Muhel Gábor: József Attila Szabad-ötletek jegyzékének szubverzív jelképrendszeréről

„Kicsoda vagy tehát? / Az erő része, mely
örökkön rosszra tör, s örökké jót művel.”

(Geothe: Faust) 

József Attila sokat vitatott és különösen problematikus szövegét her­me­neu­ti­kai és recep­ció­elméleti szempontból többféle interpretáció pró­bálja ma­gya­rázni. A pszichoanalitikus olva­sat mellett vannak, akik szürrealista sza­bad­vers­ként (újabban posztmodern szöveg­ként) ér­telmezik, míg mások a költő önterápiás szándékát hangsúlyozzák. Bori Imre szin­tén szür­realista alkotásnak tartja, míg Sárközy Péter egyenesen „döbbenetes erejű szabadversnek” nevezi.[1] Kétségkívül a megírás célja nem csupán egyszerű autoterápia, melynek segítsé­gé­vel szabad asszociációit lejegyezve próbált könnyíteni állapotán (Gyer­tyán Ervin: „Tisz­tán meglátni csúcsainkat…” Bp. 1985. 241.), nem is kizárólag a múlttal való leszámolás kény­szere (Bókay Antal–Jádi Ferenc–Stark András: „Köztetek lettem én bolond…” Mag­vető. Bp. 97.) vagy indulatainak tárgyiasítása motiválhatta a szerzőt (Né­meth Andor: A szé­lén be­hajtva. Bp. 1973. 501-502.), hanem „valószínűsíthetően inkább arról van szó, hogy a szubli­mációs tanból kiindulva egy újfajta poétika elképzelése, vágya alapján íródtak le – egy eddig még nem értelmezett rend szerint – a Szabad-ötletek nem is annyira szabad ötle­tei.”[2] Már Szőke György is megjegyezte, hogy „érdemes a Szabad-ötleteket és társait a költeményekkel egybevetnünk, hogy annak az egykönnyen meg nem ragadható mozzanat­nak a nyomára bukkanjunk, amely által ez az önmagában is érdekfe­szítő nyersanyag költé­szetté lénye­gül.”[3] Stoll Béla kritikai szövegkiadásához írt jegyzeté­nek Bevezetőjében új­fent arra a megállapításra jut, hogy „a Szabad-ötletekhez József Attila költészetében szabadversei áll­nak a legközelebb.”[4] E feltevést támasztja alá, hogy a költő két helyen is konkrétan utal arra, hogy szövege a verseihez hasonlatosak: „a ló meghal a madarak kire­pülnek – stílusa / Kassák” (74,2-3) – írja, majd egy későbbi helyen még nyil­vánvalóbban fogalmaz: „ilyen hangulata volt szabad­verseimnek” (94,5). Bókay Antal egyik tanulmányá­ban a Ferenczi-féle „nyelvzavar” fogalmából indul ki, melynek ontológiai érvényű, poszt­modern nyelvfilo­zófiai értelmezésére vállalkozik.[5] Agárdi Péter szintén úgy találja, hogy „a nyelv, az ihlet, a névvarázs, a szép szó aktoraként és tudósaként szinte felszabadult ön­tudattal lépi át a köz­megegyezés határait, dönt meg tabukat, sőt egyfajta öngyógyító nyelvi szómágiaként, cse­lekvéspótlóból cselekvést kreáló eszközként forgatja a szavakat.”[6] Mindazonáltal „a költő által választott poétikai stratégia, beszédmód nem csupán sajátos lírai-formai megoldások halmaza, hanem egyben a szubjektum nyelvi ter­mészetű önte­remtő konstrukciója is.”[7] Amennyiben így van, akkor a szöveg összetett jel­kép- és motí­vumkészlete mögött olyan szö­vegszervező erőt vagy elvet kell feltételeznünk, amely József Attila költészetbölcseletétől, nyelv- és művészetfilozófiájától, metafizikai-esz­tétikai gondol­kodásától, világlátásától, va­lamint pszichológiai, etnolingvisztikai műveltsé­gétől elválaszt­hatatlan.[8]

Stoll Béla részletes csoportosítást közöl a Szabad-ötletek főbb rétegeit illetően, továbbá szá­mos felemlegetett hétköznapi esemény, helyszín, pillanatnyi lelki és fizikai állapot, élet­rajzi emlék, idézet, versparafrázis, szólás, közmondás, tulajdonnév, rigmus, mondóka, ki­olvasó, csúfoló, népdal, népszerű dal és szállóige lehetséges forrását is feltárja. Külön tesz említést a költő analitikusához és az analízishez való viszonyáról.[9] Lengyel András pedig meggyő­zően bizonyította, hogy „azok az értékek, amelyeket József Attila bennünk támad, vagy vis­szájára fordítva megkérdőjelez, jóval szélesebb körűek, mint a szexualitás; felölelik a létezés egy sor alapproblémáját. Mik ezek az értékek? A férfi-nő viszony (mint a szexua­litás, és mint a szerelem együtt), az anya-gyerek viszony, az emberek egymáshoz való vi­szonya, az emberi kapcsolatokat szabályozó emberi értékek (jó-rossz, erkölcsös-erkölcste­len, szeretet-gyűlölet, értékesség-értéktelenség stb.), az emberi teremtő aktivitás, a boldog­ság-boldogta­lanság le­hetősége stb. A szövegből számos ilyen szöveghely kigyűjthető vala­mennyi értékre, illetve átértékelésre vonatkozóan. A helyzetet az komplikálja, hogy a Sza­bad-ötletekben – a való­sághoz való viszonya szerint – három szövegréteg keveredik és kombinálódik. Egy valóság­tükröző, egy valóságmegfordító és egy valóságra reflektáló réteg, s az első kettő szét­válasz­tása nem mindig végezhető el pontosan.”[10] Számunkra e való­ságmegfordító réteg különö­sen nagy jelentőséggel bír, mivel ez az a dimenziója a textusnak, ahol az egzisztenci­ális pa­radoxonok zömét találjuk, valamint a költő dekonstruktív alkotói koncepcióját (mint dest­ruktív konstrukciós szándékot) – a tagadás aktusával egyetemben – tetten érhetjük, vala­mint a szöveg szubverzív jelképvilágát interpretálni tudjuk.[11] Eh­hez azonban sajátos kul­túraközi és hagyománytörténeti kontextusba helyezett interdisz­ciplináris elemző mód­szerre van szükségünk, ami egyfelől a József Attila-recepció nagy ré­szét lehatároló biografikus megközelítésen alapul, másfelől a szöveget olyan önsűrítő, kon­centrált szeman­tikai parabázisként értelmezi, amely a szexus anomáliáit, a deviancia és a szeretethiány problé­makörét egy sokszorosan rétegzett, komplex és tág gondolkodástörté­neti és szemé­lyes hori­zont mentén képes láttatni. Ez az eljárás azért is lehet célravezető, mert „a szókincs történeti dimenzióját vallató mítoszkutatás, etnográfia, történettudo­mány, kultúrtörténet, lélektan művelőinek jóvoltából az egy pillanat alatt felcsendülő és semmibe foszló hangcso­port közül tudnivalók óriási tömege halmozódhat föl.”[12] Ennek tükrében érdemes meg­említeni, hogy a freudizmus ismert véleménye szerint például a zár­hangok a libidóra, a sze­xuális agresszi­vitásra utalnak, a likvidák pedig a puhaságra, s a freudi módon értelmezett hangszimbolikát József Attila közvetve vagy akár közvetlenül is használhatta szövege meg­írásakor, hiszen egyik kidolgozójától, Hollós Istvántól ismer­hette.[13] Hangsúlyosabbnak tűnik azonban a konvencionális értékrend (vagy értékpros­titúció) visszásságainak felforga­tására-leleplezé­sére tett kísérlet, ami annak a jellegzetes nyelvfelfogásnak a segítségével va­lósul meg, mely­nek gyökerei a költő gyerekkoráig nyúl­nak vissza.[14]

