Ian Gibson: García Lorca és a homoszexuális világ

New York, Kuba

Első lépések a nagyvárosban[1]

„Depressziósnak és mélabúsnak érzem magam. Hiányzik a szülőföldem és a kis szalonod, ahol minden nap megfordulok”, írja Lorca a hajóút alatt Carlos Morla Lynchnek. „Nem tudom, miért indultam el; naponta százszor is megkérdezem magamtól. A kis hajókabin tükrében nézem az arcom, de nem ismerek magamra. Mintha egy másik Federico lennék.”[2] Depressziója és mélabúja, mint tudjuk, leginkább Emilio Aladrén miatt volt. Luis Rosales úgy vélte, hogy amikor Lorca az Egyesült Államokba utazott, a költő az öngyilkosság szélén állt. Lehetséges.[3]

Másrészt azonban, megérkezése napjától Lorcát barátok, rajongók és az őt megismerni vágyók hada vette körül. Egyáltalán nem volt hiánya tehát társaságban. Beköltözött a Columbia Egyetemre, ahova hétszáz spanyol hallgató járt, neve sokuk számára ismerős volt, vagy ha nem is, hamar megismerték. A tanárok között ott volt Ángel del Río, akivel az évtized elején még Madridban ismerkedett meg, valamint Federico de Onís is. Mindketten nagyon figyelmesek voltak a granadaival. Kis idő múlva a zenész és népdalokban jártas Lorcát nagy tisztelettel vették körbe és nem sokkal később a költő elfogadta a felkérést, hogy az Amerikák Intézetének (Instituto de las Américas) kórusát vezényelje. Amikor csak lehetősége nyílott rá – és ez sokszor megesett – zongorázott, gitározott, énekelt, történeteket mesélt és mindig sikert aratott a társaságban. Az újságíró Mildred Adams, aki korábban még Granadában látogatta meg, összejöveteleket rendezett a tiszteletére, hogy befolyásos embereknek mutassa be a költőt. Az apjától kapott havi apanázs, habár nem volt túl nagy, mégis elegendő volt ahhoz, hogy viszonylagos jólétben éljen. Ennek ellenére depressziós volt, nagyon hiányzott neki Aladrén és szenvedett amiatt, hogy homoszexuális férfiként nem élhetett teljes életet. Ő volt azonban a Cigányrománcok költője és egy rendkívüli képességekkel megáldott művész. „Egy elkényeztetett gyerek”, ahogy barátja Gabriel García Maroto, a Versek könyvének kiadója nevezte, s akivel szintén találkozott New Yorkban.[4] Családjának írt levelében arról ír, hogy milyen előnye van, hogy „híres és ismert ember kezd lenni”, mivel „minden ajtó megnyílik előtte”.[5]

A költő új és gazdagító barátságai közül ki kell emelni Ángel Florest, a Hispán-Amerikai Szövetség (Alianza Hispano Americana) kiadásában megjelenő Alhambra folyóirat főszerkesztőjét. A szövetség feladata volt az Egyesült Államok és a spanyolajkú országok közti kulturális kapcsolatok előmozdítása. A Lorcánál két évvel fiatalabb, T. S. Eliotot fordító Flores (akkoriban ültette át spanyolra a Puszta országot) az Alhambra augusztusi számában közölte Lorca két románcának angol fordítását öt fénykép kíséretében. Az egyik fotón Lorca a Granada tartománybeli lanjaróni gyógyfürdőben látható, míg a többi a Dalíval töltött cadaquési pillanatokat örökít meg. Az egyiken Lorca halottnak tetteti magát a festő háza előtti strandon. A tény, hogy a költő magával vitte ezeket a fényképeket New Yorkba már önmagában is kétségtelenül életrajzi jelentőséggel bír, s az még inkább, hogy azokat publikálni is engedte. Mind azt bizonyítja, hogy még mindig mennyit jelentett számára a festő, valamint hogy büszke volt arra a barátságra.

Lorca halottnak tetteti magát, Cadaqués, 1925.
(A fénykép Ana María Dalí tulajdona
és a New York-i Alhambra folyóiratban jelent meg, 1929.)

