Szokás szerint Adyt és Makkait dicsértem, az erdélyi püspököt, aki megvédte a költőt, amikor az még védelemre szorult, és a költőt, aki közbotrány volt a korban, mára pedig szelíd klasszikus. Szilágysomlyón jártam egy találkozón, ott említettem ismét mindezt, és később kiderült, ült is egy református lelkész a közönség soraiban, szóval belesétáltam megint.
A visszaúton Zilaj felé jutott eszembe, mennyire szépen körbeérnek a dolgok. A mai püspökök (egy jelenségről beszélek, láttam már gondolkodó egyházfőt) azok közé tartoznak, akik siratják az egykor volt kultúrát, irodalmat, műveltséget és egyebeket. Nos, legközelebb az egykor volt püspökökkel fogok érvelni. És nem is csak püspökökkel, hanem egyházi emberekkel. A kolozsvári László Dezső nem volt püspök, mégis sokat olvasott, sokat írt, és olykor vitatható nézetei ellenére bizonyára nem bámult elkerekedett szemmel arra, aki egy kortárs írót-költőt emlegetett.
Kiürültek a szerepek, illetve megváltoztak. Egy mai püspök bizonyára könnyedén elfogadja, hogy olyan, amilyen, miközben minden más változás fölött elborong. Holott akkor lenne méltányos, ha a saját szerepének változásán keresztül megértené vagy legalább megpróbálná megérteni a másféle változásokat is.
Értem én, hogyne érteném: ma sokkal több író és költő van, és már semmi nem számít botránynak. De miért gondolja egy mai püspök, hogy a mai irodalom jobb lesz attól, ha fogalma sincs róla? Miért gondolja, hogy jobb lesz attól, ha folyamatosan a múzeumot sorolja bezzegelve?
Az egyházban megvan az igény a szellemiségre. Carlo Maria Martini bíboros Umberto Ecóval beszélgetett arról, hogy Miben hisz, aki nem hisz?, Joseph Ratzinger, a nemrégi pápa pedig Jürgen Habermassal A szabadelvű állam politika előtti morális alapjairól. Ők a csúcsok, azt én látva látom; de hová törekszünk, ha nem a csúcsok felé?
Miközben a mai magyar egyházfők a Magyar Gárdát támogatják esetleg, vagy dodonai nyilatkozatokat tesznek éles helyzetekben, mely nyilatkozatokon emberek sorsa múlik, vagy makacsul mondják a magukét, és nem hajlandók leszállni történelmi szerepük várfokáról, addig egyesek dolgoznak, és munkájukból nem zárják ki a gondolkodást.
Valahogy úgy érzem, túl sokan passzívak, túl sokan várják, hogy a világ magától megváltozzon. Ha súlyosan és mozdíthatatlanul rossznak érzik, ezzel még arról is sokat elárulnak, mit gondolnak Istenről. Az azonban biztos, hogy a világnak mi is szereplői vagyunk, és nekünk kell tennünk az ellen, ami szerintünk nincsen jól.
Demény Péter
