Levelekben eszperente nyelven mekegett rengeteget, s ezt nem szerettem. Nagyon nem. Bosszantott. Magyaráztam neki, hogy a nyelvi közlések eleve félreértések sokaságát tartalmazzák, ha pedig mindent úgy próbálunk elmondani, hogy korlátozzuk a szókincset, a magánhangzókészletet, az még tovább növeli a kifejezés és a megértés pontatlanságát, bizonytalanságát. De mintha csak bosszantani akart volna, ímélen küldözgette félhosszú helyzetjelentéseit, véleményszikráit. Nem csak nekem. Eszperentéül írt filmkritikáit, természet- vagy úti élményeit, esetleg egy-egy jobban sikerült magánlevelét körímélként továbbította párszáz ismerősének. Egy idő után belefáradtam, és olvasatlanul töröltem különös nyelvjátékait. Ezt jeleztem is neki. Úgyhogy levett a levelezőlistájáról. Pontosabban leiratkoztam róla.
Kollégák voltunk az újságírás rendszerváltást követő hőskorában. Szinte semmiben nem értettünk egyet. Ha valamelyikünk tett egy állítást, a másik biztosan vitába szállt vele. A nyelvhasználat fegyelmezetlen zsenijének tartottam mindig. Aki gyakran a jó hangzásnak, nyelvi ötletnek, leleménynek, rakoncátlanul tekergőző körmondatoknak rendelte alá a valóságot. Egyszer egy kocsmáros levélben reklamált a szerkesztőségben, mert kollégám elírta a nevét, Kálmánról átkeresztelte, úgy emlékszem, Károlyra, a pultosát pedig csélpcsap csaposlányként emlegette a riportban. Azt, hogy a pultost kábé lekurvázta, érteni sem akarta zsurnaliszta társunk, hiába ütöttük fel neki az értelmező szótárat. Annyira beleszeretett az alliteráló szószerkezetbe, hogy a csélcsap pejoratív voltát nem volt hajlandó tudomásul venni. A névelírás viszont valóban bosszantotta, nem azért, mert a kocsmáros olyan rossznéven vette, hogy még tollat is ragadott, s bélyeget nyalt borítékra, hanem azért, mert a Kálmán keresztnév hangzása neki sokkal jobban tetszik a másiknál.
Kollégám, aki azóta az ország túlsó végiben él, pár napja, úgy estefelé, egy hétfőn, néhány év kommunikációs szünet után rám telefonált. Nevet sem mondott, csak annyit: találd ki, ki vagyok. És ömlött belőle a mondandó, több mint három órán át. Néha én is szóhoz jutottam persze, de igazából csak mondta, mondta és mondta a magáét. Hogy éppen mit csinál, miket olvas, családi legendáriumából mesélt részleteket, stoppos történeteit osztotta meg velem, szóba kerültek szerkesztőségi sztorik, figurák, még élő és halott barátok, filmek, a nyírségi nyomor és külföldön élő egykori szerelmek, 48-as honvédek és szibériai hadifoglyok, s beszélt arról is, hogy Andy Vajna mit mondott neki egy asztaltársaságban, és hogy milyen kínosan készületlennek érezte magát, amikor egy Esterházy-estet kellett vezetnie, sőt még arról is, hogy a hangja alapján (ami egyébként a telefonba is behallatszott) képtelen megállapítani, milyen fajta bagoly vendégeskedik napok óta a tanyája környékén, pedig igencsak ismeri a madárvilágot. Beszéltünk politikáról is, de szőrmentén, mert csak beszélgetni akartunk, összeveszni nem.
Három óra hosszan még életemben nem telefonáltam. De jó volt hallgatni egykori kollégám tér- és időbeli, lélekmélyi csapongásait.
Másnap megyek a piacra, s arra gondolok, hány barátság, osztály- vagy munkatársi, rokoni, szomszédi jóviszony marad mögöttünk az évek során kisebb-nagyobb sértődések miatt, vagy csak mert útjaink másfelé kanyarodnak. Hány ígéret marad beváltatlan? Majd írok. Hívjál! Keressük egymást! Aztán ne kerülj el, ha erre jársz? Találkozzunk majd! Majd. Föltétlenül.
De hát ez így van rendjén. Még akkor is, ha hűtlenségnek éljük meg. Cserbenhagyásnak. Engem is terhelnek ilyen kapcsolatok. Hogy nem keresek egykor kedves embereket évek óta, ők sem keresnek, pedig egykor benne voltunk egymás mindennapjaiban. Most mások vannak a mindennapjainkban. Sokszor azt sem tudjuk mi régi társak egymásról, él-e még a másik.
Közben megérkezek a piacra, bóklászok a pultok között, lesem az árakat, portékákat, melyik milyen minőséget sejtet, ár-érték arányt számolgatok. S kerülgetem az ismerős kofákat. Akiknél valamikor vásároltam. De már nem. Vagy csak ritkán. Mert hol az egyikhez, hol a másikhoz szokok át. Akinél korrekt az áru, elfogadható az ár. Jobban tud bánni a vásárlóval. Velem. De aztán ő is megemeli az árakat, valamiért silányabb termékeket kínál, vagy éppen nincs nála, amit keresek. És akkor megint másnál veszek zöldséget, gyümölcsöt. Vagy itt is, ott is. Egyiknél ezt, a másiknál azt. S közben meg arra gondolok, hogy a régi, aki látja, hogy elszoktam tőle, és a szomszédjánál válogatok, azt hiheti, elpártoltam tőle, hűtlen lettem hozzá. Pedig nem ilyen egyszerű, hisz lám, lelkifurdalásom van. Persze mégis ilyen egyszerű.
Malamudnál olvastam nagyon régen (talán A segédben), hogy az aprócska boltban mindenki imád vásárolni, szinte családias a hangulat, a viszony boltos és vevő között. Reggelente a munkába menők néha csak egy-egy péksüteményért ugranak be, s váltanak pár mondatot. Aztán megnyílik a szomszéd sarkon egy szupermarket, ahol olcsóbb minden, a tej is, a kifli is, és a kisbolt törzsvásárlói átszoknak oda. Viszont továbbra is a régi, megcsappant forgalmú üzlet előtt kell elmenniük. A tulaj kint áll az ajtóban, odaköszön az ismerős arcoknak, de azok egy idő után inkább átmennek az utca túloldalára, rá sem néznek a boltosra, tán még a fejüket is elfordítják. Amott pár centtel olcsóbb a kifli.
