„Formálható nyersanyag állapotban tartom magam”

BESZÉLGETÉS CSUJA IMRÉVEL

Vidéken kezdte pályáját, mára filmen és színházban is az egyik legtöbbet foglalkoztatott színész. Habár az Üvegtigris falusi, vagány motorosaként tett szert országos népszerűségre, most mégis inkább Örkény színházbeli szerepeiről, félelmeiről, adrenalinfüggőségéről és hivatásával szembeni alázatáról beszélgettünk Csuja Imre, Jászai Mari-díjas színésszel.

Szülei nem igazán biztatták, hogy színészi pályára lépjen. Aggódás, féltés vagy a pálya iránti ellenérzés állt ennek a hátterében?

Ez mind együtt. Próbáltak kategorikusan lebeszélni róla. Elsősorban közrejátszott a kudarctól való féltés. Az, hogy egy hajdúnánási gyerek a színészi pályáról álmodik, ráadásul a hetvenes években, elképzelhetetlen volt számukra. Nem hittek abban, hogy egy vidéki fiúnak esélye lehet arra, hogy a fővárosban próbáljon szerencsét, abban pedig végképp nem, hogy beteljesülhetnek a színészi álmai, bekerülhet egy művészeti intézménybe, pláne a Színművészeti Főiskolára. Láttunk műsorokat akkoriban a televízióban, szüleim szembesültek a képernyő előtt azzal, hogy ehhez a pályához óriási szerencse és tehetség kell. Hihetetlennek tartották, hogy egyszer majd a gyerekük is képes lehet színvonalasan csinálni valamit a színpadon. Én viszont hittem ebben, el tudtam képzelni, hogy amit a tévében láttunk, akár én is tudnám csinálni.

Pedig úgy tudom, gyermekkorában szeretett szerepelni családi összejöveteleken, ez biztos nekik is feltűnt.

Nem tudatosult bennük a dolog, de ebben ők voltak a ludasok, ugyanis már hét éves korom óta imádtam szerepelni. Nem csupán az iskolában, hanem a szomszédok előtt is. Amikor az öregasszonyok kifogytak a pletykából, mindig mondták, hogy gyere Imre, mondj egy verset. Később a szereplési vágyam fokozódott, végül rájöttem, hogy ezzel kell foglalkoznom. Rettentő fontos, hogy egy fiatalember felismerje azt, hogy mi az a terep, cél, amiért képes mindent megtenni, beáldozni.

Bekerült a Főiskolára, játszott Pécsett, Egerben, majd pedig az Arany János Színházban. Következett egy tíz évig tartó szabadúszó periódus, aztán egy újabb fordulat: Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója, egykori évfolyamtársa megkereste, lenne-e kedve a társulat tagja lenni. Van ebben logika?

Van. Nem mondhatnám, hogy elegem lett abból, hogy nem tartozom társulathoz, de, amikor Mácsai nekem szegezte a kérdést, úgy éreztem, hogy éppen elegendő időt töltöttem szabadúszóként. Kedvem lett kipróbálni, milyen újra csapathoz tartozni, tagja lenni egy fiatal társulatnak. Izgalmasnak találtam egy ilyesfajta kötelékben való szárnyalást, kibontakozást. Mácsai azt mondta: „ha már úgyis olyan sok rendező akar veled mostanában dolgozni, akkor megkérdezem tőled, volna-e kedved az Örkényhez szerződni.” Eltelt három másodperc, és rávágtam, hogy lenne kedvem. A mai napig nem bántam meg.

Rátérve az Örkényben játszott szerepeire. A Jógyerekek képeskönyve című darabban, amely műfaját tekintve rémtörténet, Apuskát alakítja. Fekete humor vagy horror mezsgyéjén mozog ez a felnőtt előadás?

Érdekes keverékműfaj, de valójában sokkopera a pontos műfaji megjelölése. Tanulságos előadás arról, milyen hibákat követhetnek el a szülők a gyermeknevelés során. A horrorisztikus jelenetek révén felhívjuk a nézők figyelmét arra, hogy meddig érdemes, meddig lehet egy gyereket elengedni, mekkora lehet az ún. póráztáv, és, hogy milyen helytelen nevelési elvek vezethetik a fiatalokat később az önveszélyességig. Kicsit szokatlan a műfaj, de mindeközben ez egy jó szándékú, mély mondanivalójú, elgondolkodtató történet.

