Vörös és arany(érem)

RIGOLETTO, SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ

Elképesztően jól találta el Juronics Tamás azt a mezsgyét, amelyen Rigoletto-rendezése nem csak az operaműfaj megújítására áhítozókat de a konzervatív ízlésűeket is maradéktalanul megnyeri. Alapvetően neki, s nem kevésbé a kitűnő énekeseknek és zenészeknek köszönhető, hogy ezzel az előadással megszületett az évad legjobb produkciója a Szegedi Nemzeti Színházban.

Vörös és arany, no, meg persze fekete tölti be a színpadot, de most nem idegesítő az elemi színszimbolika, olyannyira elegáns, kézenfekvő és kompakt. Az aranyat különben is – szokatlan módon – Rigoletto viseli, igaz, nem a szemkápráztatóan csillogót, hanem a megtört fényűt, a talmit. Kegyetlen jellemzése ez az urakhoz dörgölőző, azok léha gonoszságait cinkosan támogató szolgának, aki a darab végére pont olyan szánalomraméltóan megkopik, mint az arcát, s ruháját borító metál.

De mindezt csak később mérjük fel, előbb egy civil ruhás, táskás alakkal találkozunk, aki a nyitány utolsó taktusainál a bal 1-es páholy irányából a függöny elé érkezik, majd később ugyanígy távozik, mintegy „műszak előtt” és „műszak után”. Megkapó e kezdet, előbb az embert mutatja meg, akinek csupán a munkája az, hogy bohóc legyen.

A felgördülő függöny mögül előtűnő díszlet imponáló, egyszerre jelzéses és beszédes, darabszámra kevés, méretre elég, hiszen a színpadot betölti a gigantikus trónus, amely bár önmaga, mégis architektonikus hatást kelt. Az érzet az előadás folyamán igazolódik, Kentaur széke mindent tud, darabbéli forgása és folyamatos roncsolódása-átalakulása által részben a történet helyszíneit megjeleníteni, másrészt a játéktér funkcionális (kint-bent/lent-fent) és hangulati változatosságait szolgálni.

Az első képben a mantuai herceg palotájában vagyunk, ahol a mulatságba hamarosan bekapcsolódik a korántsem szimpatikus bolond, aki minden gátlástalan csíny aktív részese. Juronics Tamásnak köszönhetően azonban már az első, jól ismert jelenetek is gellert kapnak – s bár van neki -, ez a csörgősipkás Rigoletto mégsem a szokásos, harsány tréfamester, hanem egy teljesítő, ám sebezhető alkalmazott.

A kimagasló énekteljesítményt nyújtó Kelemen Zoltán alakítása már itt előrevetíti azt a kifinomult lélekábrázolást, miáltal Rigoletto sorsa – nagy ívben elkerülve a szerephez tapadt, teátrális kilengéseket – hihetően mély, bensőséges emberi drámába torkoll. S mivel a figura jelenetről jelenetre árnyalódik, nem csak elfogadhatóvá, de, mondhatnánk korszerű, kétarcú karakterré válik, ami igen jelentős teljesítmény Victor Hugo vadromantikájához mérve. (Tudniillik a librettó V. Hugo: A király mulat című drámája alapján íródott.)

Réti Attila (Kelemen váltótársa) zeneisége és játéka kevésbé meggyőző, amit az énekes vehemens színpadi jelenléttel kompenzál nem is mindig eredménytelenül.

Az előadás osztatlan sikeréhez persze nem lenne elég a Juronics–Kantaur–Kelemen triász együttműködése, kell még hozzá sok jó partnerénekes, invenciózus karmester, színvonalas zenekar, és nem utolsó sorban összecsiszoltan és igényesen működő férfikar – amelyek itt, kitüntetett, ünnepi pillanatként, mind együtt vannak.

A két mantuai herceg is erősen különbözik, bár teljesítményük között más jellegű az eltérés. A szerepet kétség kívül László Boldizsár birtokolja maradéktalanul, tapasztaltságánál, életkoránál és imponáló hangi adottságainál fogva. Ő még humort is képes csempészni az élveteg férfi némely jelenetébe, így a papírmasé hitványságból az életszerű, szimpatikus gazember irányába billenti a figurát.

Balczó Péter alkata és világosabb hangja a még nem végzetesen romlott, elkényeztetett úrifiút sugallja, s ez is egy újszerű olvasat, Gildával való első találkozásuk akár két összeillő fiatal kézenfekvő, őszinte szerelemkezdete is lehetne. (Csak a hipotézis kedvéért: ha annak idején Verdi hajlik a cenzorok ostoba követelésére, és a műben házassággal enyhíti a becstelenséget, nos, abban a verzóban Balczó ideális herceg lehetne.)

A Gildák is remekelnek. A 2011-es Simándy-énekverseny győztese, élete első színpadi szerepét rokonszenves természetességgel megformáló Szemere Zita koloratúrszopránja áttetsző könnyedségű és tisztaságú, méltó párja az ugyancsak nagyszerű, bájosan játszó Kovács Évának.

A két Sparafucile közül nekem Kiss András félelmetesen tömbszerű nyugalma tetszett jobban, Monterone kettőzésében viszont Cseh Antal apai drámája volt a nagyszabásúbb.

Bár valamennyi opera sikeréhez nélkülözhetetlen az általában csak elvétve megemlített, mindenkori kórus hangzása, ebben a műben kiemelt szerepe van az udvaroncokat alkotó férfikarnak. Verdi ugyanis két – dramaturgiailag is döntő -, jelentős betétszámmal ajándékozta meg őket, amelyeket lenyűgözően tömör összhangzással, ugyanakkor játékosnak tűnő, stabil muzikalitással hoznak.

A Pál Tamás és Gyüdi Sándor dirigálásával megszólaló zenekar munkája teszi makulátlanná az előadás fényét, aminek hitele a budapesti Erkel Színházban játszott vendégjáték alkalmával (2013. március 25-én [Márok Tamás beszámolója]) már országos kitekintésben is igazolást nyert.

Méltányos lenne, ha ezt a stációt csupán a sikerszéria egyik állomásaként jegyezhetnénk fel.

Ibos Éva

[nggallery id=131]

Kapcsolódó írásunk:

Márok Tamás: Szegedi operistáknak bravózott a pesti közönség (Rigolettó az Erkel Színházban)