Az Alhambra említett száma egy Lorcáról szóló, festői részletekkel teli cikket is tartalmazott, mely segít megérteni Lorcát New Yorki-i tartózkodásának kezdetén:

A Columbia Egyetem diákjai, a Furnard Hall néger liftkezelője és a telefonközpontos már mindannyian jól ismerik Federico García Lorca mély meghajlásait, furcsa járásmódját, szökdeléseit, túlzásait és rokonszenvét. Mert a Cigányrománcok költője természetesen nem tud más nyelven írni, vagy kifejezni magát, mint az andalúz spanyol. Pillanatnyilag csak dalai zenéjével, nevetésével és hadaró beszédmódjával képes megértetni magát meglepett és mohó észak amerikai barátai előtt. Olyan, mint egy koravén kisgyerek, akit bolond tündérek dédelgettek.[6]

Egy koraérett gyermek, akit bolond tündérek dédelgettek. Bámulatos mondat! Ám a cikk szerzője, Daniel Solana semmit nem tudhatott arról a folyamatról, mely Lorcában belül zajlott. Még családjának írt leveleiben sem számolt be erről a költő, inkább a New York-i valóságot csodaként tünteti fel, és arról ír, hogy milyen remekül érzi magát. Augusztus második hetében datált egyik ilyen üzenetében beszámol a tőzsdén, „a világ pénzének csillogással teli előadásán” tett látogatásáról. Lehetetlen kifejezni „a pénz gyötrő és dionüszoszi istenítésében a liftek, a rohanás, a kiabálások és a hangok végtelen örvényét.” Ezzel szemben „az Egyetemre visszatérve, mintha egy másik országba kerülnék. Minden nyugalmas.”[7] – írja.

Hart Crane és New York homoszexuális világa

Nem tudni, pontosan mikor, de valószínűleg Lorca New Yorkba érkezése után nem sokkal, Ángel Flores bemutatta neki Brooklynban a költő Hart Crane-t. A szintén homoszexuális poéta nehezen élte meg saját másságát és akkoriban dolgozott A híd című hosszú (és soha be nem fejezett) költeményén. Azon az estén a granadainál egy évvel fiatalabb Crane egyik híres összejövetelét rendezte, s amikor Flores és Lorca megérkezett, részeg matrózok vették körül a költőt. Crane-t rendkívül érdekelte minden, ami spanyol, azonban a nyelvet nem beszélte. Flores szerint a két költő tört franciául kommunikált. Kíváncsian vette észre, hogy mindketten érdeklődtek a matrózok iránt, majd diszkréten visszavonult. Távozóban Flores még visszanézett és látta, amint Crane az egyik, Lorca pedig a másik csoport közepén állt.[8]

Flores értékes visszaemlékezését megerősíti A. L. Rowse angol író, aki a Homosexuals in History című könyvében felidézi az észak-amerikai költő rendezte estélyeket, ahol sosem hiányzott az alkohol és mindig voltak „rendelkezésre álló” katonák és tengerészek.[9]

Mint sok más homoszexuálist – óhatatlanul meg kell említeni úgy a Querelle de Brest Ge­net­jét, mint Jean Cocteaut – Lorcát is elvarázsolták a tengerészek, akik gyakran fel is tűnnek New York-i verseiben és rajzaiban, a szexszel és az alkohollal összekapcsolódva. Egyik ilyen rajzán egy meglehetősen erős mellszőrzettel ábrázolt férfi tűnik fel, akinek a térdén egy övénél megragadott, jóképű és feminin vonású fiatal matróz ül. A mögöttük lévő balkonról egy nő kiabál tiltakozva és a karjaival integetve. Nehéz nem emlékezni a Dalok kötet Hímringyó dala című versére, ahol „Immár reszket a botrány / csíkosan, mint a zebrák háta.”[10]. Mario Hernández sem kérdőjelezi meg: „A New York-i alkotásokon belül azért egyedi ez a kép, mert néhány tréfás részlete, valamint a szereplők mitizálása ellenére a homoszexuális párt kivételes és direkt módon ábrázolja.”[11]

Lorca New York-i korszaka alatt készült, cím nélküli rajz
A kép egyértelmű homoszexuális tartalma szinte magyarázatot sem kíván.
Érdemes megfigyelni az erkélyről tiltakozva integető, felháborodott nőt,
valamint az alkoholra való utalást.

