Pirkadat
December hatodika. A kora reggeli gép már Belgium fölött jár. A kivilágított közutak úgy kanyarognak keresztbe–kasul a még mindig sötétbe burkolózó vidéken, mint karácsonyfa köré tekert égősor. Hiába nézek az órámra, itt más képet mutat az idő. Elhagyom a gépet, mire pirkadni kezd. Először érkezem hosszabb időre Brüsszelbe. Manneken Pis, Atomium, Királyi Palota, Európai Parlament… Nagyjából eddig megy a felsorolás a Charleroi–i repülőtértől Brüsszelig tartó autóúton, amikor a fák mögül egyszerre kivillan Waterloo oroszlános dombja, a Napóleon serege fölött aratott győzelem szimbóluma. Tizenöt évesen jártam először a belga fővárosban. Ma is tisztán emlékszem egy hatalmas, szürkésfehér épület homlokzatára, ahogy előtte állok, és nézek fel, egyre az ég felé, és szememet égeti a falakról visszatükröződő nap fénye. Kerestem már, hiába. Sehol nem lelem azt az épületet. Keskeny, magas téglaházak mellett haladok el, az art deco hagyott rajtuk nyomot. Ez már Brüsszel. Itt vagyok…
Az egymást érő esőfelhők nagyrészt elkerültek eddig, a több mint háromszázféle belga sörből alig egy tucatot kóstoltam csak, az igazi sült krumplit egyszer marhapörkölt mellé, és a kézzel gyártott csokik, pralinék is a színes dobozkában, érintetlenül lapulnak a konyhaasztalon. Nem is számítok igazán brüsszelinek. Mostanáig… Mert a mai naptól bizonytalan ideig Brüsszelből írom leveleimet. Abból a kissé unalmas, öltönyös, esős fővárosból, amely csak egészen távolról nézve, a kíváncsiságnak nem engedve az. A mindennapokban nagyon is élő, nyüzsgő város, ahol késő éjszakáig tartanak a beszélgetések és a kifogyhatatlan kulturális programok. Brüsszel a világ összes nyelvén, egyszerre duruzsol, és néhány többé-kevésbé érthető foszlány hozzám is elér.
Place Jourdan
La graisse de boeuf, azaz marhafaggyú. Ez az igazi belga sült krumpli titka – tudjuk meg a híres Maison Antoine előtt ácsorogva. Ha már a New York Times szerint is itt készítik a világ legfinomabb aranysárga hasábjait, csak nem álltunk be hiába a sorba. A szigorúan kétszer sütött, jókora tölcséres adaggal az egyik legközelebbi kocsma felé indulunk. Alig néhány lépés. A teraszok asztalaihoz szabadon leülhetünk, hogy megegyük a forró, illatos falatokat, ha italt is rendelünk mellé. Micsoda árukapcsolás! Ki nem hagynánk a barna sör kellemesen karamellizált ízét. A Place Jourdan Brüsszel, illetve a városrész, Etterbeek egyik leglüktetőbb tere, közel az uniós épületekhez, ezért mindenféle nyelvet hallani errefelé. Persze a leggyakoribb a francia és az angol az akcentusok végtelen variánsával keverve. A flamandok nagy szívfájdalma, hogy nyelvük a franciánál sokkal ritkábban hallható, noha a fővárost a Flamand–Brabant tartomány öleli körbe. A tél kellős közepén is zavartalanul folyik az eszmecsere a nyitott teraszok asztalainál a keltetőgépre emlékeztető, vörösen izzó infralámpáknak és az alkohol áldásos hatásainak köszönhetően. Reggelente persze egészen kihalt a tér. Hétkor még a függönytelen ablakokon túl sem látni mozgást, csak nyolc körül kezdődik a brüsszeli élet. Kilencre beáll a dugó, hogy a dudaszóval kísért öltönyös–üzletasszonyos embertömeg emlékeztessen az újabb munkanap kezdetére.
A hétfőtől szombatig parkolóként funkcionáló Place Jourdan vasárnaponként nyüzsgő piaccá változik, és a forgatag messze túlnyúlik épített határain. A profi árusok zöme pulttá alakítható teherautókkal és kamionokkal érkezik. Olajbogyó, sajt, sonka, hal, kenyér, libamáj, zöldség, gyümölcs, görög és olasz termékek, majd ruhanemű, virág, csecsebecse sorban, egymás után. A frissen főtt zöldségek és tengeri herkentyűk illata tizenegyre beteríti a teret, hogy még a későn reggeliző is nyomban megéhezzen. Még akkor szívesen sétálgatok a megrakott téren, ha végül semmit nem viszek haza, bár őszintén megvallom, erre egészen ritkán van esély. Az árusok zömében férfiak. Néhányan jó kofamód kiabálnak, előre dicsérik a még ki sem nézett portékát, beleadnak apait–anyait, hogy az üzlet létrejöjjön. Mások csendesebbek. Tudja azt a vevő, mit akar – hagyják a nézelődőre a döntést. Időnként mennyiségi alapon dől el a kérdés, ám sokszor a kínált kóstoló nyitja meg a vásárlói szándékhoz vezető utat. Délután háromra teljesen kiürül a tér, csak néhányan borozgatnak a kagylót, osztrigát kínáló pult körül. Végül a takarítók is elvonulnak, és autósok veszik ismét birtokba a területet. Estére újra lüktet, duruzsol a Place Jourdan. Mintha soha véget nem érne a beszélgetés. És hol van még a hétfő reggel?
A tér egyik legfőbb látványossága Géza, a magyar hajléktalan. Néhány társával együtt egészen otthonosan elhelyezkedett az áruház bejáratánál. Géza a tágasabb, jó kilátást nyújtó nagy üvegablak előtti területet birtokolja, a többiek a bevásárlókocsik körül, felváltva tanyáznak. Megszokott látványelemek ők. Egy kis bagett, néhány cent apró mindig potyog az égből, s ha a jókedvet ez sem hozná meg, ott a hordozható rádióból bömbölő muzsikaszó. Mert vigadva búsul a magyar, ha messze is a hazaföld, és egyedül a társul szegődött, csapzott Bodri kutya sötét fonatainak ringatózása emlékeztet rá. Nem tudni, Géza miért épp Brüsszelben űzi a hajléktalanság mesterségét, mindenesetre egészen jól megy neki a bevált rigmus kezdő sora.
– Madame, Monsieur…
Kecsmár Szilvia
