„Korod talán legműveltebb, legokosabb embere vagy, irodalmárként és oktatáspolitikusként is fantasztikus, de a te világod a könyvtár és az íróasztal, ezért vészhelyzet esetén inkább visszavonulsz, a hőbörgésből nem akarod kivenni a részed.” Eötvös József lettem a „Melyik 48-as forradalmár vagy?” kvízen, és egy ideig hümmögtem az eredmény vagy inkább a név láttán. Hajh, mennyivel inkább szerettem volna Deák vagy Széchenyi lenni!
De hát minden nem adatik meg az embernek, főleg, ha maga sem akarja. Mert igaz, ami igaz, nem bírtam letagadni a műveltségemet, s a kérdésre, mely ezt firtatta, a legmagabiztosabb választ adtam. Szerénység és őszinteség mindig is összeütközött bennem, és hogy Máraival szóljak, egy ideig „csikorgó, kemény pillanatokat” szerzett, de az utóbbit mindig is többre tartottam bárminél, és hát mi a tétje annak, hogy szerény legyek egy kvízben?! Semmi, naturellement.
Mi tagadás, lesz haszna az eredménynek, most ugyanis kíváncsi lettem Eötvösre, és el fogok mélyülni benne, mint kockacukor a kávéban. Előbb azonban el kell mondanom, miért békéltem meg azzal, ami kijött, holott Deák és Széchenyi iránt már-már szerelmes rajongást érzek, míg másfelől az izgágák klubja az obligát kamaszkori lángolás időszakát leszámítva soha nem érdekelt.
Hát először is azért, mert – most próbálok ha nem is szerény, legalább józan lenni – tényleg fontosnak tartom a műveltséget, a szónak a kíváncsiság, az érdeklődés, a mindenre figyelés, a kalandvágy értelmében. Nem a felhalmozás, a raktározás, a roskadozás, a telelés érdekel, hanem az, hogy valakinél van-e kapcsolat a polcok és a kreativitás között. Nem az a mókus, aki télen elropogtatja, amit az év folyamán az odújába hordott, hanem az, aki mogyoróból kirakja az erdő térképét.
Másodszor azért, mert valóban hőbörgésnek tartok talán túl sok mindent is, a tömegtől való irtózásomat pedig mostanában kezdi szétmállasztani a Kolozsvári Magyar Napok elnevezésű rendezvény. Nem az az ember vagyok, aki asztalokra ugrál és összevész a barátaival, mert „nem én téptem le homlokukról”.
Harmadszor azért, mert egyre inkább az az érzésem, hogy akadtak emberek, akik szinte önmaguk ellenére kerültek az „1848-49” jelzetű kartotékba. Elég Széchenyi naplójában mazsolázgatni, hogy megértsük: ez a gróf soha forradalmat nem akart – más kérdés, hogy bizonyos változásokat viszont, amelyek legalább olyan erővel hatottak, mint a Nemzeti dal, nemcsak akart, hanem szorgalmazott is, és Döblingben írott művei akkorát dörrentek, mint Gábor Áron ágyúi. És megint más kérdés, hogy vállalta a közlekedésügy és a közmunka tárcáját az első felelős magyar minisztériumban – ez a történelemtől és saját elveitől kelepcébe kényszerített egyéniség kétségbeesett reménykedése volt.
Negyedszer azért, mert idővel minden forradalmár zsarnokká válik – régi, sajnos, kipróbált igazság. A szenvedély, mely olyan karizmatikus tud lenni különféle gyűléseken és tüntetéseken, nem tűr ellentmondást, a lázadó viszont, aki oly hévvel és okkal szónokolt az elnyomás ellen, nagyon is megtűri az ellenzék elnyomását, és – alkat kérdése persze, de – akár elpusztítását is.
Nem mintha rajonganék az ellentmondásért; ugyan ki rajong érte? Ám a dolgozószobában vagy a nyugodt kávéházban (Pilvax kizárva!) egészen más hangulata és kontextusa van az ellentmondásnak, mint a téren vagy az országgyűlés recsegőn nemzeti padsorai között. Az én dolgozószobámból még senkinek nem kellett azzal a lesújtó érzéssel távoznia, hogy nem elég magyar a barátjának.
Bárki beláthatja, hogy ilyen aggályokkal nem lehet Kossuthnak vagy Petőfinek lenni, hiszen egy forradalmárban éppen az a szép, hogy nincsenek aggályai, és saját életét sem gyáva kockára tenni. Ez a szép benne, amíg a forradalom tart, és amíg csak a saját életét nem gyáva. De ma, amikor egészen másként alakulnak a politikai viszonyok, és maguk a szavak (zsarnok, forradalom, elnyomás, hős) sem ugyanazt jelentik, amit majd’ háromszáz évvel ezelőtt, semmi idejétmúltabb és embertelenebb dolog nincsen, mint önfeláldozásról kiabálni.
Demény Péter
