A lomtalanítás családi dráma. Legutóbb gyermekeim már aktívan részt vettek ebben a családtörténeti öncsonkításban, oly annyira, hogy feleségemnek úgy kellett utána kapnia néha a szemétbe zuhanó értékeknek. Azóta is mondogatja, szinte a testéből tépték ki a dolgokat, s dobták az enyészet poklába.
Úgy 20 esztendeje sokat foglalkoztam a felszabadítási teológiával, kivált Leonardo Boffal, a brazil ferencessel, akinek számos emlékezetes írására ma is jól emlékszem. Egyik könyvét, a Kis Szentségtant, egy cigaretta csikkről szóló elmélkedéssel indítja. A Buenos Aires-i buszmegállókban százezerszám találni eldobott, félig vagy még annyira sem eltaposott csikkeket. De az a csikk, amit egy kis ezüst szelencében könyvespolcán őriz, az valami egészen más. Formájában csikk, de lényegét tekintve édesapja emléke. A nagy dohányos apa halálos ágyán utolsó cigarettáját szívta el, aminek csikkjét Leonardo gondosan megőrizte. Számára apját jelenti ez semmiség, amint a keresztények számára Jézust jelenti a bor és a kenyér, az a korty és az a darab, amitől senki jól nem lakhat.
Ha kiemelem tekintetemet a képernyő fölé és a könyvespolcomra nézek, tele van apróságokkal, kisebb nagyobb emléktárgyakkal, élettörténetem apró relikviáival. Itt van például a berlini fal egyik darabja. A fal, amely engem is elválasztott a “Nyugattól”, amikor még külföldre történő utazásom jelentős közérdeket sértett. Itt van az ezüst kupa, amit nagymamámtól kaptam születésem emlékére, rá gravírozva a dátum. (Remélem, nem hitte, hogy ezt a dátumot el fogom felejteni egyszer!) S itt van egy kis autó, álmodozós-játékos kisgyermekkorom emléke, amikor még önfeledten tudtam sírni és nevetni, s az igazi valóság az álomvilágom volt, e tágas gyönyörűség, ahová visszavágyom.
A családi vagy egyéni emlékezet kiválaszt és megszentel tárgyakat, ereklyévé avatja őket. Ezt teszi a társadalmi emlékezet is – bárhol a világon. Az önmagában értéktelen tárgyakat, testdarabokat elkülöníti a tárgyak profanitásától és áthelyezi őket egy másik térbe, pontosan oda, az értékek, álmok és remények birodalmába, ahonnan nyerjük hétköznapjaink sártaposásához az energiát. Mágikus hatásúak ezek a tárgyak, a közösségi hit és elszánás tölti fel őket sejtelmes energiával. Egy időre. Aztán már csak a köréjük volt rituális rutinok maradnak, elmúlik az ihlet, a lendítő erő, az eleven kapcsolat azzal, amit az ereklye jelképezett, amit azóta köréje font az alkotó emlékezet.
A keresztény humuszú Európában a szentek relikviái bírtak, és sok helyütt bírnak máig is, eleven erővel. Oltárokba illesztve, zarándokhelyek vonzásközpontjába állítva, legendákat közvetítve és keltve behálózzák ezt a kontinenst és mind a többit is, ahová a keresztény kultúra karddal és szóval eljutott. Az ereklyék őrzése és tisztelete azonban egyáltalán nem keresztény privilégium. Díszes, süveg alakú arany dobozban őrzik Buddha bal szemfogát, drágakövekkel ékes szelencében Mohamed lábanyomát.
Emberi állandó az ereklyék tisztelete. Ám a kontinentális, regionális vagy nemzeti emlékezetközösségek nagyobb egységei mellett kisebb körök is léteznek, s az ideális vagy idealizált egység, amelyet egy-egy ereklye képviselt vagy amit a neki szentelt tisztelettől elvánánk, egyre kevésbé létezik. Inkább áldozatává válik a hiteltelenítás vírusának, s lesz belőle felesleges kacat, lom, amitől meg kell szabadulni. Kell a hely az újnak, a mainak, amelyből egyszer majd akár relikvia is válhat, ha elég jók leszünk, s kivívjuk a közösségi emlékezés megbecsülését. Akkor. Csak akkor.
Máté-Tóth András