A hagyományosan elfogadott társadalmi és egzisztenciális értékrend számos aspektusa ke­rül megtagadásra a szövegben. Megkérdőjeleződnek a legitim viselkedési minták: „viszket a seggem megvakarom még pedig ott ahol / én akarom” (10,8-9), „hozzám ne legyen jó senki mert megölöm / leölöm / legyilkolom” (31,10-32,1), a normálisnak tekintett hetero­szexuális beállítottság: „ma már nem félnék egy homoszexuális koitusztól” (100,2), a női szerepek: „ha nő lennék, kurva lennék” (30,2), „a nő bármikor kaphat férfit, / de a férfi nem kaphat bármikor nőt” (126,7-8), „a férfinak nő kell teljes egészében, a nőnek pedig / csak fasz kell / meg pénz és geci” (127,1-3), „a kulturában minden nő kurva, mennél öntudato- / sabb, annál inkább” (138,7-8), az anyaság és a gyermekvállalás szentsége: „ki mondta anyámnak, hogy szüljön meg / hogy dolgozzon értem” (37,8-9), „mért verik a gyerekeket / én az enyémnek kite- / kerném a nyakát / úgy kell neki” (25-10-26,2), „a csecsemőket a teherko­csi alá kell tenni / a terhes asszonyokat a teherautó alá” (38,3-4). Alapvető szükségleteit is gyermeki daccal utasítja el: „nem kell pénz se / semmi se kell” (35,4-5), „mindent azért is ingyen akarok” (32,9), köztük a női nemet is: „minden nő dö­göljön meg” (15,8), „a nők fulladjanak meg” (37,1), „nem kell nő” (39,7) vagy éppen a táp­lálkozást: „nem eszek / nem fogok enni” (29,10-11). Utóbbi magatartás nem új keletű a köl­tőnél: elég, ha arra a Bécsből küldött levélre gondolunk, amit Osvát Ernőnek írt 1925. no­vem­ber 24-én: „Állom az éhség­sztrájkot a Társadalom ellen; rendületlenül; ma tizedik napja, hogy nem eszem. Az első négy napig igaz virtus volt, de most már nem érzek éhséget. És már meg is nyugodtam. Előbb radikális eszközzel, revolverrel akartam mindent elin­tézni, de az gyávaság és én nem akarok gyáva lenni.”[15] Hétköznapi feladatait, kötelessé­geit is megtagadja: „nekem nem kell ana­lízis” (34,2), „nem megyek analízisre” (39,9), „nem irok verset” (39,5), „nem megyek haza / nem megyek a szerkesztőségbe” (40,11-12). A folyama­tos anyagi gondokkal küszködő költő a pénz mint értékmérő ellen szintúgy fel­szólal: „nem kell pénz se” (35,4), „nem kell pénz” (39,6), s rávilágít a tisztesség és az erkölcs anomáliáira is: „az igaz, hogy önmagát nem csaphatja be az em- / ber, de becsaphat má­sokat / saját magával nem baszhat ki, de kibaszhat mással / saját magát nem baszhatja meg, de meg­baszhat / mást” (125,8-126,3), „nyugodj meg, a gyógyulás abból áll, hogy rájön / az em­ber, hogy becsapják” (164,6-7). A racionális ész megismerésben betöltött szerepének min­denhatóságát sem kevésbé bírálja: „az ész tehát nem arra való, hogy »irá­nyítsa« az em- / bert […] hanem arra való az ész, hogy a külvilágot önmagával együtt tudomásul / vegye” (148,6-149,5). Ezzel összefüggés­ben az igazság abszolútumába vetett hite is megkérdőjele­ződik, azáltal, hogy rámutat annak relativizmusára: „nincs igazság / mit értsz igazság alatt / nincs igazság még ez sem az” (24,1-3). Végül Isten létezését is kétségbe vonja: „olyan rossz, hogy nincs / isten” (65,9-66,1), ám a szöveg egyéb helyein Istenhez mégis a fohász hangján szól: „jaj istenem mit csi­náltam” (9,2), „édes jó istenem segits meg” (41,10), „mit tegyek istenem” (56,5), „édes iste­nem segits meg” (150, 5). Élet­rajzi emlékekhez szintén kapcsolja Isten nevét, de következe­tesen kisbetűvel írja: „miért verték meg őket, istenem” (58,2), „sietni kellett volna, de iste­nem mért siettem volna” (68,3), „istenem, látod, olyan csöndes voltam Monoron” (65,8), „mondd Uram Jézus és dögölj” (27,11).[16]

