„Hogy író leszek, soha nem volt kérdés számomra…”
BESZÉLGETÉS MÉNES ATTILÁVAL
A Katona József színház február 27-én mutatta be Ménes Attila Bihari című darabját. Az egész szezonban teltházas előadásra képtelenség egykönnyen jegyet szerezni, így a májusi lehetőség előtt, mikor is alkalmam lesz megnézni a darabot, megkértem az írót beszélgessünk pályájáról, az útról, ami a darab megírásához vezette […]
BESZÉLGETÉS
MÉNES ATTILÁVAL
A Katona József színház február 27-én mutatta be Ménes Attila Bihari című darabját. Az egész szezonban teltházas előadásra képtelenség egykönnyen jegyet szerezni, így a májusi lehetőség előtt, mikor is alkalmam lesz megnézni a darabot, megkértem az írót beszélgessünk pályájáról, az útról, ami a darab megírásához vezette. Tar Sándor hetvenötödik születésnapján ültünk le egy nyolcadik kerületi kávézóban.
– Meséljen, kérem, a kezdetekről, az indulásáról.
– Nagyon magányos gyermekkoromban korán, már alig nyolc évesen eldőlt, hogy csak író lehetek. Apám még a születésem előtt elhagyott, anyámmal szoros szimbiózisban nőttem fel, de mivel ő nagyon sokat dolgozott, az egyik fontos elfoglaltságom az olvasás lett. Anyám figyelt arra, hogy jó könyvek vegyenek körül, akkoriban a vállalatnál részletre lehetett nívós könyvsorozatokhoz jutni. Valószínűleg ráadásul a könyvek rendszeres vásárlása jó színben tüntethette fel anyámat. Mai napig emlékszem, hogy a közös udvarban lakó nagyon kövér néni olvasott nekem rendszeresen, jellegzetes néni-szaga ma is az orromban van. Debrecenben, ahol születtem, építőipari középiskolába jártam, irodalomtanáraim kicsit sem jóindulatú megjegyzései egyéni stílusomra és bontakozó írás-kezdeményeimre, kis híján örökre elvették a kedvem. Pedig nyolcévesen már kis krimik írásával szórakoztattam magam.
De az, hogy író leszek, soha nem volt kérdés számomra. Valamelyik lapban megláttam Illyés Gyula tihanyi hajóskapitány képét, ez a kép még erősebbé tette az elhatározásom, ha ilyen dolog írónak lenni, akkor semmi nem tántoríthat el.
– Milyen közegben alakultak a kezdeti lépések?
– 15 évesen beküldtem a Kozmosz szerkesztőségébe néhány tudományos-fantasztikus írásomat. Elutasítottak, de a levélben azért biztatás is volt, ne hagyjam abba, van tehetségem. Az Alföld folyóirat köré csoportosuló fiatal írók körében ismerkedtem meg Tar Sándorral. Sándor írói és emberi vonásai erősen megragadtak, az általam is jól ismert mélyszegénységről szóló művei, emberi kvalitása inspirációt jelentettek, utat mutattak. Tagadhatatlan, hogy némi pótapai szerep is társulhatott ehhez. Novellákkal, ahogy én nevezem „kis konstrukciók”-kal kezdtem. A megélhetésemet házi tanítóskodással oldottam meg, ez szabadságot és viszonylag tűrhető megélhetést biztosított számomra.
– Mikor és miért került fel Budapestre és mit jelentett Ménes Attila számára a főváros?
– A nyolcvanas évek közepe táján jöttem fel Pestre. Mindent megtaláltam itt akkor, ami mondhatni „kulturális atombombaként” hatott rám. Az underground zenekarok, a művész mozik, az alternatív művészeti élet (például a Fiatal Művészek Klubja), és nem elhanyagolhatóan az irodalmi szerkesztőségek nyújtotta lehetőség. Lubickoltam az általuk nyújtott, eddig soha nem tapasztalt légkörben. Remek időszak volt.
Első novellás kötetem, a Képzelt testek (1992. Széphalom Kiadó) anyám öngyilkossága után született. Anyám többszöri sikertelen kísérlete után, mikor meghalt, hosszú ideig súlyos, kitörölhetetlen álmokkal vívódtam és ezek kényszerítő erővel szorítottak az írásra. Bevallom ez a hatás a mai napig tart.
Most készültem el legújabb művemmel – én csak „anti-utópiának” nevezem –, 2090 körül játszódik és bizony a mából kiindulva nem túl rózsás képet festek a jövőről. Ebben a regényemben még mindig kísért anyám hiánya. Totális lezüllésnek nevezném, ami ma az országban zajlik. Folyosó a holdra a regény címe és a könyvhétre jeleni meg. A Jelenkor adja ki, ebbe az „istállóba” tartozom egy ideje.
– Térjünk rá a most nemrégiben színre került darabra.
– Mint már beszéltem róla Tar Sándor azt a világot ismerte és írta meg, amit én is közelről ismertem, amiben felnőttem. Durva, érdes világ. Nem kávéházi okoskodások nyomán létrejött írói világ. A munkások értelmetlen szenvedései, kizsákmányolása, a kiszolgáltatottság megjelenítése lenyűgözött. Az ismerős helyzet, mikor beleszületünk egy szituációba a kiugrás legkisebb esélye nélkül. Majd váratlanul Sándor minden előzmény nélküli bevallása, hogy beszervezték. Nekem a megemészthetetlen kettősség, a példakép egy ilyen megmagyarázhatatlan vállalásban. Látnom kellett, hogy éli meg a legmélyebb poklot. Az ÉS vitában még sokan mellé álltak, de a borzalmas pofon is megérkezett. Sorozatos és tragikusan jellegzetes kudarcba fulladt öngyilkosságai után (egyszer visszaesett az ablakból és a kezét törte), végül egy üveg pálinkával végezte ki magát. Számomra csak a drámai megjelenítés maradt. 2013-ban írtam meg a Biharit. Máté Gábor már egy ideje törekedett rá, hogy színpadra kerüljön, de a színészek elfoglaltsága, a termek kihasználtsága és egyéb technikai tényezők miatt csak most került erre sor. Ennek lett olyan hozadéka is, mintha a téma „divatossága” okozná a mostani bemutatót, pedig ez nem így van.
– Mivel még nem sikerült megnéznem a darabot, kérem, mondjon néhány mondatot arról, mi a véleménye az előadásról.
– Januárban és februárban a próba folyamatot végig kísértem, láttam a rendező keze alatt alakuló drámát. Máté Gábor remekül értette meg a darabomat, bár minden mondatát az unalomig jól ismerem, mégis erős hatással volt rám a megszületett előadás. Azt mondtam magamban, hogy „szélvihar zúg át” a színpadon. Valószínű ez az erős hatás tölti meg az ugyan nem túl nagy Sufni nézőterét, olyannyira, hogy ebben a szezonban már nem lehet jegyet kapni. Remélem, hogy sikerült a jellegzetes huszadik század végi magyar társadalmi szituációban megnyilvánuló és Tar Sándornak kijutó vaksötétséget hitelesen megragadnom.
Fürth Éva
