Bakfisoperett mezzoprimadonnával

IVÁN SÁRA:
EZ TÖRTÉNT BÉCSBEN

Mindössze 17 éves volt Iván Sára, amikor elkezdte írni első operettjét. Drámát, verseket, zenét. El is készült a teljes mű. A végeredményt azonban nem a Guiness-rekordok szempont­já­ból kell értékelnünk, pedig akár úgy is lehetne.

Egyedi dolog, hogy egy mai bakfis az előző századforduló slágerműfaja felé fordul, művészeti triplaszaltó, hogy elképzeléseit egyedül meg is tudja valósítani a kottapapíron. Aztán az is komoly teljesítmény, hogy eléri: színpadon is mutassák be a művét. No, van azért, amihez segítséget kért: a hangszerelést Molnár László karmester-zeneszerző végezte el. Az Ez történt Bécsben című operettet tavaly az Egyetem Zeneművészeti Karának ifjú csapata játszotta el először a Kisszínházban. Szép sikert aratott. A mű most a Nagyszínházba került, s immár többségében nem főiskolás fiatalok, hanem tapasztalt művészek adják elő.

A színházi szerző különleges alkotó. Verset, regényt novellát a kisszoba magányában (olyikat régebben egy kávéház asztalán) is tökéletesre lehet csiszolni. A színpadi mű azonban csak az ősbemutató során nyeri el végleges alakját. Dramaturgok turbósítják, rendezők kalapálják keményebbre, színészek kérnek egy-két poént még belé, primadonnák és bonvivánok rendelnek maguknak további hatásos számokat. S a jó szerző – mint pincér az Orpheumban – tálcán hozza a színpadi pezsgőt, konyakot, kávét, mazsolás süteményt. Ehhez a darabhoz a rendező, Toronykői Attila rendelt még egy jelenetet (egy vérpezsdítő mulatósat), hogy kiteljen a hagyományos 3 felvonás, fennforgó bonvivánunk hatásos magas hangot csempészett saját dalába, egy másik jelenetben pedig drámaibb zenekari effektusokat kért s kapott.

De senki nem önző célokból avatkozott az alapműbe, mindenkinek egy volt a célja: hogy a végleges alkotás csillogóbb, szebb, hatásosabb legyen. (Végleges? Legföljebb a következő bemutatóig. Akkor majd – mint mindig – megint buherálnak kicsit rajta.) No és a buzgalomnak van egy másik lényeges oka: az operettet minden közreműködő jónak, a szerzőt tehetségesnek tartja.

Iván Sára rutinosan használja a műfaj ismert sablonjait. Az operetteknek mind a történetük, mind a szereplőik, mind a jelenettípusaik nagyon szabványosak. Ebből adódik, hogy aki ismeri az öntőformát, könnyen létre tud hozni egy új művet. Ami nem tanulható, az a dallaminvenció, a karakterek zenei megragadása, no és a nyitottság. A legsikeresebb színházi alkotók mind szoros kapcsolatban éltek a színészekkel, énekesekkel, rendezőkkel. Néha kifejezetten a számukra írtak, máskor érzékenyen követték elvárásaikat (a közönség elvárásait). Sára komponistaként kifejezetten tehetségesnek mutatkozik. Szövegíróként inkább csak ügyesnek. A történetbe eggyel több szerelmespárt írt bele, mint a szokás diktálja, de ezt egy tizenéves lánynak könnyű szívvel megbocsáthatjuk. A leggyöngébb pontja az ominózus konfliktus, ami a szerelmespár között bontakozik ki a II. felvonásban. Ezúttal ez túl banális és nehezen elhihető félreértésen alapul. Jobb lett volna valami ütősebbet kitalálni. Csak meg kell kérdezni a 40-es, 50-es nemzedéket, bőven tudnak izgalmasabb összeveszési apropókkal szolgálni! A szerző tehetségének fontos eleme, hogy az operett szinte összes típusszámában otthonosan mozog. Van érzéke a nagyszabású szerelmi kettőshöz, a bonvivánnak írt kissé Puccini-szerű, hagyományos infarktus-zenéhez (copyright by Oberfrank Géza), de igen hatásosra sikerült a táncos komikus, Piquet karakterszáma, vagy a nagyszabású kocsmai jelenet, amelynek pikantériája, hogy a férfikarral a primadonna mulat.

A mostani bemutató komolyságát jelzi, hogy a két főszerepet a színház vezető tenorja és a környék legtehetségesebb énekesnője vállalták. Már a főiskolai előadáson is Kálnay Zsófia volt Vera – mezzóként. Nos, a primadonnákat hagyományosan szopránok éneklik. Ám a szólam nem túl magas, Kálnay viszont könnyű mezzo, nem kontraalt, ezért semmilyen problémát nem okoz neki. A sötétebb tónus viszont Carmenhez és Delillához közelíti kicsit a főhősnő alakját: szenvedélyesebb, konokabb, sodróbb, mint az ilyen Veraféléktől megszoktuk. Ezért aztán szerelmének, féltékenységének, bánatának is a szokásosnál nagyobb lesz a súlya. Kálnay karcsú derekán csinosan feszülnek a múltszázadi ruhák. A hírek szerint Varsányi Anna a jelmeztárból válogatott. Jó ízléssel tette. Ha szándékos volt, finom telitalálat: a főhőslány épp a II. felvonásban mutat a legigézőbben – amikor szerelmese sajnálatos módon nem is találkozik vele. László Boldizsár kiállásra snájdig úriember. Hogy varázslatos színekkel énekel, arra számítottunk, hogy jól táncol is, azt örömmel nyugtáztuk. De mintha ott sertepertélne körülötte a jövő bonvivánja is. Bocskai István máris ezüstös tenorhangon, bár egyelőre természetesen kevesebb bravúrral dalol. Oldottan adja a figurát, megvan benne az elengedhetetlen elegancia is. Hölgyekből igazán hódító a választék. A fekete mezzoprimadonna szőke húgaként Nánási Helga sugárzott, koloratúrszopránja is erős kontrasztot adott. A még főiskolás Fischer Lilian Carolin szolgálóként ellenállhatatlanul affektálja a franciát. Két dolog első pillantásra világos róla: hogy szép tónusú hangja és színészi eszköztára még nincs kész, és hogy erős színpadi tehetség. Partnere, Gömöri Krisztián épp az ellentéte: merő rutin és merő eszköz. Sokszor láttuk már tőle a félnótás fiatalember konfekcióját, de most is szeretettel mulatunk rajta, aki egész’ jól nótázik is. (Sajnos a korábbi produkció citromsárga frakkját nem öltötte fel, pedig az telitalálat volt.)

A szülők generációját Vajda Juli és Andrejcsik István képviseli nagy tapasztalattal, finom eszközökkel. Molnár László ezúttal a zenekarnak is élére állt (a főiskolai bemutatót még nem ő vezényelte.) Magabiztosan tartja kézben a zenei folyamatokat. Hangszerelését a visszafogott megoldások jellemzik, színfantáziáját hallhatóan igyekezett hozzáigazítani a korlátozott lehetőségekhez.

A bemutatót a Rotary, a Lions és a Soroptimist Klubok támogatták, a publikum jó részét az ő tagjaik alkották. A speciális közönség előtt a darab szép sikert aratott. Február 15-én délután és este újra műsorra tűzi a színház, akkor bárki jegyet vehet rá.  Meggyőződésem, hogy ennek tehetséges ifjú szerzőnek a darabja külön támogatás nélkül is megáll a saját lábán.

Márok Tamás

 [nggallery id=484]

Képek: SZNSZ/Veréb Simon