József Attila tehát az emberi szféra azon attribútumaival szemben lép fel, melyeket létha­zugságoknak tart, s amelyek egzisztenciális kiteljesedését személyes és szociális síkon aka­dályozták. A hamis, képmutató értékrenddel szembeni kiállás azért is figyelemre méltó at­ti­tűd, mert „az erkölcsi relativitás problémája igen aktuális kérdés mind az antropológusok, mind a filozófusok között.”[17] Mégsem tekinthető azonban ez a magatartás alapvetően ne­gatívnak, sőt! A költő tudatosan és következetesen alkalmazta szubverzív és valóságmeg­for­dító szándékát a Szabad-ötletekben, melyet többé-kevésbé költészetére is igyekezett ki­ter­jeszteni.[18] Az 1936 májusában született textusban azonban sajátos módon „visszalép a szokásos vers, a normál beszéd, a logikus cselekvések grammatikus rendjétől, és azt a ki­mondhatatlant kutatja, amelyre szokásosan rendjeinket, logikánkat, esztétikánkat és eti­kánkat építjük.”[19]

Ha elfogadjuk, hogy a Szabad-ötletek megszületését elsősorban a Gyömrői Edit ellen irá­nyuló hisztérikus dac (és indulatátvitel) motiválta, akkor kiváltképp nem hagyható figyel­men kívül, hogy a negáció aktusa a szöveg egészét áthatja. Meglepő lehet viszont a rengeteg tagadószó használata mellett az ürülék, a testi váladékok, a szexus anomáliáinak gyakori felemlegetése, ami tudatos tabudöntési szándékra vall, s amit tovább erősít a sok-sok ag­resszív és pejoratív kifejezés ismétlése, melyet a szöveg szerzője az átokformulákhoz ha­sonló módon – részben önmaga, részben analitikusa ellenében – koherensen alkalmaz (pl. „dö­göljön meg”, „kitaposom a beledet”, „meg fogom ölni” stb.). Következetes de­konst­ruk­tív po­étikai magatartásra utal a költő hozzáállása a Gyömrői-féle analízishez, s az önterápiás szán­dék (a tárgyilagosság és az intellektualizmus révén) fura módon olyan sajátos szöveg­alkotási módszerrel párosul, ami az értelem-ártalom dichotómiájában (143,8-144,3) nyíl­tan is meg­mutatkozik. Gondoljunk csak a szövegkorpusz azon aspektu­sára, melyet az a (gyermeki dac­hoz hasonló) magatartás határoz meg, hogy mit nem fog „azért se” csinálni, s érdemes felfi­gyelni arra is, hogy a megtagadott tevékenységek helyett majdnem minden alkalommal va­lamely másik, ám deviáns cselekvést jelöl meg alternatí­vaként.

A költő szubverzív szándékára utalnak a „szétverni a világot” (6,8) és az „én egyedül nem tudom fölforgatni a világot” (46,6) sorok, majd a második ülés során nyíltan megvallja, hogy „meg kell tanulni (tagadni: <ezt> akartam irni) ha- / zudni és titkolódzni, amikor alulkerülök és / őszintének lenni, amikor én vagyok felül” (129,4-6). Véleményünk szerint azonban e megnyilatkozások nem kizárólag a költő (ön)analízishez való viszonyát repre­zen­tálják, hanem a szelf ön­ref­lexív pozicionálása mellett rámutatnak az én és a világ viszo­nyá­nak tisztázási szán­dékára, illetve egy új poétikai magatartásforma kialakításának igé­nyére is. A textus egészét átható káromlássorozat ugyanis nem kizárólag a Szabad-ötle­tekre jel­lemző. Beney Zsuzsa véleménye szerint például a „Gyömrői Edithez írott versek agres­szivi­tása hisztériás jellegű, mindvégig a negatív érzésekbe, gyűlöletbe, a pusztítás vá­gyába lovalja bele alkotóját. Nincs közöttük egyetlen egy sem, amely a szerelem boldogsá­gának legalább illúziójáról, vágyképéről, vagy a nő iránti gyengédség vágyáról be­szélne.”[20] N. Horváth Béla is felhívja rá a figyelmet, hogy „egy sajátos népdaltípus nyo­maira bukkanha­tunk a Gyömrői-versek között. Az átokdal az ősi hiedelmekből táplálkozva a kimondott szó erejével megkísérli megrontani a gyűlölt személyt. Persze a gyűlöletet nem ritkán a viszon­zatlan sze­relem vagy az elhagyat­ta­tás motiválja.”[21] E gondolatmenetet erősíti, hogy épp az analiti­kusnő kapcsán állapítja meg, hogy „én neki szar vagyok” (115,1), illetve nem sok­kal később arra sarkallja magát, hogy lépjen túl az analízis keretein és kitö­rölje magából: „Gyömrőit ejtsd ki úgy a szivedből, mint a seg- / gedből a szart” (153,5-6).

