A rejtőzködő

Nem lehetek ilyen, de ilyen vagyok, úgy látszik. Mert a probléma nem oldódott meg. Sőt, a múltkor remekül összedolgoztunk, egy jó munkanapot töltöttünk együtt. Még humorral is jól megfűszereztük, feledve néhány órára az odakint dúló kenyérharcot. Már-már szövetséget is köthettünk volna.

De nem, úgy látszik, én csak fent békéltem meg veled. Fent, hogy te ebbe a világba és erre, ennyi fizetésre és annyi fizetnivalóra te nem szülsz gyereket. És én ráadásként még mostam, mosogattam is át az agyamat, hogy derék. Okos döntésed ez, óvatos, megfontolt, alant én mégse törődtem bele, hogy húsz év múlva veled kell osztoznom a fiamon.

A fiam eltartó erején, a fiam keresetéből levont társadalmi biztosításon. És nevethettem én jókat veled, azóta, tán éppen aznap este óta én folyton szülök és szoptatok. Álmomban folyton könnyű szüléseken esek át, a szülés az nem probléma, de aztán a karomban a gyerekkel azonnal indulnom kell. Ahelyett, hogy boldog gyerekágyas asszony lennék, társadalmilag és családilag is beteljesült, azonnal felpattanok és megyek a dolgomra. Naná, hisz’ tíz évem van még a nyugdíjig, és ezt, úgy látszik, álmomban sem felejtem. Na de legalább ma éjszaka csak egy játékbaba méretű eleven csecsemőt cipeltem, igaz, tele pelenkával. És sok ember volt körülöttem, nyüzsgő, tevékeny tömeg. Naná, hát dolgozzon más is, ne csak én, és lehetőleg tömegesen, mert kb. 15 év múlva tömegesen lesznek itt nagyon-nagyon kicsi nyugdíjasok. Úgy látszik, még az emigránsokat is hazapateroltam nagy problémamegoldó vágyamban, mert szépen, dolgosan nyüzsgő tömeg vett engem körül, nagy, nyitott, szellős palotákkal, és mindenütt fürdőmedencével a tövükben. Nofene, úgy látszik, a mediterráneumba helyeztem át magamat és mindenki mást. Fűtésszámla nemigen lesz, viszont szabad lesz a fürdőzés olykor a nonstop munka közben. Szerintem szép új világot, hazát teremtettem magamnak. Álmomban.

És akkor az mégse megy, mégse, hogy én a megbékélés jegyében csak álmodok össze-vissza. Teneked, igen, bogaram, teneked, hogy napközben békében lehessek el veled. Hogy össze-vissza egyezkedjek magammal, ide és oda telepítsek mindenkit, hogy te lapos vagyis kövérkés hassal fényeskedhess odabent a munkahelyünkön. Gyere csak ki a fényre és vallj. Mondd, hogy is képzeled ezt. Mit akarsz az én egyszem fiamtól húsz, neked könnyen szaladó év után? Míg én kínomban addig is nyakra-főre szülöm a, bevallom, egyre kisebb csecsemőket. De hát mit vársz tőlem? Munka mellett folyton szülni és szoptatni, bár csak álmomban. Hát mit mondjak? Nem egy leányálom, az biztos. De képzeld, attól még, hogy kicsik, nem korababák, nem. Olyan formásak, szépek és színesek, igen. Ragyogó tarka színekbe vannak öltöztetve mindig. Na ugye, ráadásul még ruhástól szülöm őket, látod. De nem vizesek, ne félj, nem magzatvizesek, és valahogy fájdalmat se okoznak a születésükkel. Hanem csak úgy lesznek, csak úgy vannak benne a nagy, nyüzsgő felnőtt tömegben. És te, ezek sohasem sírnak, Csak mosolyognak, és nem is csak úgy, hanem mindig a nap felé fordulva, mert az ajkukon ott van mindig a napfény. Úgy látszik, napra forgó gyerekek ezek. Optimisták, vég nélkül. És te, mintha gyorsabban is nőnének, mert egyszercsak, alighogy megszületnek, karonülők lesznek. Szóval nagyon igyekvő, szorgalmas gyerekek ezek. Csak sohasem beszélnek, meg se nyikkannak. Pedig hát kellene, kellene nekem egy idő után, hogy megbizonyosodjak valahogy. Hogy rám és csakis rám van szükségük, hogy én vagyok az anyjuk. Mivel már csak én értem őket, tudod, az apró kis szokásaikat, amiket csak egy anya ért és tud. De ezek az álombabák nem szólnak, nem beszélnek. Annyira igyekeznek, hogy lehessenek, hogy az álom végére úgy érzem, akár át is lehetne adni őket másnak. Akkor is csak mosolyognának, és hűen tükröznék a napot. Mert tudod, ragaszkodás az nincs bennük, ragaszkodás énhozzám. Nem sírnak semmitől és semmiért, ezért bennem sincs semmiféle ösztönzés, hogy megértsem őket és segítsek rajtuk. Szóval én sem ragaszkodom hozzájuk. Bár bevallom, jólesik, ha megszabadítanak a mellemet feszítő tejtől. De ez még nem elég semmihez.

Mondom, kínomban szülögetem őket egyre, csak kínomban. Tehelyetted és gyereket biztosan nem akaró, más fiatal nők helyett. Hogy legyen eltartó, legyen fenntartó húsz év múlva is itt elég. Mert így lesz kerek a világ. Bár az is megoldás lenne, ha az idősek megtanulnának még inkább töpörödni, az a kevés fiatal pedig jó nagyra nőne. Óriásokkal és törpékkel is lehetne megoldást találni, de ez már nem is álom, hanem mese.

Szóval, légy szivi, gondolj a fiamra is, mikor eltökélten védekezel a gyermekáldás ellen. Ő a gyerekem ugyanis, vagyis semmiféle üzletbe nem engedem vonni. Mert ha már ennyire ácsingózol utána, vagyis majd fogsz, hát akkor segíthetnél őt felnevelni, talpára állítani. Mert az nem igazság, hogy csak egy kamaszt látnál benne, jólevő, gyorsmozgású kamaszt, de húsz év múlva már kéne neked is, mi? Mire már kiforrja magát, mire helyet talál a nap alatt, mint az én kis szorgalmasan, gyorsan növő babácskáim, addigra már neked is kéne.

És akkor toronyóra lánccal, az nem kéne? Vagy kell az is? Jut is eszembe, te éppen egy többcsaládos ház hitelét törleszted apáddal és jóval idősebb pároddal megosztva. Te, csak nem arra vársz, hogy kihaljanak mellőled? Szépen, lassan, mosolyogva, ahogy szegény babáim sülnek a napon mégis, fájdalmat sosem mutatva. Csak nem?

Hogy azután egyedül ülhess a nagy házban, gyerekzsivajtól sohasem zavartatva. A rezsidet meg fizetheti a fiam, szociális hozzájárulási adó formájában. És még cska nem is fog ismerni, miközben fával tömi szegény a kandallódat. De én ismerlek.

Téged, aki bizonyára nehezen szült, has- és fogfájós csecsemőket álmodsz magadnak inkább.

Juhász Zsuzsanna