Dunaharasztiban. A temetőpark dombján emlékhely, egy eltűnt közösség nyoma, idegyűjtött régi, gótbetűs sírkövekkel és középütt egy nagy fakereszttel („Wir sind eines Volkes Söhne, deutsche Sprache, deutsche Art” – olvasható rajta). Valószínűleg már rég lejártak a sírbérletek, amikor fölszámolták az elvadult, gondozatlan temetőt; a leszármazottak pedig szerteszét élnek Németországban.
A Pest környéki alvóvárosok újonnan épített részein divatba jött egyfajta toszkán jellegű villaépítészet, – a ház főrésze körül alacsonyabb tömbök, a tüzépbarokk kocka helyett egymás mellé pakolt fekvő téglalapok, kis lejtésű tetővel, mediterrán cseréppel – mindez parodisztikusan hat az elővárosi sivárságban.
Munkanapokon a település utcái reggel nyolctól délután ötig-hatig kísértetiesen üresek, csak néhány idős asszony kapirgál az előkertekben. Minden negyedik-ötödik házban távfelügyelettel ellátott riasztó.
A zsigerileg ismerős, melankolikus magyar vidék: a mély árok és a betonjárda között fiatal diófa vet halvány árnyékot a gereblyével eligazgatott csupasz földre.
Ha több napot töltünk rokonoknál, előbb-utóbb elkövetkezik a pillanat, hogy bekapcsoljam a készüléket, ami otthon nincsen, sem a szegedi lakásban, sem a dunántúli házban. Ma talán az időzítés, a koraeste is hozzájárult, hogy miután tíz perc alatt többször végigjártam harmincegynéhány tévécsatornát, minden eddiginél erősebben tört rám a talkshow-k, vetélkedők és műsorreklámok, valamint a hírtévék stúdióbeszélgetései láttán a magyar népesség iszonytató elbutulásának képzete.
Szeged úgy fogad, mintha a szülővárosom fogadna vissza, amiben az is benne van, hogy teljesen gyökértelen vagyok itt, Székesfehérváron ellenben talán két délutánt töltöttem összesen a születésem óta. Minden lassabb, kontúrtalanabb, nyitottabb, mint otthon, az számomra összetartozó Vasban és Veszprémben; de ha már elkezdődött, makacsabb és könyörtelenebb. Úgy a szegediek modora, mint az időjárás. Felejthetetlen alföldi viharok a negyedik emeleti lakás erkélyéről. Esőfüggöny-dörgés-villámlás szabadon sodródó, végeláthatatlan tömbje, egy elszabadult tehervonat kötöttpályás fékezhetetlenségével.
Tökéletesen idegen tőlem a polgári műveltség vesztén siránkozó kultúrpesszimista szerepköre, de amikor beléptem az új szegedi pláza könyvesboltjába, a sok csiricsáré borító, a tornyokban álló celeb-fictionök, turisztikai albumok és szakácskönyvek láttán mélyen és őszintén elfogott az undor.
Vissza Balatonhenyére. Alkonyatkor érkezünk. Többhetes távollét után megint meghökkent a szélben zúgó lombok roppant tömege a közben és az udvarunkon. Ropognak az autó kereke alatt a három hét alatt lehullott diók, ösztönösen emelgetem a lábam a pedálokon, ne törjenek.
Másnap korán fölkeltem és befűtöttem. A fák alatt hűvös, friss, nyirkos levegő. A forró nyári hónapok után megint dúsan zöldell a fű. A lombok nyirkosan lógnak a fákon. A levegőben a bomlás elemi szaga és atmoszférája – készen az átváltozásra. Az ötlött föl bennem, hogy a feltámadás keresztény gondolata mennyire mélyen természeti, vagyis pogány a dogmatikus páli értelemben.
Krisztusra gondolván a keresztény és a nemzeti árukapcsolásában a nemzeti blaszfémiának tűnik.
A som levelei rugalmasan moccannak, ahogy eltalálja őket egy esőcsepp. Mindez annyira könnyednek és tökéletesnek tetszik, hogy valóban illúzióként hat.
A régi egyiptomiaknál és a régi görögöknél egybecsengő föld csontjai mit jelenthetett? A köveket? De miféle köveket, és miféle intéssel a halottra (vagy halottakra) nézve?
Van valami mágikus a pillanatban, amikor az ember egy-egy friss nagyőzlábra, vargányára vagy erdőszéli csiperkére akad a nyirkos avarban vagy a sárguló bokrokkal körbevett tisztásokon; valami alig hallgató, ám utólag mégis tisztán fölidézhető finom összecsendülés. Markánsan zárt, illékony jelenlétükkel, gyökértelenségükkel, hézagmentes tartalmukkal-formájukkal olyanok, akár egy ottfelejtett pohár víz az asztalon. Elbűvölő az archetipikus formán belüli sokféleségük. Szélsőségeik, így a hirosimai robbanás utáni felhőé, minden egyedükben benne foglaltatnak, legalább embrionálisan; itt nemcsak a gyilkos, a légyölő vagy a párducgalócára gondolok, hanem egyetlen kis tyúkgomba átütő ízére. Ehhez azonban szabad természeti környezet kell: a termesztett csiperke aromája úgy viszonyul a vadon termettéhez, ahogy a hőkezelt tartóstej íze a nyers kecsketejéhez. Az is megejtő, ahogy eltűnnek: egy helyen érett őzlábakra bukkantam a minap, de már tele volt a kosár, így nem szedtem le őket; két nap múlva lefelé lógott a beszálasodott kalapjuk, negyednap eldőltek, aztán mintha sohasem nőtt volna gomba azon a helyen.
Lanczkor Gábor