Míg Freud és Lacan a tagadást az elfojtás megkerüléseként értelmezi, addig Friedrich Nietz­sche az értékek átértékelésnek szükségességét hangsúlyozza. Éppen ezért nem telje­sen in­dokolatlan feltételezni, hogy a költő az értékek relativizmusának felismeréséhez és újrate­remtésének igényéhez e viszonylag korai olvasmányélményéből is nyerhetett indít­tatást, mi­vel 1923-25-ös műveiben már fellelhető a filozófus olvasásának nyoma, kivált­képp a Zarahustráé, mely a húszas években több magyar fordításban forgott közkézen. József At­tila leveleiből tudjuk, hogy volt Nietzsche-kötet Espersit János könyvtárában, va­lamint Saitos Gyula emlékezése szerint a költő 1923 nyarán szintén Nietzschét olvasott.[22] Ő maga így számol be erről 1924. január 29-én kelt, Jolánnak címzett és Makóról írt leve­lében: „Dol­goztam sokat, tíz egynéhány jó verset és egy egyfelvonásos drámát írtam, töb­bek között már félig elolvastam Nitzsche[!] Zarahustráját és mondom, mindenben ellent­mondok néki, csak a felsőbbrendű ember jövetelében értek vele egyet.”[23] A memoár és a költő levele ugyan kronológiai eltérést mutat, azonban nem lehet nem észrevenni, hogy már az 1923-ra kelet­kezett Tanítások dikciói is egyértelműen a Zarahustra hatását mutat­ják, s a ciklus születé­séről a költő Galamb Ödönnek írt, 1923. december 8-ra keltezett le­velében is tudó­sít.[24] (E szerint tehát Saitos Gyula visszaemlékezése pontatlan.) Felveté­sünk szerint ezért nem kizárt, hogy a Szabad-ötletek megírásához áttételesen a Nietzsche művei mögött rejlő alapattitűd is szolgáltatott motivációt, hiszen az énteremtés, az ember fölötti ember meg­valósításának szándéka (Jolánnak írt levelében még csak ezzel értett egyet), s az ezt feltéte­lező értékmeg­fordító magatartás a textusban szövegszervező tenden­ciaként van jelen. S mi­vel az értékek relativizmusának meghatározó szerep jut, nem lehet érdektelen számunkra Nietzsche emlí­tett művének első része és a Szabad-ötletek közötti tartalmi párhuzam hang­súlyozása. (An­nál is inkább, mert József Attila gondolkodásában a morál központi helyet foglal el.) Csupán két példát kiemelve: „Csak az ember tőn értéke­ket a dolgokba, hogy magát fenntarthassa, – csak ő teremte értelmet a dolgoknak, emberi értelmet! Ennek okáért hívja magát »ember­nek«, vagyis: az értékelőnek. Értékelni annyi, mint teremteni: halljátok, ti teremtők! Érté­kelni: ez minden értékelt dolog értéke és kle­nódiuma. Csak az értékelés adja meg az értéket: és értékelés nélkül a lét diója üres héj volna. Halljátok, ti teremtők! Az ér­tékek változása – ez a teremtők változása. Mindig megsemmi­sít, a kinek sorsa, hogy te­remtő legyen.”[25] „És kinek sorsa, hogy teremtő legyen jóban, gonoszban – olvassuk a Zarahustra egy későbbi helyén – valóban annak előbb megsem­misítőnek kell lennie és ér­tékeket kell széttörnie. Im-ígyen a legfőbb gonosz hozzátartozik a legfőbb jósághoz, ez pedig a teremtő jóság. [kiemelé­sek tőlem – M.G.] ”[26] Mindemel­lett József Attila szövege szá­mos olyan vonást is mutat, amely az egzisztencialista világné­zettel rokonítja. Ilyen például a „borzasztó, hogy az ember egyedül van / borzasztó, hogy van tudata csak ezért van egyedül” (49,4-6) kijelentés. Ér­dekes azonban, hogy ennek nyo­mai a Zara­hust­rá­ban szin­tén megtalálhatók: „Meg tudod-e magadnak adni a te »gonosz«-odat és a te »jót«-dat, tu­dod-e akaratodat magad fölé szegezni törvényül? Tudsz-e magad bírája lenni és törvényed bosszúállója? Borzasztó az egyedüllét a magad törvényének bí­rálójával és bosszúlójával. Ezenképpen dobatik ki egy csillag az űrbe és az egyedüllét fa­gyos lehelletébe. Ma még a vakok miatt szenvedsz. Te Egy: ma még ép a bátorságod és épek a reményeid. Valamikor azonban magánosságod majd kimerít, va­lamikor büszkeséged majd meggörbül és bátorsá­god fogat fog csikorgatni. Valamikor jaj­gatni fogsz: »egyedül vagyok!«”[27] E mellett nem mellékes az a tény sem, hogy az új világ képzete – amint arra Szigeti Lajos Sándor is rámu­tatott – a költő életművében „1935-ben jelenik meg először, s lesz ettől kezdve egyre gyako­ribb motívummá. Korábbi műveihez ké­pest a motívum min­denképpen új, s mint ilyen: jelzi egy új gondolatrendszer kialakításának igényét.”[28] Ez a metafizikai alapállás – a világhi­ány kiterjedésével – életének utolsó két évében fokozatosan tágul a Semmi képzetévé, s vá­lik kései költészetének meghatározó­jává.[29] Mindazonáltal 1936 májusában a költő még komolyan bízott abban, hogy képes lesz testileg-lelkileg rendbe hozni magát, amihez (a hi­ány teremtő erején túl) a destrukciós ösztönt használta fel eleven hajtóerőként.

