Megállok néha, tavaszi reggeleken vagy estéken is, a Bölcsészkar egyik földszinti ablaka alatt. Hallgatom egy írógép ütemes kattogását. Eltéveszthetetlen zaj – mondanák, de én inkább zenének nevezném. Nagyon is tudom, hogy kinek az ujjai billegnek a billentyűkön. Karunk egyik legnevesebb oktatójáéi, itthon és külföldön ismert és elismert irodalmár doyenéi. Azt is elképzelem – amikor éppen szünetel a kattogás –, hogy leveszi szemüvegét, és belenéz egy versbe vagy egy regénybe. Aztán oldalra tekint, talán a fülét is megpiszkálja, s amint a gondolat fonala újra megkerül, már zakatol újra a szövegíró masina.
Gyermekkoromban minden este írógép zajára aludtam el. Apám angol nyelvű vegyészeti szakirodalmat fordított – más neve alatt. S a szöveget anyámnak diktálta, egyből gépbe. Anyám asszisztensnő volt a budai vérellátóban, de annak idején olyan iskolába járt, ahol kellett gyors és gépírást tanulni. Így a fordító és a gépíró esténként együtt kereste a mellékest. Én pedig lakásunk halljában – vagyis abban a beszögellésben, amit a régi polgári életre emlékezve hallnak neveztünk – erre az altatóra aludtam el.
Mikorra érettségiztem, én is barátságot kötöttem az otthoni írógépünkkel. Mercedes márkájú fekete csoda volt. Apámék ügyvédi irodájában kezdte szolgálatát, s az államosításkor apám elhozta onnan, a hozzá tartozó karosszékkel együtt, amelynek jobb hátsó lábán jól kivehető az a hely, amin a csikket egykoron mindig elnyomta. Igaz, nem tudtam tíz ujjal írni, mint anyám, szabályosan, de a szövegek gépelésekor azért az átlagnál jobban haladtam. Merthogy mintegy spirituális gyakorlatként gépelnünk kellett különböző írásokat, melyeket annak a mozgalomnak jeles személyiségei írtak, amelybe akkoriban tartoztam. A második nyilvánosság prófétáinak szent szövegeit kezdetben írógéppel sokszorosították, a szitanyomás és egyéb értelmiségi partizán hadi műveletek csak később fejlődtek ki.
Házasságunk elején, amikor egy Víztorony téri panel záró szintjén laktunk, a legkisebb szobát gépelő műhelynek alakítottuk ki, ahol bizony nap mint nap, esténként vertük a gépet, akkor már egy erősebbet és ütésállóbbat, egy vaskazettás Optimát. A bennünket akkoriban megfigyelők ugyan úgy tudták, hogy kábítószer-elosztót üzemeltetünk, de azt, hogy mi ez a folytonos gépelés, azt nem tudták összeegyeztetni a vélt és persze üldözendő és jelentendő tevékenységünkkel – olvasható az egyik ügynöki jelentésben.
A paradigmatikus változást, s egyben az írógéphez való hűtlenséget egy holland látogató által hozott C4-es jelentette, amelynek monitorja a Junoszty kisképernyős tévénk volt. A billentyűzetet nem üthettük kedvünkre. A soremeléseket leváltotta az újbekezdéskor megnyomandó enter. Az elrontott oldalt már nem téphettük össze minden mérget beleadva és a nem vághattuk a sarokba valami cifra nyelvi lelemény kíséretében. Ám a legnagyobb változás mégis az lett, hogy a leütések fegyelmezetlenebbek lettek. Mert javító szalag nélkül korrigálni lehetett. Bekezdéseket helyezhettünk át, és amit kitöröltünk, annak nyoma sem maradt.
Hát ezért – pontosan ezért állok meg ott az ablak alatt, hallgatni az írógép zenéjét, a felelős szövegekről és megmaradó gondolatokról. Most megyek is.
Szeged, 2012. május 9.
Máté-Tóth András
