(még egyszer ’56-ról…)
A magyar irodalom mindig is a történelem megbízható tükre volt. 1848-ról például könyvtárnyi hiteles irodalmi ábrázolás született. 1956 irodalmi megörökítése azonban kivétel: a Forradalomról máig is kevés az értékes irodalmi mű.
Az eseményeket követő évtizedekben nem lehetett írni róla. De még ennél a tiltásnál is nagyobb kárt okozott az, amit Pomogáts Béla „mentális elfojtásnak” nevezett. 1956 emléke évtizedekre eltűnt a magyarság gondolkodásából. Személyes emlékem, hogy családunk tizenéves fiai tíz évvel a forradalom után nem tudták, hogy miért kerültem Nyugatra. Később, a kétezres évek unokáiról is kiderült, fogalmuk se volt róla, hogy dédszüleik itt pusztultak el a házban, és itt, a kertben voltak eltemetve hónapokig.
A Forradalomról nem illett beszélni. Vétkes ebben a mulasztásban egy egész generáció. Azok, akik átélték ’56-ot, és nem adták tovább emlékeiket.
A reneszánsz a szemtanúk, a megfigyelők leírásaival kezdődött, ezek azonban ritkán tárták fel az okokat, a Forradalom igazságait. A nyugati magyar irodalom ugyan igyekezett fenntartani ’56 emlékezetét és szellemiségét, ezeket a műveket azonban hazánkban nem sokan ismerik.
1956 megírására legjobb íróink közül ma sem vállalkoznak sokan. Így aztán ’56 mindmáig nem kapta meg azt a helyet a nemzet emlékezetében, amelyre joggal számot tarthat.
Az új évezred fiataljaira vár ez a feladat.
(íróavatás…)
Immár tradíció, hogy írók és olvasók évről-évre itt találkozunk első nagy királyunk szobra alatt. Hát most megint mögöttünk van egy év. Egy hosszú év munkája az, amit most itt az asztalra teszünk.
A Budavári Önkormányzat tavalyi műsorfüzetében ez áll: „Mi lett volna, ha sorsdöntő pillanatokban másként dönt az író?” Ezt a kérdést igyekeztem új könyvemben megválaszolni, ezt a kört járja be a Mélyebbre (értsd: mélyebbre ásva) 2013-as kötete. Aki kíváncsi rá, a Magyar Napló standján megtalálható ez az új kötet.
Van azonban az idei könyvkínálatnak egy ennél sokkal érdekesebb színvoltja is. Nemrégiben jött ki a nyomdából, ugyancsak a Magyar Napló kiadásában, Csíkvári Gábor első regénye, a Szövedék. A nap meglepetéséről beszélek. Mert a világirodalomban ugyan előfordul, itt nálunk azonban, mai könyvkiadásunkban ritkaság, hogy az emberélet útjának felén megmérettetésre készen, teljes fegyverzetben jelentkezik egy elsőkötetes író.
Egy hatvanéves tanárember első regényét tartom a kezemben. Szerzőjük átdolgozta magát az avantgárd és a posztmodern ujjgyakorlatain, írása gördülékeny és olvasmányos, története pedig mindvégig izgalmas és élvezetes. Újszerűsége, hogy egy a mindennapok banális apróságaiból építkező szövegből a szemünk láttára válik korrajz és két ember élete.
A regény anya és fiú párbeszéde, két párhuzamos monológ. Az anya sok évtizedes távollét után találkozik fiával. Öregen és betegen, két műtét között. A háború nem ér véget az utolsó puskalövéssel: a Szövedék 1956 utóélete, egy irodalmunkban mindeddig feldolgozatlan terület.
Egy a sok emberi sorsból, amiről beszélnünk kell, „hogy éljenek még egy kicsit” azok is, akik már nincsenek velünk.
Hát erről az „ifjú” szerzőről szerettem volna ma itt szót ejteni. Remélem, sokan a kezükbe fogják venni ezt az érdekes kötetet! (Szövedék, Magyar Napló, Budapest, 2013)
P. S. „A szövedék az a rendszerint bonyolult és szoros viszony, összefüggés, amely egyszerre ható erők vagy egymásután következő események, egymással kapcsolatos gondolatok, körülmények között fennáll.”
Ferdinandy György
