A húsvéti három nap drámákkal telített időszak, amelynek éppen rövidsége adja a magas feszültséget. Az evangéliumok beszámolói szerint csütörtök estére, az utolsó vacsora idején nyilvánvalóvá válik, hogy Jézust egyik tanítványa elárulja. Az, akivel egyszerre nyúl a tálba. Az, akinek a lábát a többi tanítványéval együtt a Mester megmosta – a szolgáló szeretet legnagyobb parancsát hagyva hátra számukra. Talán számunkra is.
Júdásnak egyre nő a karrierje az utóbbi évtizedekben. Az irodalmi és filmes ábrázolások azon dolgoznak, hogy Júdás személye, drámája oda kerüljön, egy magasságba vagy mélységbe kerüljön Jézuséval. Talán igazolást keresnek az árulásra – mint mi oly’ sokan.
Júdás értette legjobban mesterét – mondják. Ő fogta fel leginkább, hogy Jézus nem akarja teljesíteni a zsidók római kontroll alóli felszabadításának mély vágyát, s nem lesz forradalmár. Júdás, a legodaadottabb tanítvány, aki irigykedett Jánosra, a kisfiúra, akit Jézus annyira szeretett, és Péterre, aki mindig megtalálta, hogyan kerülhet a középpontba. Jézus drámája mellett Júdás drámája is érvényes, az is alkalmas tükör, a belenézésre, az önvizsgáló merengésre.
Júdás előbb halt meg, mint Jézus. A legelső ábrázolások az önmagával végző Júdást mutatják, amint két ördögfigura húzza a kötelet nyakára. Milyen erőteljes képi kontraszt. Az egyik szélen Júdás, az öngyilkos áruló, a másik szélen Jézus, a kivégzett vétlen. S a két bitó közötti térben a fájdalom és a rejtőzés tömegei. Talán ott állunk valahol mi is oly’ sokan.
„Emlékszik maga az evangéliumokra? Hogy az utolsó vacsorától kezdve az az egész nagypéntekre virradó éjszaka milyen rettenetesen zűrzavaros volt? A bor, a kenyér, az a kukorékoló kakas, a katonának levágják a fülét, az apostolok lábat mosnak, Pilátus kezet mos, és lesz egy, aki közületek elárul engem… Azon az éjszakán Jeruzsálemben senki sem aludt. Egy kialvatlan ember cipelte másnap a keresztjét… Hát tudja meg, fiam, hogy tegnap reggel Párizsban mi meg arra a zűrzavarra virradtunk, hogy Jézus és Júdás: azonos személy.” (Hubay Miklós)
Azonos személy lenne? Ez már túl megy a megengedhetőn. Itt már nem csupán Júdás belső drámájának elismeréséről van szó, hanem a kibékíthetetlen ellentét kibékítéséről, az erkölcs feladásáról. Azonos lenne az áruló az elárulttal, a tettes az áldozattal, a bűnös a bűntelennel? Micsoda istenkáromló beszéd! Ki veszi, honnan veszi a bátorságot ilyesmi kijelentésére!
S akkor, amikor már „halál reá!”-t kiáltanánk az erkölcsök e gaz tagadójának, valahol egy belső pulpitusról elhangzik a kijelentés: ecce homo, íme az ember.
S ránk mutatnak.
Máté-Tóth András
