A napokban olvastam egy cikket Jo Cameronról, egy idős skót hölgyről, aki fájdalmak nélkül élte eddigi életét, aggodalmai sincsenek, nem fél semmitől, vészhelyzetekben is magabiztos, nyugodt. Boldogan él. Ő maga ezt teljesen természetesnek gondolja, és csak apró kellemetlenségnek egy különös tulajdonságát. Ha néha a tűzhelyre hajolt valamiért, csak az égő bőr szaga jelezte, hogy valamelyik testrésze forró fémhez ért. Megtanulta ezt is kivédeni.
Hatvanöt éves korában figyelmeztették, hogy különleges tulajdonságai vannak. Csipőprotézist kapott és a műtét után egy doboz morfintartalmú pasztillát adtak neki azzal a tanáccsal, nyugodtan szedjen annyit belőle, amennyit szükségesnek érez, mert ez a műtét a legfájdalmasabb utóhatásokkal jár. Másnap kiderült, hogy egyetlen tablettát sem vett be. Nem voltak fájdalmai. Sebésze teljesen kétségbeesett és genetikai vizsgálatokra küldte, ahol kiderült, hogy egészen különleges mutációi vannak, szervezetében felszaporodik egy jó érzést előidéző molekula, az anandamid – fontos eleme az agy bio-ópiát regulációjának –, mert lassabban bomlik le, mint az embereknél általában. Ez a vegyület akadályozza meg bármiféle fájdalmát, segíti a sebgyógyulásait, és némi memóriaproblémán kívül egészséges, boldog életet biztosít számára. Esete alapvető szempontokat ad egy új fájdalomcsillapító gyógyszer konstrukciójához.
Engem elgondolkoztatott, hogy miként is állunk az emberi „boldogsággal”. Nincs kielégítő definíciója, de biztosan távol van a fájdalmaktól, a félelemtől, fontos része lehet benne a jó egészségnek, nagyjából olyan állapot, mint amit Cameron asszony ír le magáról, amint az esetet publikáló orvoscsoport is megállapítja. Valószínűleg nyelvi képességünk kialakulása óta beszélünk a boldogságról, elérhető, vagy megközelíthető formáiról, a hozzá vezető alkalmas életszabályokról. Most kiderült, hogy boldogságot előidéző molekulák mindenki szervezetében vannak, csak gyorsan bomlanak. Két gén szabályozza jelenlétüket.
Boldogságmolekula! Nem drog, nem valami először kellemes, majd életünket pokollá fordító idegen anyag, hanem természetes, az agyunkat, viselkedésünket, érzéseinket normálisan szabályozó sejtalkotórész. Csak éppen általában kevés van belőle. Biológiailag pontosan érthető, hogy ősi körülmények között egy fájdalomra érzéketlen ember életképtelen lett volna, mert a gyakori sérülések, a fájdalomérzés figyelmeztetik, alakítják ki óvatos viselkedését, ami feltétlenül szükséges az életbenmaradáshoz. Boldogság meg sehol. A fájdalmakkal kapcsolatos szabályozó rendszer rendkívül összetett, sok elemét lehet kívülről befolyásolni, növelhetjük a fájdalomérzést és különféle trükkökkel csökkenthetjük is. A bonyolult rendszer időnként jó érzéseket kelt bennünk. Erős paprika első harapásra fáj, de néhány perc múlva kellemes érzés, Cameron asszony mellesleg híres volt arról, hogy probléma nélkül fogyasztott méregerős csilipaprikát, és csak enyhe melegérzés keletkezett tőle a szájában. Máskor vacakul érezzük magunkat, pedig nem vagyunk betegek, csak mentális életünk, gondolataink aktuális hatása felkavarta a szabályozó molekulákat. A változó tapasztalatok arra serkentenek, hogy keressük a jó érzést kiváltó helyzeteket.
A kultúra, a viselkedés nemzedékeken keresztül formálódó keretrendszere is hatékony beavatkozó. Gyerekkorunkban, ha a térdsérülésünkre azzal reagálnak a felnőttek „katonadolog!”, már nem is fáj annyira, de akit babusgatnak, sajnálnak, abban egyre erősebb lesz a fájdalomérzet. Az elérhetetlen boldogságot is igyekszik a kultúra valahogyan szabályozni. Boldog leszel, ha megfelelő szexpartnert találsz, ha hatalmat szerzel, ha gazdag leszel, csak hallgass a kultúrára, viselkedj megfelelően!
Lehet, hogy ez az embermivoltunk esszenciája, viselkedéssel szerezni magas anandamid koncentrációt?
Csányi Vilmos