Ángel Sahuquillo szerint A költő New Yorkban kötet központi motívumai a szexuális gátlásokat oldó alkohol, a tengerészek és az „a költői én, mely összehasonlítva magát korábbi énjével, szinte alig ismer magára”.[12] Sahuquillo az 1929. december 29-i datálású Tájkép hányó tömeggel (Alkony Coney Islandon) című költeményre utal, amelyben a „kövér némber” „visszakézből pofozza a halálba a polipokat”. A kövér nő, a „hold ellensége” uralta lidérces környezetben a költői én egy szokatlan vallomást tesz:

A tekintetem az enyém volt, de már nem az enyém,
már meztelenül reszket az alkoholban,
már hihetetlen hajókat búcsúztat
a mólók kökörcsinjeinél.
Védem magam hajnal-nem-járta hullámokból
eredő tekintetemmel,
én, karja-szegett költő, elmerülve
a hányó tömegben,
és nem ülök már soha többé szilaj lóra
és nem vágtatok át halántékom sűrű moháján.[13]

Sahuquillo véleménye szerint a költemény kifejezi, hogy az alkohol felébresztett az énben „valamit, vagy láttat vele valami olyat, amitől reszketni kezd”. Majd így folytatja: „Tekintete már nem az övé, már nem ugyanaz, amit régen ismert és ellenőrzés alatt tartott. A mostani tekintete megszabadult a ráerőszakolt álarcoktól, az álcázástól és a maszkoktól. Egy meztelen tekintet, mely meztelenségnek feltételezhetően erotikus és egzisztenciális dimenziói vannak. Egy »hajnal-nem-járta hullámokból eredő« tekintet, vagyis a költő száműzött és titkolt helyeiről származó pillantás.”[14]

Rendkívül találónak gondolom ezt a megjegyzést. Lorca szeretett inni, szüksége volt olykor-olykor egy kortyra, sőt, amikor sok minden nyomta a vállát, túlzásba is esett. Nem meglepő tehát, hogy New Yorkban, távol Spanyolországtól, szomorúan, habár eltökélten, hogy szabadon fog élni, az ivásba menekül. Azon sem kell csodálkozni, hogy az alkohol hatásának köszönhetően olyan tapasztalatokat szerez Lorca, melyek fényében megkérdőjelezi korábbi előítéleteit.

Nem tudjuk, vajon Lorca és Crane találkoztak-e még. Két évvel később az észak amerikai öngyilkos lett, Kubából hazatérve, belevetette magát a tengerbe.

Jóllehet Crane házában Lorca kapcsolatba lépett a testi szerelemre kész katonákkal és tengerészekkel, a tökéletesen gay közeget Harlemben, „a világ legnagyobb néger városá­ban”[15] találta meg.

A már Spanyolországban felolvasott, New Yorkról szól előadásában Lorca megemlíti a Small’s Paradise-t, a kerület akkori egyik leghíresebb dance hallját, melynek „táncoló tömege fekete, nedves és csomós volt, mint egy doboz halikra”. A költő már előkészítette a hallgatóságát arra, hogy megidézze azt a helyet, elmagyarázva, hogy Harlemben „a legbujább megnyilvánulásoknak is olyan ártatlan a hangjuk, hogy a szemlélődő zavarba és vallásos áhítatba esik”. Rögtön példát is említett: a Small’s Paradiseban látott „egy láthatatlan tűzeső alatt rángatózva vonagló, meztelen táncosnőt. De amikor mindenki őrjöngve azt hitte már, hogy a nőt megbabonázta a ritmus, én elkaptam egy pillanatot. Abban a pillanatban a szeméből a tartózkodás, a távolságtartás áradt, és bizonyos volt, hogy abban a pillanatban már nem is volt jelen az őt csodáló amerikaiakból és külföldiekből álló közönség előtt. Az egész Harlem olyan volt, mint ő.”[16]

A költő azt már nem említi, hogy a Small’s Paradise a leszbikusok és homoszexuálisok legfelkapottabb helye volt New Yorkban. Hasonló lokálok voltak még a közelben a Hobby Horse, a Tillie’s Kitchen és a Hamilton Lodge. Ez utóbbiban transzvesztiták adtak műsort és George Chauncey szerint a Hamilton Lodgeban „a két nem közötti különbséget csak sejteni lehetett”.[17]

