A rím az egyik legáttetszőbb és legmegfoghatatlanabb, mégis markánsan jelenvaló tünemény a világegyetemben. A csillagképek földi megfeleltetései, az égre került állatövi jegyeknek, vagy Cassiopeiának, a Lantnak, a Delfinnek vagy a Hattyúnak az adott mitologikus történetvázakkal való részleges lefedettsége nem pusztán egy komplexebb rímképlet végtelen továbbírhatóságát rejti magában, hanem az így létrejövő forma zeneisége révén a definitív időn-kívüliséget is (talált tárgyként a legutóbb John Cage által szignálva). Garancia erre a hívórím természetes bővíthetősége a válaszrímekkel; maga a hívás, amely egy kissé olyan is, akár a hétszeres érckoporsó a Tisza homokjában. Mindennek írói, vagy alkotói szinten semmi köze ahhoz a felszíni virtuozitáshoz, amit a rím egy Kosztolányi-féle költőnél jelent. Zrínyi monomániás eposza a primitívnek tetsző önrímekkel-bokorrímekkel, Ady, vagy a kortársak közül Borbély a Halotti Pompában mind lényegesen közelebb jártak a rím jelenségértékű tisztaságához.
*
Dylan Thomasnak van egy igen jelentős verses kísérlete, előhang, de egyben formai előszó is az összegyűjtött költeményeihez. A hosszú vers első sorára az utolsó rímel, a szöveg mértani közepén egy páros rím csendül össze, az ezek közti két szakaszon pedig tükörképszerűen tartanak egymás felé és egymástól el a rímek.
*
Az első emeleti albérleti szoba ablaka, amely mögött fővárosi egyetemistaként laktam egy évtizede, a hatvan évvel korábban fölállított budapesti gettó külső falára, illetve az egykori csillagos háztömb hátsó traktusára nézett. A vakolatlan, mohos téglafal tetejéről vézna ecetfa nyúlt föl a harmadik emelet magasságáig. Szemközt, az omladozó vakolaton az 1944-ben kötelezően befalazott, majd újra kibontott ablakok körül golyónyomok látszottak. A minden nagyvonalúságot nélkülöző beépítettségnek köszönhetően az őszi és téli hónapokban délben is félhomály volt az udvar mélyén és az első emeleti lakásban. Ekkoriban már teljesen eluralkodott Budapesten a lakásbiztonság kényszeres mániája. Nem pusztán a bejárati ajtók előtt, de a ház összes lehetséges pontján, a hátsó udvarba és a hátsó függőfolyosókra vezető átjárókban is ronda vasrácsok állták el az utat. Én azonban egy folyamatosan nyíló és visszarejtőző, mindig csak egy-egy pillanatra feltárulkozó, befelé nyitott városszerkezet láttam magam előtt, ahol az utcákként nevesített szélesebb utak csak afféle ornamensek maradtak az átjárhatóság eszméjén. Véletlenül sem passzázsoknak; közöknek hívták azokat a girbe-gurba átjárókat, amelyek keresztül-kasul, telekhatárokkal nem törődve hálózták be a fiatal, alig százötven éves negyedet, amely azonban külső és belső rozogaságával, valamint az itt megsűrűsödött történelmi tragikum aurájával mégis valamiféle ősiség látszatát keltette. Talán az 1800-as évek közepéig lehettek meg itt érintetlenül a kertek és a szőlők, melyekről egyrészt a hajdani pincékre települt bérházak itt-ott egymással is összefüggő, tégla- és kőboltozatos alagsori járatai, másrészt a keresztutcák elnevezései tanúskodtak: Akácfa, Kertész, Kisdiófa, Nagydiófa. A végromlás állapotában lévő utcai és udvari kapuk eltávolításával rövid, boltívvel fedett sikátorrá alakult a Kertész utcai kapualjunk. A lépcsőház följárata egy duplaszárnyú ajtóval lett kiváltva, amúgy egészében le lett falazva. A körfolyosós udvar zárt térré lényegült át, hasonlatossá a baszkföldi óvárosok árkádos plaza majorjaihoz, hová meglepetten toppan be a sikátorokból az idegen. Ám a történelem kivonatolt nyomora és az ennek ellenébe vágó funkcióváltás okán amazoknak szükségszerűen radikálisabb, vagy ha tetszik, parodisztikus párhuzamává. Főként, ha az egész negyedet szemügyre vesszük, amely ilyesféle terecskék kiterjedt hálózatává változott. A hátsó átjáró vasrácsának eltüntetése és a téglafal megbontása után megnyílt az út a házunkból az Akácfa utcai háztömb telkére, onnan pedig tovább, az Akácfa és Kertész utcai, szomszédos plaza majorokhoz, abba a rejtelmes sodrásba, amely az elzárt tereket és zugokat úgy nyitotta meg, hagyta nevezetlenül, és tette nyilvánossá, hogy azok intimitása nemhogy megmaradt, de a felszabadított urbanisztikai izgalommal jelentősen fölfokozódott. Az ablakomból látható enigmatikus téglafalba csak egy szűk nyílást vágtak, ügyelve rá, hogy a tetején nőtt ecetfa megmaradjon.
Lanczkor Gábor
