Kopognak. Mindig tudom, mennyi az idő, anélkül, hogy az órára néznék. Hajnali fél hat. Korai még a látogatáshoz. Kikecmergek az ágyból, nyitom az ajtót. Senki. Visszafekszem.
Kop-kop.
Micsoda buta vicc?
Ajtót nyitok megint.
− Halló!
A lépcsőház melletti lakás ajtaja mögött felugat az idegbeteg kutya. Visszafekszem, nézem a plafon hajszálrepedéseit.
Kop, kop.
Oldalamra fordulok, háttal az ajtónak. Nem megyek ki többet, akárki az. És akkor rájövök: az ablakon kopognak! Orromig húzom a paplant. Lehetetlen! Ez itt a harmadik emelet.
Márpedig valaki határozottan kopog az ablakomon.
Nagy levegőt veszek, elrántom a függönyt.
Fosszínű galamb totyog a párkányon. Az ablaküvegre néz, nekibólint.
− Kop. − Rádupláz. − Kop, kop!
Tavasszal némely madárfaj hímje megbolondul. Tükörképét vetélytársnak véli. Állítólag autók visszapillantó tükörét is képesek összetörni ilyenkor. Addig harcolnak önmaguk ellen, míg belepusztulnak a győzelembe. Ennek az enyémnek még nem ment el teljesen az esze, ez csak kopogtat. Visszakopogok neki. Nem riad meg. Egyre harcosabban kopácsol. Leguggolok, arcom egy vonalba kerül az övével. Barna szeme van. Nekem kék. Bámuljuk egymást. Nyilván nem érti, hogyan lett hirtelen emberfeje a madárnak, akit eleddig oly elszántan és harciasan el akart űzni.
(Eleddig, oly.)
Olvastam, a galamb a szentlélek szimbóluma. Én még úgy tanultam, a vallás a népek ópiuma. Galambnak nem nyitok ablakot. Kimegyek a fürdőszobába. Fogat mosok, habot kenek a képemre, fogom a borotvát, nézem magam a tükörben.
− Quo vadis, domine?
A szobában üveg csörömpöl.
Magamra mosolygok.
– Eleddig, oly!
Horváth Péter