Lorca egy Rafael Martínez Nadalnak írt, soha nem publikált levelében részletesen leírja a harlemi homoszexuális környezetet. 1982-ben Nadal megmutatta a levelet Luis Antonio de Villena írónak, s az ő visszaemlékezéseinek köszönhetően ismerhetjük az írást. Villena egy 1995-ben megjelent cikkben írta le, hogy a levélben a költő „élénken, minden szemérem nélkül egy kis néger orgiáról” számolt be. Villena így folytatja: „A levél kiadatlan (és attól tartok az is marad). A «Federico» aláírás után ez állt: «Ha elolvastad, tépd szét.» A címzett ötven évvel később sem tette meg.”[18]

Ha 1982-ben, ötven évvel azután, hogy Lorca levelét megkapta, Nadal nem tartotta be a levél megsemmisítésének parancsát, vajon megtette-e ezt később. Nem tudjuk. Mindenesetre figyelemreméltó az utasítás. Egyértelmű, hogy Lorca nem szerette volna, hogy az orgiát pikáns részletekkel leíró levél idegen kézbe kerüljön, hisz az nagyon kellemetlen lett volna rá nézve.

Lorca valóban bizalmas levelei közül csak nagyon kevés ismert. Martínez Nadal és mások diszkréciója miatt is Luis Antonio de Villena visszaemlékezése tehát felbecsülhetetlenül értékes.

Lorca hamar megértette, hogy a négerek lesznek New York-i tartózkodásának főhősei. El lehet képzelni, hogy az 1929. augusztus 5-i datálású Óda Harlem királyához milyen örömmel töltötte el Lorcát, hisz megmutatta, hogy a művészetében már annyira vágyott megújulás, éppen valósággá válik. A néger fejedelem invenciója minden bizonnyal egy zseniális megérzés volt, a mitikus és reményvesztett, „portás-ruha rabja”, az ezeréves Afrikájából kiszakított, s az Új Világba áthurcolt és a fehér ember szolgálatába kényszerített rabszolga faj szimbóluma.[19]

„Jellegzetesen észak amerikai versek, szinte mindegyikben a néger motívummal”, írja szüleinek a költő három nappal később. Hozzáteszi még, hogy a „New Yorkról szóló könyvében” fognak majd megjelenni.[20] Vagyis a nagyvárosba érkezése után hat héttel Lorcának már megvolt a témája és a nagyszabású terve.

A költő hamar felfedezte a négereket és kifejezte csodálatát irántuk. A spontaneitásukon, az energiájukon, a zenéjükön és a fesztelen szexualitásukon túl az „ősi lendületű”[21] és a „megvesztegethetetlen lelki hátterű”[22] négerek a románcok cigányainak szimbolizmusát viszik majd tovább, de egy sokkal szélesebb kontextusban. Ez alkalommal Dalí és Buñuel már nem vádolhatták a költőt lokalizmussal.

A családjának küldött levelekből viszont jól kiolvasható, hogy akkoriban mennyire érdeklődött Lorca a színház iránt. A New York-i színházat „csodálatosnak” tartotta és remélte, hogy nagy hasznára lesz majd a saját „dolgaiban”.[23]

Eden Mills ama bánatos búvármadara

1929 augusztusának közepe táján, amikor New Yorkban „écijai meleg”[24] volt, Lorca („a Madrid-Cádiz távolságban lévő”[25]) Vermont-ba utazott vonaton. Az Eden-tó partján Philip Cum­mings­szal, a madridi Residencia de Estudiantesbeli fiatal barátjával és annak családjával töltött el tíz napot.

Cummings tudta, hogy Federico súlyos válságon megy keresztül. Ottléte alatt Lorca egy magánjellegű papírokat tartalmazó csomagot bízott barátjára és arra kérte, hogy biztos helyen őrizze meg. Philip később el is feledkezett az esetről. 1961-ben találta meg és nyitotta ki a csomagot, melyben egy ötvenhárom oldalas önéletrajzi kézirat volt. Cummings Daniel Eisenbergnek elmesélte, hogy „egy keserű és kemény vádirat volt azokkal szemben, akik megpróbáltak végezni vele és a költészetével, illetve megakadályozni azt, hogy híressé váljon. Kissé zavaros formában támadta azokat, akikbe ő bizalmat fektetet anélkül, hogy azok megérdemelték volna”.[26]

