NAPLÓJEGYZETEK 2002-BŐL (3.)
Október 31. Ha valaki engem faggatna a „lét egészéről” (Sándor Iván írja a Kaddisról: Kertész Imre „talált egy mondatszekvenciát, amelyben magához szorítja, amit a lét egészéről tud, szorítja, szorítja a mondatok zenéjében, és nem engedi”), szóval ha valaki engem kérdezne a lét egészéről, mit tudnék neki mondani? Találtam-e én életem hatvanhét éve alatt bármiféle „mondatszekvenciát”, amely a lét egészéről szól? A zsidó gondolkodók a létről gyakran mondanak ki nagy igazságokat, s tesznek túl ebben a műnemben a környezetükön, szégyenítik meg fölényes tudásukkal az ezekre a kérdésekre kevésbé fogékonyakat. S talán innen (is) a más népek gyakori intoleranciája velük szemben: senki sem szereti, ha (bár csak közvetve) fogyatékosságára emlékeztetik. Főleg akkor nem, ha úgy érzi: ő egészen jól elvan anélkül a képesség nélkül, amelynek a hiányát időnként eszébe hozzák. – Hogyan szólhatna tehát az én szekvenciám, a lét egészére vonatkozó élettapasztalatom, ha volna ilyen? Talán így: szülőfalum, Gömörpéterfala és a tágabb szülőföldem, a Gömörnek nevezett tájegység – a maga gyilkos erkölcseivel, kevert népességével, cigányaival, magyarjaival, szlovákjaival – az én Auschwitzom. Ott pusztult ki (tragikus körülmények között) néhány év alatt, az egész családom, ott szervesült belém egy olyan pokoli fóbia, amely lelkemet egész életemre megnyomorította. Ebben a fóbiában alakult ki az én léttapasztalatom, amely így hangozhatna: az „igazság” sokszor az erővel és még többször az erőszakkal egyenlő. S a fizikailag gyenge egyén túlélése csak az értelem, az ész metafizikai bonyodalmai, csavarai, s igen, akár „cselei” (Hegel) által lehetséges. Így érzem ezt most, Sándor Iván olvasása közben. Lehet, hogy holnap másként fogom érezni.
November 1. Debrecenbe invitálnak, az évente megrendezett Irodalmi Napokra. Az idei téma: van-e posztmodern? Szerintem az igazi kérdés: lesz-e még holnap is vagy a közeljövőben is? Ebben a pillanatban ugyanis az iskola teoretikusai ott tartanak, hogy igyekeznek mindent bekebelezni, mindent „posztmodernizálni”. Balassa Péter csak nemrég jelentette ki, hogy a posztmodern szinte mindenét a neoavantgárdnak köszönheti (értsd: bizonyos értelemben a neoavantgárd a posztmodern első felvonása), ennek megfelelően az egykor neoavantgárdként induló Esterházy ménjei rég a posztmodern istállóiban dobognak, de olvastam tanulmányt már arról is, hogy tulajdonképpen Erdély Miklós is posztmodern, s posztmodern, horribile dictu: Tar Sándor. A posztmodern mindent annektál, s mivel ha minden posztmodern, akkor semmi sem az, holnap vagy a közeljövőben pontosan úgy pukkan szét az iskola ezer színben játszó buborékja, mint a mindent befaló mesebeli kis gömböc. Egyedül a népi irodalom bekebelezésével nem próbálkoznak Balassáék. De abban például biztosak lehetünk, hogy hamarosan Kertész Imréről is bebizonyítják, hogy posztmodern. Aztán jön a hagyományok posztmodernizálása, posztmodern lesz (na, Móricz talán nem, ő túl „népi”, de:) Mikszáth, Jókai, Petőfi, Shakespeare, Homérosz és a … Mahábhárata. S még megérem, hogy egy reggel, ahogy Gregor Samsa bogárként, én posztmodern költőként ébredek.
November 4. Megtaláltam a jó szót: szegény aritmiás szívem néha csak vergődik, vergődik… Repülni akaró madár két összeborított marokban. Én meg fuldoklom, levegő után kapkodok. – „Én meg” – micsoda atavizmusa ez a nyelvnek?! Leleplezi bennem Platónt: szóma = széma, a test a lélek ravatala, nem azonos az énnel, sőt sírja annak (a görög széma érdekes módon ravatalt, sírt is jelent). Én tehát nyugodtan lehetek a szívemtől elkülönböző, különálló entitású valaki. – Mindenesetre nem tudok elmenni Debrecenbe. Pontosabban az Én menne, de a szívem másként döntött. Mégiscsak össze vagyok hát vele kötve.
Tőzsér Árpád
Megjelent a Tiszatáj 2013/1. számában
