A költészet nem hal ki a szellemi klímaváltozástól, mint a valóditól a dinoszauruszok,
bár gépét programozva némely agyatlan elme ezt jövendöli.
A költészet mi magunk vagyunk, a kíváncsiságunk, a koponyánkba férő végtelen,
a föl nem fogható, furfangos fölfogása.
(Orbán Ottó: A közös nyelv)
Ahogy a bánatműteremben ténfereg a sírdogáló szobrász (József Attila: Hűség című versében), úgy az összenevetés és az összekacsintás is egy pillanat alatt megdermed. Mint a lófrálás. És az önsajnálat. Most azonban kilép a kontextusból és megy a járdán egy sarkot. Lefagy az emlék, megáll az idő. S a váltás jelentésgeneráló. A szöveg egy italkimérés, ahova most belép a szerzői én. Leül egy pohár sör mellé az asztalhoz és elmereng a létesülés visszaíródásáról, amiről a reggeli előadáson hallott. A tudattalan átsugárzása, igen: valami ilyesmiről lehetett szó. Nem azt írja a füzetbe, amit erről épp gondol. Ellenkezőleg. Azt pont nem jegyzi le. Közben megy a háttérben egy másik film, íródik egy narrátori textus. Beindul egy szövegdialógus. Úgy felelgetnek egymásnak a történő megíródások, hogy kívül kerültek a fején, a tudatán. Legalább is, így érzékeli. Események játszódnak és folyamatok ágaznak el. Észlelés recepció nélkül. Kizáró befogadás. Távozik a tapasztalat. Leissza a habot, mint gyermekkorában, amikor az apja kivitte a salakmotor derbire a stadionba, nem vett neki narancslét, ha szomjas volt, kőbányait kellett innia. Keserű hab. Igen, ilyen az időszerkezet. Azután meglátott egy szőke kislányt a tribün szélénél, piros szívószállal a szájában, valami áttetsző italt fogyasztott. Ettől a képtől oly sejtelem buborékjába szorult bele, hogy biztossá vált számára, a távolság nem teszi hozzáférhetetlenné ezt a karakteres arcot. Kikéredzkedett apjától egy eltávozásra, és szakított a lépcsősor alatti kis kert virágai közül egy lila szegfűt. Azután, jaj, hirtelen már otthon ült a hagyományos írógép mögött és befűzte a fehér lapot a henger mögé. Inkább írni szeretett volna, mint élni.