Az egyetlen név, amit Philip elmondása szerint felismert a Lorcákat vádolók közül, Salvador Dalíé volt. A kézirat végén egy üzenet állt, mely többé-kevésbé a következőket tartalmazta: „Felipe, ha tíz éven belül nem kérem vissza tőled ezeket a lapokat, és ha valami történik velem, az Istenért kérlek, légy oly jó, hogy elégeted őket.” Az elhunyt költőhöz lojális Cummings megtette, amit a költő kért tőle, és másnap elégette a kéziratot, ám döntését később mélyen megbánta.[27]

A dokumentum eltűnése szomorú. Cummings magyarázata azonban alátámasztja, hogy Lorca az Egyesült Államokba érkezésekor elárulva érezte magát, és véleménye szerint ebben Dalí volt az egyik vádlott.

Cummings 1986-ban mesélte, hogy Lorca számos levelet írt Eden Mills-i tartózkodása alatt.[28] Ennek ellenére, csak egy hosszú levelét, egy rövid, családjának írt levelezőlapját, egy kifejezetten nővéréhez szóló feljegyzését és egy Ángel del Ríónak – akit az elkövetkezőkben meg is látogatott – szánt sürgős üzenetét ismerjük. A családjának írt levélben arról ír szeretteinek, hogy a hely ősi környezete a petróleumlámpa fényeivel a granadai mezőségben lévő daimuzi birtokukon töltött gyerekkorát idézte fel, és hogy a tóban „egyetlen béka sem brekeg”.[29] Ángel del Ríónak arról írt, hogy jóllehet Philip családja nagyon rokonszenves és „kellemesen elbűvölő”, ő mégis elvágyódott. Folyton esett, s a táj ugyan szép volt, de „végtelenül szomorú”. Az erdők és a tó is „nehezen elviselhető, költői elkeseredés állapotába” merítették, fuldokolt „az égető emlékeket felidéző ködben és nyugalomban”. Írással töltötte a napjait és mire leszállt az éj, teljesen kimerült. Ráadásul Eden Mills-ben nem volt alkohol és majd meghalt a konyakért, mely tudta, hogy spanyol barátja nyaralójában vár rá.[30]

Sok évvel később, a hispanista Daniel Eisberggel beszélgetve Cummings minden szégyenkezés nélkül megemlítette, hogy a költő rövid ott tartózkodása alatt orális szexuális kapcsolatba került Lorcával. Ki tudja.[31]

Lorca legalább három nagyon bensőséges verset írt Eden Mills-ben: (a dátum nélküli) Az Eden-tó kettős poémája, az Eleven ég (augusztus 24.) és a Föld és hold (augusztus 28.) című verseket. A három közül az első a legvilágosabban fejezi ki Lorca fájdalmas lelkiállapotát. A már említett New York-i tanulmányában, melyet visszatérve Spanyolországba sokszor felolvasott, így magyarázza a vers születését: „Lementem a tóhoz és a víz csendje, és a kakukk… stb., stb. miatt nem tudtam sehol sem ülve maradni, mert minden helyzetben egy római litográfiának éreztem magam az alábbi felirattal: «Federico hagyta elkalandozni a gondolatait.» De végül Garcilaso egy csodás sora ragadott ki ebből a képlékeny konokságból. Garcilaso egy verssora: »Nyájunk legel, és lágyan fú a szél.« És így született meg az Eden Mills-tó kettős költeménye.”[32]

Az idézetet Garcilaso II. Eklogájából (1146. sor) vette Lorca, abból a részből, amikor Ne­moroso épp a végére ér elbeszélésének. A pásztor elmeséli Saliciónak, hogy az öreg és bölcs Severo hogyan gyógyította ki szerelmi bánatából. Csupa fül barátja az eset minden apró részletét hallani akarja, hiszen hátha az ő bajára is gyógyír lehet a történet. A pillanat és a helyszín is kedvező:

Nyájunk legel, és lágyan fú a szél,
dalol-zenél szerelmes Filoména,
panasz-sóhaja méla, s zörg a lomb:
a szilfán a galamb egyre burukkol,
virág, megannyi bókol a mezőkön,
pettyek a zöldön, mind más színbe pompáz,
a tiszta forrás halkan szól, fecsegve,
édes csevejre minket invitál.[33]