Mi jellemzi az ön által megformált Apuska karaktert?

Hihetetlenül felnagyított indulatok, gesztusok, színészi túlzás jellemzőek rá. Egy-egy kimerevített pózzal találkozhat a néző, amitől a jelenetek már-már a képregény-színészetre hasonlítanak. Mindez azt a célt szolgálja, hogy a néző szembesüljön azzal, mit tilos a gyermeknevelés során elkövetni. Görbe tükröt tartunk a néző elé. Lehet az előadás során nevetni, de elgondolkodni is, ugyanis biztos, hogy minden szülőnek volt már olyan gesztusa a gyermeke felé, amelyet azóta ezerszer megbánt.

Tangó, Liliomfi, Peer Gynt, Tóték, Kasimir és Karoline, Pillantás a hídról és még sorolhatnám. Az Örkény Színház repertoárjában szereplő darabok közül szinte nincs olyan, amelyben ne játszana. Melyik ezek közül a legkedvesebb az ön számára?

Muszáj, hogy a próbákon mindegyik szerepemet megszeressem, különben nem tudnám eljátszani a karaktereket, de, ha mondanom kell legkedvesebbet, akkor az a Tóték és a Pillantás a hídról.

A Pillantás a hídról rendkívül aktuális. A másság, a házasságon belüli erőszak témáit járja körül, ráadásul finoman szólva kihozza az ön által megformált karakterből az állatot…

Ezt a darabot jutalomjátékként könyveltem el.  Először Sopronban játszottam a Pillantást, három-négy évvel az előtt, hogy az Örkényben színre vittük. Halmi György barátom figyelt fel a darabra. Amikor találkoztunk a büfében, annyit mondott: „Te, Imi, el kéne játszanod ezt a szerepet!” Ez egy olyan mondat volt, amelyből pontosan éreztem, hogy őt is foglalkoztatják a történetben felbukkanó problémák, és, hogy megrendezné. Hogy mennyire jön ki az általam játszott karakterből az állat? A darab éppen azt mutatja meg, hogy bárkiből kitörhetnek a mély, agresszív indulatok. A kitörés mértéke pedig függ attól, mi, mennyi ideje, milyen mélyen van elfojtva. Arthur Miller drámája, Mácsai Pál rendezése remekül megmutatja, hová vezethetnek az elnyomott és gerjesztett érzések egy közösségen belül.

„Nagyon tud kiváló, de baromi fárasztó poénokat is mondani. A groteszkhez, humorhoz hihetetlen, zsigeri érzéke van” – nyilatkozta önről kollégája, Debreczeny Csaba. A civil Csuja Imrére mennyiben igaz mindez?

Inkább állandóan marcangolom magam. A sikerhez vezető úton néha bizony a poklot is meg kell látogatni azért, hogy kibányásszuk magunkból saját énünknek azt az oldalát, amelyre egy profi, hogy úgy mondjam hulladékmentes színházi, filmes szerep esetében szükség van. Olyan ez, akár egy tisztítótűz: megesik, hogy lelkileg meglehetősen gyötrelmes út vezet egy premierig, vagy egy jó megoldás megtalálásáig. A humorizálás egy túlélési technika az én esetemben. Néha akadnak egyenesebb utak, ezek kevesebb marcangolást igényelnek, néha viszont kacskaringós, kusza erdőkön kell átverekednem magam, hogy elérjek a vágyott sikerig.

Horgászás közben is agyal, várja az ihletet?

Ott van rá a legtöbb idő.

Melyik fajta horgász, akinek a táj szépsége, a kikapcsolódás a fontos, vagy a nagy fogás?

Nagyon megnyugtató dolog egy szép, vadregényes környezetben horgászni, de bevallom, ha a negyedik órában sem jön még a hal, az egy kissé idegesít.

