Lépcsők! Lépcsők kellenek! Ez az! Szájtátva nem álltam, a boldogságtól azonban majdnem föl-fölkiabáltam, amikor mindez megfogalmazódott bennem, pontosabban előbukkant belőlem, kialakult, kivált a ködből. Méghozzá az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság Tanulmányi Napjai idei sorozatának első alkalmával, melyben Lájkolom a Facebookot. Hálózás mint életérzés címmel tartottam előadást. Sem alkatilag, sem munkakörileg nem vagyok filozófus: nálam a racionalizálást mindig megelőzi az intuíció, az elméletet a zsiger. Néhány évvel ezelőtt mégis filozófusok közé keveredtem: jóbarátaim vannak közöttük, akikkel viszonylag sűrűn beszélgetek a szellemi Erdélyben. Megnyertek a Tanulmányi Napok ügyének, és szívesen vállaltam a feladatot, mert rokonszenves volt a cél: fiatal embereket közelebb hozni a gondolkodáshoz.
És éppen erről a közelebb-hozásról szeretnék beszélni. Tanár a vb-döntőn című, ugyanezeken a virtuális hasábokon tavaly közölt jegyzetemben kifakadtam a bolognai gyors ellen, azt viszont én is látom, hogy a mai világ nem tűrne meg egy ötéves képzést. Akkor mi a teendő?
A Bulgakov kocsmának az a terme, melyben az előadás elhangzott, dugig megtelt, még a pincéreken is lógtak, én pedig megtartottam életem első powerpointos elaborátumát a fenti témában. Hivatkoztam Montaigne-re, Ecóra, Bariccóra, Barabási Albert Lászlóra, Karinthyra, Dan Perjovschira, a lyányomra és magamra – tehát írókra, fizikusokra, karikaturistákra és egyebekre. Eljöttek filozófushallgatók, tanítványaim a bölcsészkarról, újságírók, néhány egykori évfolyamtársam és örök barátom.
Az EMFT előadásain az a szokás, hogy a konferenciárius megad pár könyvészeti anyagot és felkér két vitaindító embert. Én mindkettőt törültem a szokásrendből: azt tapasztaltam, harcedzett filozófusok emlegetése jó előre frusztrálja a hallgatóságot, a vitaindítók pedig azt a benyomást keltik, mintha „jobban tudnák”, miről van szó, holott éppúgy keresgélnek, mint az előadó és a közönség.
Ahogy ott álltam a tapsban és a nevetésben, arra gondoltam, nem, én nem vagyok filozófus, nem is tudok, nem is szándékozom. De mi van, ha kezdetben nem is „szakértőre” van szükség, hanem egy olyan emberre, aki…? És itt indultam el a bolognai gyors felé. Egy olyan emberre, aki abban a világban szocializálódott (szinte mindegy, hogy hol és mikor, de a világ – és nem a „kisvilág”, hanem az egész – inkább talán a kilencvenes évek elejéig volt ilyen), abban a világban nőtt fel, ahol a műveltség még könyvet-operát-klasszikus zenét-képzőművészetet jelentett, és még a film is határesetnek számított; aki kellően csiszolt ahhoz, hogy mindenfelé sétálgathasson a kultúrában, de nem szerezte még meg azt a biztonságot, amellyel teljesen az elméletbe távozhatott volna. Aki inkább megteremti a beszélgetés, mint az előadás terét.
Ő lenne a legalsó lépcsőfok. Amikor a romániai (és, gondolom, a magyarországi) elbaszkulázott oktatási rendszer (e.ö.r.) kilöki a szerencsétlen érettségizőt a világba, akkor ezentúl nem olyan tanárok fogadnák az egyetemen, akik nem közérthetően beszélnek, de minden mondatukban feltétlenül számtalan olyan név van, amelyről a fiatal ember szinte biztosan nem hallott, ezért aztán tanácstalanul és rémülten kucorodik össze, és ugyanannak az e.o.r-nek köszönhetően amúgy sem túlságosan fejlett beszélgetési amplitudója a zéró felé tendál, hanem olyanok, akik tájékozottak és jó beszélők, értenek a szakmájukhoz, de nem a tudósok szűk köréhez tartoznak.
Ilyen módon fokozatosan, szelíden, szinte észrevétlenül végződne az elsőév, és kezdődne a másodév, amikor már olyan tudósok várnák a diákokat, akik tudnak nemcsak tudományosan beszélni – hogy néhány közérthető példát mondjak, olyanok, mint Biró Annamária, Balázs Imre József, Keszeg Anna, Margócsy István, Gyimesi Timea, Poszler György, Szilágyi Zsófia, Szilasi László, Szörényi László és társaik. A harmadéven pedig a végső képzettek, az olyanok, akik csupán a szakma nyelvén tudnak kommunikálni.
Nem mondom, hogy a lépcsőfok-pedagógia garantáltan sikeres lenne, hiszen a pedagógia nem egzakt tudomány, és szinte nincs olyan aspektusa, amelytől el lehetne tekinteni a kiértékeléskor. De azt merem állítani, hogy jobb, mint a bolognai gyors, amely ugyanazt várja el a diákoktól, mint a korábbi szisztéma, csak nem öt, illetve négy, hanem három év alatt.
Demény Péter
