Voltaképp túl vagyok a nehezén. Még kimondani is szörnyű: hozzáedződtem a jelenséghez, ám még egyszer, meglehet, nem utoljára felöltöm a maszk futballmezét, és eljátszom, hogy szar. Hogy rettenetes. S persze: így igaz.
Neveket sorolok, talán akad köztük nem vagy kevéssé ismert is, évszámokat azonban nem mondok, magam sem tudom őket, nem emlékszem rájuk, s különben is, a pokol ama bugyrában, melyben ezekben a napokban sok más drukkertársammal együtt fővök, a legkevésbé sem a dátumoké a releváns kérdés. Nem is tudom, van-e egyáltalán kérdés. Válasz nincs, annyi bizonyos. Ha van is, nem akarom meghallani, nem akarom felfogni, nem akarom megérteni. Hozzáállásom, példamutatásom vitatható, azt is mondhatnám, nem épp pedagógusi, és tapasztalataim szerint a normális emberekére is csak távolról emlékeztet. De most nem tanár vagyok, és nem normális ember, hanem drukker.
Tíz esztendő kalamitásáról, nem túlzás: keservéről, beszélek, de minimum ötéről, melyben a szegény Arsenal-drukker a bizonytalan közvetítések Szküllája és az eligazolások Kharübdisze között sodródik, egyetlen vágya hazaérni végre, a bizonyosság, hogy van hely, ahonnan nem romlik tovább, ahol egyben marad, ami egyben volt. Körötte stadionok emelkednek, nagy múltú klubok süllyednek a hínáros mélybe, pocakos veteránok villannak valamely alacsonyabb osztályú bajnokin, nyegle titánok akasztják le a szögről a futballcsukát – tajtékot hány a futball tengere, ezenközben a szegény Arsenal-drukker epét.
Amikor a sporttévék rámentek az angol bajnokikra, még tiszta volt az ég. Hétvégén focizni jártunk a gimibe, s a másnaposságűző hajtások utáni megérdemelt pihenőt a híg kapucsínóval édesített délutáni meccsek jelentették. Hanem aztán kopogtattak a meseszerű jólét ajtaján, s egy konkurens műsorszolgáltató közölte, leveszi a terhek egy részét kedvenc csatornáink válláról. A figyelmes gesztus levét mi ittuk meg. Minthogy holland bajnokit jó érzésű ember nem néz, s az Arsenal továbbra is az angol bajnokságban indult, az otthoni döglést fölváltották a karosszékben végigszurkolt kilencven percek a tantinál, vagy jobb híján a netről csent streamekbe kapaszkodtunk, melyek időnként úgy szaggattak, mint a Metallica fénykorában. Nem volt mese, beköttettük a kábelt. Megkönnyebbülésünk leírhatatlan volt, s a szombat délutánok végre megint úgy teltek, ahogy rendes családoknál szokás: meccs volt, és heverés. Hanem aztán kopogtattak – de nem folytatom. Itt már a tanti sem segíthetett, maradtak a streamek, a szaggatás, az üvöltés. Beköttettük a kábelt. Korábban tapasztalt megkönnyebbülésünk – leírhatatlan – reményvesztettséggé finomodott. Halljuk, az olasz meccsek ősztől átkerülnek egy konkurens csatornára. Mint amikor közeli ismerős hal meg. Lemondón nyúlunk a távirányító felé, akár ítéletünket, várjuk a kezdő sípszót.
S ez idő alatt mit adott a Csapat, nekünk, akik nem átalltuk megvívni külön derbinket a sportcsatornák küklopszaival? A kérdés feltehető úgy is, mit adott Európa! Európa azt adta, hogy nem gördített akadályt a Juventus kérése elé, amelynek okvetlenül szüksége volt a legendás Vieirára, mert az biztos elég öreg már ahhoz, hogy Olaszországba igazoljon, valamint a szomszédos Milánóba csábította a futballozni végre megtanult francia középpályásunkat, Flaminit. Azt adta, hogy az olaj-milliárdok emlőin váratlan gyorsasággal fölcseperedett, ennélfogva rémesen alaktalan és csúf Manchester City egy év – két év? nem releváns kérdés – leforgása alatt négy kulcsjátékosunkra tett szert, a fürge, de együgyű Nasritól a gőzerővel robotoló Clichyig, elérve, hogy a Premier League nem egyszerű mezőnyében született egy vetélytárs, amelyet illik a Chelsea-nél vagy a Manchester Unitednél is jobban rühellni. Pedig ez utóbbi épp ezen a nyáron adta be a derekát, s keserű szájízzel, de leigazolta az előző szezon gólkirályát, a holland van Persie-t. Halovány reménysugár számunkra, hogy épp tőlünk. Ezt is adta Európa. Mindenekelőtt azonban azt, hogy annak a Barcelonának a képében, amelynél kevés csapat tett többet azért, hogy szurkolók milliói forduljanak el a focitól, lenyúlta tőlünk Henryt, az isteni gólvágót, pedig láthatóan ellett volna nélküle, szerződést ajánlott a technikás fehérorosz Hlebnek, aminél ugyan köttetett már fölöslegesebb üzlet, de kevés, visszahisztizte a bagolyszemű Fabregast, akivel hónapok óta bajlódik, s a napokban, hazafelé autózva, kaptam a hírt: eligazol a szép nevű Song is. Az óriás kameruni, a two in one, a szent és a profán, aki egyszerre gyilkol, és épít testcselből, labdakezelésből katedrálist, s aki évekig kereste a helyét, mire megtalálta, vagy legyünk őszinték, mesterünk, Wenger találta, találtatta meg vele, ezért most hálából ő is a nem szép nevű Barcelonában köt ki. Fogy a levegő, szorít a biztonsági öv, ezt éreztem. Azon az éjjel utánamentem, kik és miért miskárolják a vakációmat, s egy linkre kattintva a következő szöveggel találkoztam: „Lack of effort sees Song move on from Arsenal.” Lack of effort. Lefordították nekem, a google fordította le. „Hiánya erőkifejtés”. Hogy emiatt mozog el. Ez van, ez a Lack of effort, ezért távoznak. Jobb, ha tudjuk, a Lack of effort a felelős, miatta büntetem azzal a katalán klubot, hogy a mai naptól fogva egyetlen percet sem vagyok hajlandó nézni a játékát. Egyáltalán: futballt sem. Nem, nem, soha többet. Most jön a neheze.
Kiss László
