. Gyerekként dehogy tudtunk mi erről. Csak figyeltük Józsi bácsit vastag keretes szemüvegében, az iskolánk bejárati ajtajához felfutó lépcsők magaslatáról prédikálni, mint amolyan pulpitusról figyelt le ránk, és számunkra olyan volt ő, mintha maga Bálint Sándor jött volna látogatóba. Később aztán ugyanezen a napon, a néptánc és a földrajz kisszünetében, valakinek eszébe jutott egy tábla felirata, nevezetesen „Lele József esztergályos”. Tápé egyik, a töltéshez közeli utcájában hirdette ezt egy tábla, és annak a fiúnak jutott eszébe, aki a komp közelében, az állatorvosi rendelő mellett lakott. Ez a fiú gyakorta látta ezt a táblát iskolába jövet és ő vetette fel a kisszünetben, hogy biztos ez az esztergályos akkor a Lele Józsi bácsi. Nem voltunk tisztában a szó jelentésével, de elfogadtuk, így vagy úgy, ő akkor is ismerte Bálint Sándort.
Józsi bácsi azért viselt egyébként olyan vastag szemüveget, mert – és ezt is csak később tudtuk meg – farkasvakságban szenvedett, ráadásul csőlátása is volt emellé. Tehát sem a szürkületben, sem a rosszul világított padlástereken nem látott. Később, mikor fia már elég idős lett, hogy magával vigye kutatóútjaira, őt küldte fel a tápéi padlásokra, nézzen azokon szét, hátha régóta porosodik ott neki valami. Mondogatta is folyton „Felküldöm a szememet a padlásra”.
Mit sem tudtunk mi még minderről elemi hatodikban.
Talán régen gyerekkorában ő is hosszan nézett a napba és azért lett ilyen rossz a látása, gondoltam. Aztán mennyi mindent rosszul gondoltam szegény Lele Józsi bácsiról. Nem volt ő esztergályos, nem volt ő tanár, csupán szívesen járt hozzánk az elemibe, hogy átadja nekünk azokat a dolgokat, amikre még emlékszik a régmúltból.
Aztán véget ért a napközi, még egy kis foci és indulás haza. Útközben leszedtük az érett meggyeket a fákról és az ujjunk közül lőttük a magokat a lányok hajába. Amikor pedig azok lekanyarodtak az egyik sarkon és csak mi fiúk maradtunk, a fülünk cimpájára akasztottunk egy-egy sötétbordóra érett fürtöt.
Hazaérve, ha szüleim megkérdezték mi volt ma a suliban, villámgyorsan vágtam rá, semmi-semmi, csak a szokásos, a Lele Józsi bácsi tartott kiselőadást.
Szepesi Kornél
