Koszta László emlékére
Egy osztálynyi diák kaptatott a hegyre, én a nyomukban kóvályogtam. A kirándulás, mint a tanulmányi kirándulások általában, leginkább a szorgalmas ivásról szólt, ennek ellenére nem esett nehezükre a túra. Az ötlet, nem voltam rá büszke, tőlem származott, és váratlan támadt, amikor előző nap a szállás felé buszozva felkaptam a fejem az egyik útba eső település nevére: Bélapátfalva. Előzetesen nem tájékozódtam, merre mozgunk majd, megelégedtem a csöndesnek elképzelt Bükk-környéki tájjal, a pisztrángos tavak ígéretével, és hogy végre közeleg a nyár. Azonnal fölfrissült bennem az egyháztörténeti órák emléke, Laci előadása a fehér csuhás, fekete kámzsás ciszterci barátokról, akik a világ fülsértő zsivaja elől a legsűrűbb erdők mélyén kerestek nyugalmat.
Ritkás cserjés és zabolázhatatlan akácok között haladtunk fölfelé, egy darabon betonozott út vitt, majd kanyar következett, aztán még egy, végül egy útelágazás, és célhoz is értünk. Alázatosan egyszerű román kori templomtest fogadott bennünket, amelynek tövében, lecsiszolt fogak az ínyben, az egykori kolostorépület alapjai gubbasztottak. Az osztály csoportokra bomlott, ki a fűbe heveredett, ki az Árpád-kori köveken napozott, néhányan unottan lófráltak, várva a visszaindulást, mert bár nem fogyott el minden sör, de gondoskodni illett a pótlásról. Elszakadtam tőlük, és akár egy avatott túrázó, lejjebb ereszkedtem a lankán, a templomot övező tölgyes belsejébe, ahol keskeny patak csordogált. Letelepedtem, és mint aki céljához ért, nagyot húztam a nálam lévő langyos ásványvízből. Percekig ültem a partján, senkinek nem tűnt fel a hiányom. A diákok duruzsolását itt már alig lehetett hallani, a közeli sziklákból mészkövet zabáló munkagépek zaját is csak foszlányokban hozta el hozzám a könnyű májusi szél. Figyeltem, hányféle hangja van a csendnek. A madarak csiviteltek, a kis patak tette a dolgát, ment, locsogott, vitte az erdő hírét a falusiaknak, és egyetlen pillanatra sem szűnt meg a lombok sustorgása. Akkor értettem meg először Koszta Laci óráját, és azt, amit igazából sose tudtam, de már két éve annál merészebben tanítottam. Hogy – próbálom szerényen mondani – mit jelenthetett Isten a XIII. században ideköltözőknek. Ének, locsogás, suttogó fák: harmónia. Nem az unalomig szajkózott imákból, az anyaszentegyház könyveiből jól ismert hatalmasság (feltételezem, nagy h-val), hanem a teremtett világ minden elemében legtisztábban jelenlévő: rend. (Nagy r-rel, feltételezem.)
Itt, fönn, akár meg is állhatnék. Hanem a múlt nyáron történt valami. Visszatértem a helyre. Az út ugyanaz, a kanyar az ismerős, a lejtő a régi. A kunok dúlása után az eredeti kövekből újrahúzott templom, a refektórium, a kerengő, a kolostori kút helye, a patak, és a fák. A templom kapujában állva, amennyire a fák engedték, látcsővel végigpásztáztam az előttem hullámzó tájat. Merre vezet az út haza. És akkor lettem figyelmes a messzi dombon magányosan álló templomocskára. Innen, a több száz méteres magasból nézve olyan volt, akár egy mézeskalács házikó, mintha diavetítőn gyerekkori mesét néznék, és látnám a vecsernyére vonuló barátokat, a falubeli molnárt, aki gabonával megrakott taligával távozik a hátsó bejárattól, a domboldal dülöngélő sírköveit, a kis Bükkszentmártont, ahol megállt az idő, és a középkor óta középkor van. És akkor elindultam lefelé, kijózanodni.
Kiss László