Köztudott, hogy meglehetősen vonzódik Ady költészetéhez. Hogy emlékszik, mikor lobbant fel Önben az Ady-szenvedély?

Az ember fiatalkorában nyilván találkozik Ady verseivel, természetes, hogy költészete megérinti egy művészi beállítottságú fiatalember érzés- és gondolatvilágát. Így történt ez velem is. Fiatalként még úgy gondoltam, hogy az olvasott verseket sürgősen el kell tennem későbbre, hagynom kell érlelődni még sok-sok évig. Halmi György barátom felvetette az Ady-estek ötletét, mondta, hogy jó volna trilógiát színpadra vinni, de én még akkor is azt mondtam, hogy még nincs itt az ideje. Nem éreztem úgy, hogy még rendelkezem azzal az élettapasztalattal, hogy vállaljam. Az érettségem hiányzott hozzá. Aztán teltek az évek, Halmi György 2009-ben ismét megkeresett az ötlettel. Ekkor elérkezettnek láttam az időt ahhoz, hogy bele merjek vágni „Az Óperenciás tengeren” – a táltos költő Ady Endre,  Csodálatos, képes rettenetek című zenés estbe. Célunk Ady üzenetének közvetítése, eljuttatása a ma emberéhez.

Színésznek lenni egyet jelent az adrenalinfüggőséggel, de mi a helyzet nyáron, amikor nincs színház?

Nagyon nehezen bírom a nyári szünetet. Két-három hétig bírom, kicsit még élvezem is, aztán rendszerint elkezdek aggodalmaskodni, ismét marcangolom önmagam. „Tudok-e még úgy játszani színpadon, ahogy néhány hónapja, megvan-e vajon bennem még a tehetség vagy már kiveszőben van” – ilyen és ehhez hasonló kérdéseken rágódom. Ezek az én rémálmaim. Hiába tudom, hogy az őszi évadkezdés után ismét velem lesz a tehetségem, mégis minden nyáron ott van az aggódás ördöge a fejemben.

Hazánk egyik legkeresettebb színésze. Mi lehet az oka annak, hogy az új filmet, darabot rendezők közül tízből hét biztosan megkeresi önt egy remek szereppel?

Azt gondolom magamról, hogy meglehetősen képlékeny színész vagyok, formálható nyersanyag állapotban tartom magam. Tudatosság és adottság egyvelege ez nálam talán, ráadásul folyton nyitott és kíváncsi vagyok, képes vagyok alázattal – de nem szolgalelkű módon – idomulni a rendezői elképzelésekhez. Nyilván próbálkozom, kísérletezgetek, hogy egy-egy ötletem melyik darabhoz passzolna leginkább. Van, hogy nem jön be, akkor azt félre tesszük, és esetleg felhasználjuk majd egy másik darabban. Minden előadásba csak olyat viszek bele, amiről azt gondolom, hogy oda illő. Amit egy színész az alakításával belecsempész az előadásba, az szükséges és törvényszerű. Amikor az általam alakított maffiózó ragozási nehézségeit először elsütöttem a Valami Amerika felvétel előtti próbáján, Herendi Gábor odajött hozzám mosolyogva, és annyit mondott: „Csuja, nagyon jó, de nem merem belevinni a filmbe”. Nem hagytam magam, érveltem. Maffiózót hús-vér emberként is lehet ábrázolni, tehát nem muszáj szélsőségesen, tökéletesen kegyetlen figurának lennie. Engedjük hibázni, rokonszenvessé, emberivé tenni ragozási nehézségei által. Ezen tulajdonságok keverékéből állt össze egy izgalmas, humoros, korántsem sablonos figura.

Milyen új szerepekben láthatjuk az Örkény Színház jelenlegi évadában?

2014 márciusában a Hamletben játszom, de mivel ez még odébb van, sajnos még azt sem tudom megmondani, hogy Claudiust vagy Poloniust játszom-e benne. Kilátásban vannak filmforgatások is: dolgozom majd Goda Krisztával, Bogdán Árpáddal is, de nem szeretnék minden poént lelőni.

 Jónás Ágnes