Bókay Antal 2005-ben megjelent József Attila-tanulmányában kitér arra, hogy Julia Kris­teva szerint az (irodalmi) szöveg szimbolikus koherenciája mögött létezik egy láthatatlan és nehezen érzékelhető ősibb mechanizmus is, ami a szóval, fogalommal kifejezhetőt meg­bontja, szétrombolja, megtagadja.[30] Ebben az értelemben a tagadás hozadéka, hogy meg­nyitja a személyesnek azon rétegét, amely egyrészt az ősi, prefogalmi teljességhez kap­cso­ló­dik, másrészt viszont (a halálösztön romboló természete révén) egy archaikusabb lé­tezési szintre vet vissza, s az ismétlődésen, a ritmuson keresztül az organikus és anorgani­kus felé vezet. Ez tehát egy olyan szelf-réteg, amely nem rendelkezik még a fogalmi kifejez­hetőség apparátusával, de állandó figurativitással és az ismétlés folyamatos, elkerülhetet­len jellem­zőjével bír. A szelfnek erre az alapvetően destruktív szemiotikai rétegére viszont „ráépíthe­tők kapcsolatok a világgal, a másik emberrel, amellyel kiépíthető (aztán le is rom­bolható) egy szimbolikus konstrukció, egy reagálási mód, egy adott élethelyzet megoldási mo­dellje.”[31] Ennek nyomán különösképp nagy jelentőséggel bír, hogy József Attila köl­tésze­tében több, egymástól nem függetleníthető alkotói korszak különíthető el, vagyis – amint Füzi László írja – „a világgal, költészettel és az énnel kapcsolatos képzeteit is állandó moz­gás és átalakulás jellemzi.”[32] Első korszakának összegző verse az 1925-ös keltezésű Tiszta szívvel, mely számos tekintetben hasonlóságot mutat a Szabad-ötletek jegyzékével. Melyek ezek a hasonlóságok? Először is, „a versben megjelenő szelf – látszólag paradox módon – a sorozatos tagadásokból épül fel, a tagadás szavai kiemelkedő gyakoriságúak, a verskezdő »nincsen« után az egymást követő kopogó, ritmikusan ismétlődő »se-se« soro­zat elkerül­hetetlenül magára vonja figyelmünket. És negatív, tagadásos tartalmú a szavak jelentős ré­sze akkor is, amikor állít, cselekszik valamit, az »ölök«, »betörök«, »elfog­nak«,»felkötnek« mind a pusztítás, a rombolás, azaz a tagadás szavai.”[33] A költő tagadás formájában pana­szolja a hiányt, pontosabban a meglévő és fennálló értékeket először hiá­nyolja, majd meg­tagadja. Erre utal a 9 „se” tagadószó, az egyetlen tagadó („nincsen”), s az egy tagadott ige („nem eszek”) következetes alkalmazása, továbbá „nyolc főneve […] olyan fogalmak nevei, amely minden teljesnek tartott emberi élet szükséges, szinte nélkülözhe­tetlen kellékei.”[34] Így végső soron a Tiszta szívvel is alapvetően a hiány teremtő erejére épül, melyet sajátos módon a tagadás aktusa vezet be. „Összefoglaló, útjelző, addigi pályá­ját lezáró vers – olvas­suk Szabolcsi Miklós elemzésében –, ami egyben új utakat nyit meg, új értékek keresésére sarkallja a költőt, formai téren pedig a népdal és a népballada lehe­tőségeinek kihasználása. Lázadás, de az érték őrzésének vágya – kollektivizálja és hagyo­mányhoz kapcsolja indula­tait, érzéseit, ezáltal a vers ereje megsokszorozódik. 1925 után is jellemző marad József At­tilára, hogy formai-gondolati csúcsait eléri, összegzi, majd meg­tagadja, felbontja és új utakra in­dul.”[35] Ami az összefüggést még érdekesebbé teszi, hogy a Szabad-ötletekben aligha vé­letlenül bukkan fel a Tiszta szívvel több részletének parafrá­zisa: „betörö leszek / tolvaj le­szek / rablógyilkos leszek” (29,6-8). S mintha a vers „elfog­nak és felkötnek” sora köszönne vissza az „én gyilkos leszek / fölakasztanak” (46,1-2) meg­állapításban is. Ebből az egyetlen példából szintén látható, hogy a szubverzív szándék a szelf destruktív szemioti­kai rétegének működése révén koherens jelképrendszert alkot a szövegben, de előzményeit a teljes életmű tükrében szükséges vizsgálnunk. S ez az egyik lehetséges magyarázata annak is, hogy a Sza­bad-ötletek számos tartalmi-nyelvi sajátos­sága, poétikai megoldása miért tű­nik fel az 1936 májusa után született költeményekben.[36]

Foucault szerint a szexuális eltévelyedés (pl. a szodómia, a homoszexualitás), illetve a sze­xus anomáliái a nemiség kulturális elfojtásából, annak túlzott szabályozásából fakadnak, mivel „a marginális nemi szokások üldözése azzal a következménnyel járt, hogy […] feléb­red az érdeklődés a perverziók iránt.”[37] A költő sem véletlenül írja, hogy „pina, picsa, fasz, segg, baszni, gecizni, kiverni – / mindezt / – nyalni – a lehető legtermésze- / tesebb képpel el lehet mondani olyanok társaságában, / akik nem tehetnek ellene semmit” (130,10-131,3). Ebben az összefüggésben az exhibicionizmus attitűdje is más megvilágí­tásba kerül. Fino­mabb formában az önkitárulkozás és a titkolózás kettősségében jelenik meg: „azt szeretik, akinek mu- / tatom magamat / és nem engemet” (80,9-81,2), illetve annak megállapítása­ként, hogy a szerző tisztában van vele, hogy szövege szemben áll a tra­dicionális és legitim erkölcsi normákkal: „hiszen ha mindezt odaadnám egy hozzám / ha­sonló koru fiatalem­bernek, nemhogy barátra / tennék szert, hanem inkább abba lelné az az / örömét, hogy köznevetség tárgyává tenne” (128,9-129,3). Majd az önazonosság-tudat nárcisztikus jelké­peként tűnik elő a „milyen szép erekcióm volt akkor, mikor a fiuknak / mutattam / milyen nagy, milyen kemény, milyen erős” (103,1-3) kijelentésben, de a hát­terében itt is egyértel­műen az egzisztenciális léthelyzet tisztázási kísérletét érhetjük tetten. Hasonló a helyzet a talmudi eredetű szállóige travesztált változatában is – „mutasd a fa­szod s én megmondom ki vagy” (13,8) –, ami hangzásában és jelentésében összejátszik a közis­mert „madarat tollá­ról, embert barátjáról” szólással. Az 1926 áprilisában írt (Anyám meg­halt…) című szabadversében a költő még a következőképpen ír: „Anyám meghalt, most nem tudom, hogy viselkedjem vele / szemben. Megfoltozhatná kabátomat, megnézné milyen szép vagyok / meztelenül, / Még soha senkise látott meztelenül!” (Utóbbi kijelen­tésének azonban – a köl­tői attitűdből kifolyólag – nem véletlenül mond ellent a Szabad-ötletekben: „Kesztnerné előtt reggel kitakaróztam az ágyban, / hogy lásson” (93,1-2). Te­hát vagy a versben vagy a szövegben tagadja le a valós történéseket, hiszen tudjuk, hogy 1923 folya­mán Kesztner Zol­tánnál Makón többször is lakott a költő.) Feltűnő, hogy a fal­li­kus-nárcisztikus utalások, to­vábbá az orális erotika (ide sorolhatók az önkasztrálásról szóló fan­tazmák is) József Attila szövegében valamiképpen és valamivel szinte mindig konfrontá­lódva vannak jelen, s kata­lizálják a szelf destruktív rétegét. Példa erre, hogy ami­kor önmaga kasztrálásán gondolkodik, akkor tulajdonképpen saját maszkulin fe­mi­ni­tá­sá­ból kiindulva a természetéből kifordult, hazug női attribútum ellen lép fel: „sok­szor gon­doltam arra, hogy kiherélem magam/ – most úgy érzem, megtenném, de tudom, / hogy inkább meg­őrülnék / a szultán háremében az eunuch” (107,4-7). A női nemmel kapcsola­tos tehetet­lenségi érzés indukálja a homoero­tikus képzelgések zömét is, ami a társadalom­ban jelen lévő implicit homofóbia (és általában a prüdéria) ellenében valósul meg: „a bu­jakórt is el kell titkolni” (81,3).[38]

