Tegnap a kecskeméti vasútállomáson beleejtettem a Maxwell márkájú, lila pendrive-omat a szemetesbe. Véletlenül összefogtam egy használt zsebkendővel. A mozdulat gyors volt, éppen a pendrive-on található, be nem fejezett tanulmányon töprengtem. Már csak a lezárás hiányzott, ami összerántotta volna a néhol széttartó gondolatmenetet. Pont a szerencsétlen mozdulat pillanatában döbbentem rá egy jelentős összefüggésre, mely addig valahogy elkerülte a figyelmemet.
Tanácstalanul meredtem a szürke szemetesre. Oldalára fekete betűkkel festették fel Ez itt már Európa! Ügyeljen a rendre és a tisztaságra! Alatta piros síkidomokból megrajzolt emberke, ami éppen egy téglalapot ejt bele egy felfordított trapézba. Az ejtést persze csak én képzeltem oda, valójában a téglalap nem mozgott sehova a trapéz és az emberke karjául szolgáló egyenlő szárú háromszög között. A szemetest csak reggelente üríthették, mert jó háromnegyed részéig tele volt. Egy félbe hagyott szendvics és egy üres kólás flakon között megláttam a használt zsebkendőmet, vagyis úgy gondoltam, annak kell lennie, mert másik nem volt a szemétkupac felszínén. Két ujjammal megemeltem, de alatta nem a pendrive-omat, hanem egy labirintust találtam. Falait további flakonok, ételmaradékok, zsebkendők, és használt vonatjegyek alkották. Köztük vékony rések és lyukak vezettek egészen az aljáig. Biztos voltam benne, hogy a pendrive a fenekéig zuhant, jobban végiggondolva hallottam is valami koppanásszerűt.
Undorodva meredtem a szemetesre, de némi hezitálás után feltűrtem a kabátom ujját és beletúrtam, keresztül a réseken egészen le. Az ujjaim ragacsos, nyirkos tapintású fémbe ütköztek. Azonnal kikaptam a kezem. A mutató- és középső ujjamon barnás nedv tapadt meg. Az orromhoz emeltem. Öklendezni kezdtem. A nyálkás anyag édeskés, rothadó szagot árasztott. Egy kalácsképű vasúti ellenőr résnyire húzott szemmel figyelt, majd megcsóválta a fejét. Megtöröltem az ujjaimat egy zsebkendőbe, majd azt is bedobtam a kukába. Kínosan elmosolyodtam, ráeszmélve, hogy eggyel növeltem az akadályok számát.
Váratlanul valaki megérintette a hátam. Egy öregasszony volt. Szürke vászonkabátot viselt, kezében egy üres garabó. Ahogy a tenyerembe nyomott száz forintot, megcsillant az ujján egy fényes karikagyűrű. Aztán elsietett a peron irányába, ki a váróból. Döbbenten néztem utána, majd a kezemben levő kopott százasra. Magyar Köztársaság 1996. Nem mertem elrakni a pénzt, de mozdulni se. A kalácsképű ellenőr még mindig bámult. Végül elkezdtem kipakolni a kukából. Lassan, módszeresen dolgoztam, a flakonokat letámasztottam a földre, a zsebkendőket, ételmaradékokat pedig próbáltam feltornyozni a szemetes kör alakú talpára. A félig megrágott szendviccsel összevajaztam az egyik ujjam. Szitkozódva beletöröltem a kabátomba.
A kalácsképű egy ideig tűrt, aztán döngő léptekkel megindult felém. Jóember nem tud olvasni?, mutatott a szemetesre. Csak a pendrive-om keresem, beleejtettem ebbe a kibaszott kukába. A mondat után már tudtam, hogy túlzásba estem. Azt én leszarom, de ha maga itt szétganéz, mégis ki takarít föl? Majd visszapakolok, rendezgettem tovább a nejlonzacskókat, zsebkendőket, almacsutkákat. Persze a vajat, meg az egyéb szart gondolom majd felnyalod, mutatott a halmozódó ételmaradékokra. Közben én egyre mélyebb rétegekig értem le. Az egyik oldalfalon már látni lehetett a megtapadt, barna anyagot. Megint rám jött az öklendezés. Valószínűleg a vasúti ellenőr is megérezte a szagot, mert artikulálatlanul rám üvöltött, azonnal kezdjél neki visszapakolni. Már kapkodva hánytam ki a szemetet, miközben a gyomorsavam felszökött a torkomig, ettől persze röhöghetnékem támadt, hogy mi lesz, ha belehányok a kukába. A kalácsképűnek elfogyott a türelme és a vállamnál fogva erősen meglökött. Kétlépésnyit hátratántorodtam, majdnem fellökve a Resti Presszó hirdetőtábláját. A kezem azonnal ökölbe feszült. Kodály Intercity érkezik Budapest Nyugati Pályaudvarról a második vágányra. A szerelvény tovább közlekedik Kiskunfélegyháza, Kistelek, Szatymaz útirányon át Szegedre.
Garaczi Zoltán