Az előadásban Lorca nem tér ki arra, hogy vajon magával vitte-e Eden Mills-be Garcilaso versét, vagy Cummings példányát olvasta, esetleg a jól ismert vers emléke váratlanul, „tudattalan agyi tevékenységként” (ahogy mestere, Rubén Darío mondaná) tört fel memóriájából. Bárhogy is történt, az irodalmi forrás és a Kettős költemény közötti kapcsolat kétségtelen: mindkettő a boldogtalan szerelemről és az abból való gyógyulásról szól, mindkettőben megjelenik a locus amoenus, habár Eden Mills esetében a kellemesség nem zárja ki – ahogy Lorca Ángel del Ríónak mondta – a szomorúságot.

A most következő rövid magyarázatomban az Eden-tó kettős költeményének 1930-as, keletkezési dátumához legközelebbi verziójára (később lesznek módosítások) hivatkozok, úgy, ahogy Eutimio Martín gondozásában kiadott A költő New Yorkban kötet tartalmazza.[34]

Miért minősíti Lorca kettősnek a versét? Látva a szerelem régi hangjára való hivatkozások halmozását, logikusnak tűnik a következtetés, mely szerint a kifejezés az itt és most megtapasztalt szorongás és a valós, vagy képzelt boldogság közötti különbség visszaadására szolgál. Ez utóbbi annak a régi aranykornak az emléke, amikor még nem ébredt mássága tudatára, amikor még nem ismerte az érzéki gyötrelmet. Úgy tűnik, a vers első sorai ezt deklarálják:

Régi hangom
a sűrű, keserű nyirkot nem ismerte.
Sejtem: követ már nyaldosva a lábam
zúzódó vizes páfrány-ligetbe.

Jaj, a szerelem régi hangja,
jaj, hangja az igazságnak,
jaj, nyitott oldalam hangja,
mikor ajkam nyílt rózsát repegetve,
s a ló rideg fogazatát a fű még nem ismerte! 

Ó, régi hang, mely mindenkinek megvolt,
csakhogy mindenki elfelejtett
a múló óra vállán, egy utolsó kijelentésben,
mások tükreiben, a búcsúbeli célba lövésben![35]

Az Eden-tó kettős poémájában eltűnt a távolság a költői én és a Federico García Lorca nevet viselő, pontosan beazonosított, hús-vér polgár között. Egy nagyon személyes fájdalomról van szó, melyet a sűrű, páfrányban, gombában és mohában gazdag, emberi nyomtól szinte érintetlen, párás erdőkkel körülvet mély vizű tó nem, hogy enyhített volna, hanem sokkal inkább elmélyített.[36] Lorca biztos nem hagyta figyelmen kívül a hely nevének iróniáját, mint ahogy Derek Harris is utal rá, hisz ez az Éden egyáltalán nem Paradicsom volt a számára.[37] Amikor 1986-ban Philip Cummings volt olyan kedves és elvitt [ti. Gibsont] a tóhoz, elmesélte, hogy Lorca esténként a búvármadár (arról a madárról van szó, melyet az ornitológiában nem éppen jártas Lorca a New Yorkról szóló előadásában, mint láttuk, kakukknak nevezett) rejtélyes sírását hallotta.

A mű egy későbbi változatában a költő már kihagyta az én és a saját neve közötti egyértelmű azonosságot, feltételezhetően túlzott önéletrajzi jellege miatt. A változtatás figyelemre méltó: 

Sírni akarok nevemet mondogatva
e tónál, rózsa, gyermek és jegenye-fenyőfa,
kimondani vér-ember-igazságom,
megölni bennem a tréfát, a szó sejtetését örökre.[38] 

Az igazi Federico García Lorca rózsának, gyermeknek és fenyőnek nevezi magát, és az érdeklődő olvasóra bízza a szavak szimbolizmusának a megfejtését. Az olvasó a költői jelenlétet tovább kutathatja a kötet más verseiben, de keresgélhet szótárakban, vagy más szaktekintélyek (például Freud) írásaiban is. Ángel Sahuquillo szerint a rózsa utalhat itt a férfi-tré­fálkozás tárgyaként megjelenő, egyfajta női érzékenységre. A gyermek a gyerekkort jellemző közömbös érzelmi állapotra csatolhat vissza, amikor még normális – és a társadalom által is elfogadott – az azonos neműek iránti vonzalom. A fenyő – mely az Eden-tó partját népesítette be – konnotációja pedig hasonlít a Dalok kötet Idill című versében használt jelentéshez:

Azt akartad, mindig azt akartad,
hogy mondjam el titkát a tavasznak. 