Bókay Antal, Jádi Ferenc és Stark András szerint, akiknek szimbiotikus deficitjük van, s az eredeti anya-gyerek kapcsolatuk súlyosan sérült (vagyis archaikus én-betegek), hajlamo­sak a preödipális agresszióra. Mint írják: „A szimbiotikus deficit ezeket a személyeket vis­sza­rántja az anyával való genitális fúzió szintjére, s az anyával való egyesülés vágya súlyos dez­integrációba kergetheti az ilyen betegeket.”[39] Bár az evés aktusa a halott anyával való érintkezés egyik sajátos, archaikus formulájaként tűnik fel, ám a poétikai mintát József At­tila néprajzi, etnográfiai és pszichoanalitikai műveltségében, valamint nyelvesztétikájá­ban kell keresnünk.[40] Annál is inkább, mivel a költő művészetfilozófiájának etnolingvisztikai rétege három tudomány kereszteződési pontján fogalmazódott meg: „ott, ahol a XIX. szá­zad végi és a XX. század eleji néprajz (Tylor, Mauss, Lévy Bruhl, a Totem és tabut író Freud stb.) a crocei filozófiából kiinduló nyelvészeti idealista iskola s az intuicionista költészetböl­cselet fedik egymást.”[41] Ily módon a pszichoanalízisben jártas költő a szexuális inszufficiencia, az orgazmus­nehézségek, a péniszre vonatkozó fantazmák, a homoerotika és a koitusz meg­annyi felemlegetésével – néhány kivételtől eltekintve – nem csupán életrajzi-biológiai le­írást kíván adni s nem kizárólag szexuális képzeteit rögzíti le, hanem olyan ata­visztikus ví­ziókat vázol föl, melyeknek eredete a mágikus-mitologikus gondolkodásban gyö­kerezik. De „vajon áthidalható-e a szakadék, amely századunk húszas-harmincas évtizedei­nek magyar költője és az ősök kezdetleges embere névvel kapcsolatos magatartását elvá­lasztja? – teszi fel a kérdést Tverdota György. A kérdés nem úgy vetődik fel, hogy létezik-e eleven és köz­vetlen érintkezés a mágikus-mitikus világfelfogás és a ma között, hiszen […] vannak olyan jelenségek – mint például a babonák, átokformulák és a nyelvi tabu megsér­tését kinyilvánító trágárságok –, amelyek látványosan bizonyítják a mo­dern ember atavisz­tikus befolyásoltsá­gát.”[42] Arról nem is szólva, hogy az archaikus, eg­zotikus és primitív kultúrák, a folklór és az ősi népi tradíciók termékenyítő hatással voltak a modern iroda­lomra és a művészet más irányzataira. Noha a népművészet archaikus ere­dete már Rous­seau-nál és Herdernél a mű­vészi ideál szintjére emelkedett, de a korai ro­mantika újra fel­fedezte az egzotikus kultúrák, az Európán kívüli civilizációk ösztönző ha­tását, mely ihlető szerep azután az avantgárd moz­galmak értékrendjében tovább növeke­dett. „Az afrikai, ausztráliai, óceániai és prekolumbiá­nus művészet, a néger és indián szob­rok, a gyermekraj­zok, az infantilizmus, a naivizmus, a primitivizmus ekkor lettek a modern európai törekvé­sek forrásaivá.”[43] Természetes ezért – írja Pomogáts Béla –, hogy „az ősi és primitív mű­vészet az avantgárd általánosabb jelrend­szeréhez igazodott, a népművészet és a népkölté­szet formái, hagyományai modern művészi élményekkel és üzenetekkel teltek meg a fel­használás során.”[44] Ehhez járult még, hogy a nemzeti hagyományt, valamint a nemzeti jelleget kereső költői érdeklődés indokolttá tette a pogány- és honfoglalás kori mondák, motívumok használatát. Így áttételesen az ősi, ter­mészetközpontú mágikus-miti­kus világ­képből eredő jelenségek állhatnak a Szabad-ötletek olyan megdöbbentő sorai mö­gött is, mint például „[a nő] a pinájával megeszi az embert, a faszán kezdi / szétmorzsolja / a faszán kezdi / a combjaival összefogja” (13,2-4); a „mikor elsül az ember farka, olyan, mintha leha- / rapták volna” (51,7-8), illetve a „kinyaltam anyám picsáját, de / nem mer­tem a faszomat a szájába tenni / nehogy leharapja” (110,4-6). Ezt támasztja alá, hogy „a száj gyakran helyettesíti a vaginát, ezért nevezi »ajkak«-nak bizonyos részeit a köznyelv, a száj viszont mint a lélegzet (lélek) és a szó »szülője« az anya­méh felső nyílásaként kap jel­képes értelmet. Negatív aspektusában a vagina fogakkal teli emberevő száj (lat. vagina dentata) a hymenhez, menseshez és terhességhez fűződő kaszt­rációs félelem jeleként. In­dián mitológiákban pl. a Rettentő Anya vaginája fogakkal teli em­berevő száj húsfaló hal­szörny. A fölfalás egyszerre jelent halált és fogantatást. Archaikus kozmológiákban a leg­főbb női princípium, a Nagy Istenanya (égi képmása a Tejút, méhe a Föld) napról napra, évről évre fölfalja, majd újra szüli égitestgyermekeit (cet). Ez a szűzi fogantatás képzetének gyökere. Az istenanya vagináját testesítik meg a Tejút hasadéka, a Föld nyílásai (barlang). […] Jelképi gazdagságáról a népköltészet szerelmi szimbolikája is árulkodik”.[45] Ismere­tes továbbá, hogy a szexuális aktusban létrejövő „misztikus vagy esz­tétikai elragadtatásban az én az óceán-érzésben oldódik fel. Az orgazmust jelentő francia kifejezés egyike: la petite mort, kis halál; ha a szenvedély vak, az igaz szerelem elhomályo­sítja a látást; […] voltakép­pen menekülés az én elől. Az önmeghaladás mindig egyfajta alá­rendelődést jelent; a meg­hozott áldozat mennyisége és minősége az elvezető csatorna ter­mészetétől és az átszelle­mültség fokától függ.”[46] Nem kevésbé figyelemre méltó ebben a kontextusban, hogy az állatvilágban egyes rovarfajok (pl. az imádkozó sáska és a fekete öz­vegy) nőstényei párzás után vagy közben egyszerűen felfalják, lemészárolják párjukat. Így már kevésbé meglepő, hogy az orális-genitális felfalatás ősi motívuma, illetve „az elnyeletés jelképrendszere és rí­tusa mind a beavatásokban, mind a hősmondákban és halálmitológi­ákban nagy szerepet játszik. A testüregbe történő visszatérés jelképrendszerének mindig kozmológiai értelme van.”[47] E mellett a költő közvetlen példát is látott a parnasszistáktól, valamint Adytól a szerelem és az agresszió ambivalens kapcsolatára. S az a tény sem mellő­zendő, hogy a szó­készlet egészére kiterjesztett névvarázs által megvalósított verbális kéjel­gés – a tabudön­tési szándékkal egyetemben – a szövegben „az emberi kiszolgáltatottság és a szeretetéhség el­leni küzdelemként jelenik meg.”[48]

