Amíg élt nagyapám, a lovak abrakolása után ő zárta be a tyúkokat az ólba, majd a sárhányón lehúzta a csizmájáról az istállóban rátapadt szalmaszálakat. A fürdőszobába bedugaszolta a kagylót, és könyékig feltűrte az ingujját, úgy mosta meg a kezét. Akkor még csíptek a februári fagyok, nem úgy, mint mostanában. A szilveszteri kocsonyából még maradt az új évre. Anyám ecettel ette, azóta is úgy eszi. Nagyanyám főzte mindig a kiskonyhában. Aztán, amikor ereje alább hagyott, apámat is bevonta a kocsonyafőzés tudományába. Azóta apám főzi a kocsonyát, de már nincs kiskonyha, csak nagy, amit bejár a fokhagymás, füstölt csülkös húslé szaga. Apám nagyon igyekszik jól csinálni, kellőképpen ízletes is, csak nagyanyám lelke hiányzik belőle. Ahogyan a karácsonyi bejgliből is. Neki sose repedt szét a tetejénél a tészta, nem úgy, mint anyámnál, bár neki is csak a mákossal gyűlt meg a baja.
A kezére még mindig emlékszem, ahogyan a darált-cukrozott diószemcsék itt-ott rátapadtak az ujjaira. Kendőbe kötötte fejét, nehogy hajszál kerüljön a tésztába. Szólt közben a rádió. Valami volt frontszolgálatos katona nyilatkozott épp benne. És akkor összedobbant a szívünk. Nagyapa is sokat szenvedett a fronton. Az sem volt biztos, hogy hazatér. Gránátszilánkos volt a bal bokája, az enyém csak szilánkos törésű. Mindkettő fájdalmas, csak másként. Nemrég kerültek elő nagyapám kapcái. Vasalva voltak. Nagyapámon soha nem láttam zoknit, a papucsába mezítláb bújtatta lábait. Amikor utoljára láttam, az ágyában feküdt, állig betakarózva. Árvácska mintás ágyneműben volt. Kék szemeivel nézte a blúzomon a kokárdát. Mondtam neki, hogy holnap ünnep lesz. Aztán másnap reggel nyolckor már érte zúgtak a harangok. Nagyanyám hófehér, kórházi pecséttel ellátott lepedőn pihent. Február reggel volt, amikor már nem láthattam búzakék szemeit. És nem zúgtak érte a nagyvárosi harangok. A hozsannás könyve nyitva volt: „Jézusomnak Szívén megnyugodni jó, / Elmerülni benned, csendes, tiszta tó. / Földi bútól, bajtól Szíved enyhülést ad, / Tenálad lelkünk megpihen, ki sírva sírt: vigad.”
Nagyra nyúlnak az emlékezés árnyékai. Egy évvel ismét távolabb a búzakék szemektől, a szalmasáros csizmától, a tojással megkent bejglik tetejétől, a vasalt kapcáktól. De még mindig közel a darált-cukrozott diószemcsés ujjakhoz, a kocsonya illatához, a gránátszilánkos bokához, és ahhoz a hófehér lepedőhöz, amely azóta angyallá változott.
