Tegnap délután Monoszló felé sétáltunk a lányommal. Keleten a Tói-hegy mögül már feljött a fehér Hold, szemközt nyugaton, a Fekete-hegy fölött már alacsonyan állt a Nap, mint két pecsét az égen.
*
A nyirkos, enyhe időben sűrű fehérszálú penésszel virágzott ki az út mellett a kutyaszar.
*
Lapozgatom Horatius ódáinak magyar kiadását, és a szövegek többségénél olyan becsapottság-érzésem van, mintha valaki egy kiskonzis zongoristanövendék klimpírozását próbálná eladni hivatalos Beethoven-felvételként. Itt volna az ideje újrafordítani ezt az igen nagy költőt – a szép, de nehéz formát, amely a kongeniális Berzsenyi óta csak kuriózum-jelleggel tűnt föl a magyar költészetben, pusztán a verssorok hosszában és elrendezésében követve.
*
Biztos a bor is tette, de ahogy kiléptem a langyos januári levegőre az ismerős borpincéből, megint olyannak láttam szemközt a Hegyestűt és a Pangyér-dombot, mintha csak ritkán járnék erre. Extatikus érzés volt, amely nem állt közvetlen kapcsolatban az örömmel, hogy az elmúlt másfél évben úgy nőtt körém a vidék, mint Laokoón és fiai testére a kígyók. Másutt a tájon is kívül voltam, nemcsak magamon; valahogy a kettő közé szorulva. Mintha a hullámzó tenger közepére vagy egy festménybe akarnék belegyalogolni. Szálfenyők a meredek, sziklás domboldalakon. A fövenyen túl áthatolhatatlan aljnövényzetű ligetek. Szélesen hullámzó sárga mező a tengerparti meredélyen. Elindultunk a sárkányfaroktól a Nervión-torkolat felé, mentünk egy darabig a fűbe taposott ösvényen. Aztán inkább visszagyalogoltunk a metróállomáshoz. Fogalmunk sem volt róla, hogy ténylegesen milyen messze lehet a torkolat. Már benne jártunk a délutánban; este operaelőadás volt.
*
Míg csak el nem tűnt a föld alatt, a halk metrószerelvény a lepusztult bilbaói dokkok és gyárak mellett suhant végig. Pont itt, pont ekkor, pont mi; akár egy röntgenképen, tünetszerűen derengett föl előttem a pillanat komplex körülményeinek boldog szimmetriájú szövevénye.
*
A hipermarket gyéren megvilágított parkolójából bámultam az aquincumi domboldal tűhegynyi lámpafényeit, és a nagy, üres térség a párhuzamos-merőleges fehér vonalakkal telefestve olyannak tűnt, akár egy túlvilági katonai tábor.
*
A házunkhoz vezető közben markológép vesztegelt; a munkások – egy romos épületrész bontásán dolgoztak – nem tudták megmondani, mikor várható vissza a sofőr. Dühösen cipeltem el a házunkig a csomagokat. Talán húsz perc múlva szóltak, hogy mehetek a kocsiért. Épp akkor kászálódott ki egy teherautó kormánya mögül a gépkezelő, amikor én is odaértem. Azzal a zsigeri arroganciával szóltam hozzá, amellyel pár nap alatt ösztönösen fölvérteződtem a fővárosi forgalomban autózva, mire a zömök ember megsemmisítő szelídséggel kért tőlem elnézést. A bárány csakis derűsen mondhatja, hogy megítéllek téged. Kezet szorítottunk.
Lanczkor Gábor