Hiba lenne tehát a Szabad-ötletek fentebb idézett sorait kizárólag a pszichoanalitikus nar­ratíva felől értelmezni, hiszen a lejegyzésükhöz a költő több más, filológiailag is igazolható mintára bukkanhatott. Az 1930-as években ismerte meg a fiatal Róheim Géza A varázserő fogalmának eredete című korai művét, aki – freudista fordulata előtt – a preanimizmus híve volt, valamint tanulmányozta az etnológus Magyar néphit és népszokások, illetve A csurunga népe című munkáit. Többek között így válhatott lehetségessé, hogy nyelvesztéti­kájának kialakításával párhuzamosan (és a Totem és tabut író Freud tanulmányozásával egyetemben) az archaikus ember táplálkozási és nemi szokásainak ismerete is beépült gon­dolkodásába, majd 1936 májusára a Szabad-ötletek vizsgált jelképrendszerének hátteré­ben potenciális hatóerővé alakult. Róheim Géza munkásságának hatását mutatja a Tollban 1930. január 10-én megjelent Babits-pamflet is, amelyben utal rá, hogy a költő „felidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről szóló tudomány műszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van.”[49] Róheim könyvénél előbb, már 1928-ban megjelent Szimonidesz Lajos A világ vallásai című könyve, amelyben a szerző szintén kitér a tondi fogalmára az indonéziai batakok vizsgálata kapcsán: „van az emberben egy máshonnan származó erő, amely az ember testét éppúgy áthatja a fejétől a lábaujj-hegyéig, mint az élet – ez a felsőbb erő, ez a lélek, a tondi.”[50] Szép számmal ta­lá­lunk azonban arra is példát, hogy a férfi szeretné fölfalni, kvázi-magáévá tenni a nőt. En­nek alapja, hogy a nőt magába építő, elnyelni szándékozó agresszív férfi-koncepció kan­ni­ba­lisz­tikus indulatokkal párosul, s megfigyelhető számos olyan archaikus kultúrában, ahol a sze­xuálisan kívánatos személyt elfogyaszthatónak, ennivalónak ítélik meg. „Módfelett különös megfigyelni – írja Róheim Géza –, hogy mekkora jelentősége van a szomáliknál az evésnek mint a közösülés bevezető aktusának. […] Hiszen tudjuk, hogy a legmélyebb sza­dista vonás a fogak első meg­jelenésével függ össze, és szexuális célja az, hogy megegye a partnert. Ennél a népnél pedig, amelynél a férfinak a nőhöz fűződő viszonyát olyan erőtel­jesen befolyásolja a szadizmus, láthatjuk, hogy számukra a nemi aktus legfontosabb beve­zetése a kiadós étke­zés, azaz szim­bolikusan: a nő felfalása.”[51] József Attila szintén le­jegyzi: „valakit föl kel­lene falni / szájba venni és rágni” (50,2-3). A Kései siratóban szintén az evés aktusával kísérli meg a Mamát az életbe visszahívni: „Ettelek volna meg!” A Sza­bad-ötletekben szub­limálatlanul ki is mondja, hogy „a mamát is megettem volna” (70,8), hiszen „a mama a gyermek számára nem anya, hanem / maga a nő” (134,2-3).