Úgy hajlok én a titokra,
mint a jegenye-fenyőfa, 

melynek ezer ujjacskája
maga ezer útját járja…[39] 

„Az utak ilyen jellegű bősége ellentétben áll Isten szándékával”, fűzi hozzá az említett kutató. Olyan ösvényekről van itt szó, melyre a keresztény házasság hivatott elvezetni, de melyre önmagában Lorca nem vágyott. A költő a New York-i ciklus egy másik versében, a Kis végtelen költeményben világosan kifejezi lemondását […]:

Aki eltéveszti az utat,
az elérkezik a hóhoz,
és aki elérkezik a hóhoz,
az húsz évszázadon át legelheti a temetők füvét. 

Aki eltéveszti az utat,
az elérkezik a nőhöz…[40]

„Az út jelentése felcserélődött”, összegzi Sahuquillo, ki tudja, talán tudattalan humorral.[41]

Az Eden-tó kettős poémája egy maradandó seb fájó megállapítása, őszinte tiltakozás az egyéni szabadságért, és a megszenvedett igazságtalanság ellen. A vers a New York-i versekben máshol is megtalálható rejtélyes Istenre tett utalással zárul:

Nem, én nem kérdezek, én sóvárgok,
szabadult hangom, immár szolgálj kezemnek.
Spanyolfal-tumultusban a büntetés holdja
s a behamuzott órák aktomnak árnyába vesznek. 

Itt állok egyedül, fiacskámmal, a hanggal,
és várakozom, tarajos kis ember,
nem arra, hogy elpiruljak, nem az első hálószoba-örömre –
vértalléromra, amit szintén elvettetek. 

Így beszéltem,
így, mikor Szaturnusz megállította a vonatokat,
s a ködben az Álom és Halál keresett engem.
Keresett engem,
ott, ahol apród-patácskás tehenek bőgnek,
s ott, hol haragvó egyensúlyok közt lebeg a testem.[42]

Mivel magyarázható Szaturnusz ilyen váratlan feltűnése? A rejtélyes képnek számos és különböző értelmezése létezik. Goyát jól ismerők számára, és Lorca ilyen volt, a név automatikusan a Pradóban őrzött, híres és rémisztő festményt, a Szaturnusz felfalja fiát idézi fel, melyen Uránusz fia, vér festette szájjal és kidülledt szemekkel jelenik meg, amint épp megöli legifjabb gyermekét. Szaturnusz – vagyis a görögöknél Kronosz – az idő (valamint a mezőgazdaság) istene volt és szokása szerint, attól való félelmében, hogy utódjai kisemmizik őt, felfalta gyermekeit. Kegyetlensége azonban nem merült ki az ismételt gyermekgyilkosságokban, hanem, mint tudjuk, saját apját is kasztrálta, a tengerbe dobva heréit. Ez utóbbiak habjából született meg Afrodité. Ha egy ilyen kegyetlen istenség, mint Szaturnusz állítja meg Lorcánál a vonatot, bizonyára nem altruista szándékkal teszi, hanem azért, hogy elkövessen egy brutális tettet, vagy részt vegyen benne. És valójában ez történik meg a vers utolsó három sorában, ahol a halál (la muerte), a köd (la bruma) és az álom (el sueño) keresik az ént, hogy elpusztítsák.

A legkisebb kétségünk sem maradhat afelől, hogy ez a kettős költemény Lorca az Eden-tó partján Cumminsszal töltött tartózkodása alatti, valódi lelkiállapotát tükrözi. Elképzelhetjük, hogy milyen megkönnyebbülést érezhetett a költő, amikor 1929. augusztus 29-én Philip apja Burlingtonba vitte és feltette arra a New York-i vonatra, mely Ángel del Río otthonába, az áhított konyakkortyok házába vitte Lorcát.[43]

Katona Eszter fordítása

Megjelent a Tiszatáj 2015/1. számában 

 

---