Vegyük mindehhez hozzá, hogy József Attila 1931-ben gyomorbántalmai miatt pszichoa­na­lízisbe került dr. Rapaport Samuhoz. A kezelésért részben úgy fizetett, hogy stilizálta orvosa Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése és gyógyítása című könyvét, melynek egyes részeit bizonyíthatóan a költő írta. Egy ilyen, kétségkívül a költő által szerzett részletben hangsú­lyozza a táplálkozás, az érzelmek és a nyelv közötti egyértelmű összefüggést: „Nyel­vünkben, ha valamit tökéletesen akar érzelmileg kifejezni, evés köréből szedi szókincsét: a kedves gye­rek ennivaló; a kellemes dolog az ember ínyére való; más dolog ízetlen; az em­ber szót­lanul lenyel valamit; valami után csurog a nyála; az embernek egy másik ember gyomrá­ban van; rágódik valamin; a dolgot megrágja; a fogát feni, hegyezi rá; ha fenyeget, azt mondja: meg­eszlek, bekaplak; nem tudja az embert, a dolgot, a gondolatot megemész­teni; ha csak ránéz, már hány;émelyítő história ez, mondja; aztán: zaftos dolgokat akar oda­mondogatni; de a tréfa ízetlenné válik; a nők gusztusosak; modern esztétikusok za­matot keresnek a versben [kiemelések tőlem – M.G.] ; – de hiszen régi esztétikai kategória az ízlés! Úgy látszik, hogy az ételek elnevezése is mélyreható kapcsolat az emberi lélek vá­gyai és a gyomor vágyai között, legalábbis ilyen tartalmat sejtünk a következő kifejezések­ben: barát­füle, szerecsenyköntös, borsos copf, szűz sült, püspökfalat, női szeszély, hab­csók.”[52] Ér­demes újra idézni Arthur Koestlert, aki – sokak mellett – arra is rámutatott, hogy „az evés aktusának van […] egy másik arca is, amely a mágiával és a primitív vallá­sokkal kapcsolatos – úgy is lehetne fogal­mazni, hogy valaminek az elfogyasztása által egye­sülünk.”[53] Mind­ebből világosan látszik, hogy „az ember legszemélyesebb szükségleteivel arra a lényre van utalva, amelytől talán a legmélyebb metafizikai szakadék választja el, ez a legtisztább képe, sőt talán a döntően ható ősformája annak a magánynak, amelynél fogva az ember végül is idegen nemcsak a világ dolgai, hanem a hozzá legközelebb állók között is.”[54] József Attila sem fogalmaz másképp: „a férfinak nő kell teljes egészében” (127,1), noha azzal is tisztában van, hogy „talán fon- / tos lenne és nélkülözhetetlen, ha – ahogy sza- / már módra érezted eddig – volna teljes egyesü- / lés, ez azonban nincsen” (155,2-5), talán csak akkor, „ha én megkettőzhetném magam és nő is lehetnék”. Árnyalja a mon­dottakat, hogy a költő a koi­tuszban beállt zavart a neurózis megnyilvánulásaként értelmezi, s a koituszt mint aktust pedig szociális cselek­vésnek, társadalmi tevékenységnek fogja fel.[55]

Mindent egybevetve megállapítható, hogy a nemi váladékok megbotránkoztatónak ható em­legetése, illetve a koitusz, a szexus devianciáinak kétségkívül meglepő és felkavaró ös­szefüg­gései a szövegben olyan archaikus és atavisztikus jelképekként is értelmezhetők, me­lyek mö­gött végső soron a szeretet mint abszolútum hiányát kell feltételeznünk. A szeretet pedig – ha hihetünk Konrad Lorenz véleményének – a törzsfejlődés során nem előzte meg az ag­ressziót, s előbbi (az empátiával együtt) minőségi ugrás. Analogikus példával élve: ha az em­ber kicsinyítve magában hordozza a természet erőit és szubsztanciáit, akkor – de­konstruktív módon – fordított irányban lehetősége van rá, hogy végigjárja a teremtést, s önmagán túl­lépve kvázi-megváltsa önmagát.[56] Nem mellékes, hogy József Attila szö­vege is részben e szándékból íródott. Úgy véljük, hogy a korai József Attila-költeményekben is a szeretet koz­mikus és istenalakú hiánya munkál, ami magyarázattal szolgál arra is, hogy a Mindenség rangjára emelt Nő metafizikai pozícióját miért cserélte fel a költő a Semmi kép­zetére élete utolsó hónapjaiban. (Ennek másik lehetséges oka, hogy ezen időszakban már egyedül az in­dividuális Én széthullása által válhatott lehetségessé a fizikai léten túl­mutató unio mystica profán ősképének realizációja.) Ebben az értelemben – a régi élet és költői magatartás fel­számolásának-újrateremtésének szándékán túl – ennek az egyesülés­nek a megelőlegezése a szövegben a „túl az ó potencián” sor, hiszen a Szabad-ötletek rög­zítése idején a Csárdás­királynő travesztált sora utalás arra a nyelvi természetű mágikus önteremtő rítusra is, amely a – szublimációs tannal összefüggésben – a szöveg alkotói kon­cepciójában is tetten ér­hető.[57] Külön tanulmányban mutatjuk meg azt a transz(re)gresszív költői at­titűdöt, mely első ízben az 1920-as évek szerelmes verseinek szubverzív jelképhasználatá­ban fedezhető fel, majd fokozatosan vezet az Óda szenvedélyes és érzéki metafizikai eroti­káján át a Jaj, majdnem… című költeményig.[58] E helyen csu­pán arra szerettük volna fel­hívni a figyelmet, hogy azok a jelképek, melyek a Szabad-ötle­tekben összefüggő és komplex rendszert alkot­nak, végeredményben József Attila költésze­tének azon rétegeiből származ­nak, melyek gon­dolkodástörténeti és költői fejlődésének ko­rai szakaszát is jellemzik, s az emberiség kollektív tudáskészletéből származó összetett szó­képek által jutnak kifejezésre. E rétegek feltárása és vizsgálata tekintetében azonban még rengeteg feladat vár a kutatókra.

Megjelent a Tiszatáj 2014/3. számában