A Kultúrdémon és a Festő találkozása a boncasztalon

SZÜRREALISTA ESTE
KARAFIÁTH ORSOLYÁVAL ÉS JOAN MIRÓVAL

1. jelenet: Bevezetés, és a szereplők, körülmények bemutatása

Karafiáth és Miró találkozása csak úgy beszélhető el kerek egészként, a maga teljes életélményével, ha töviről hegyire, nemcsak mint konferanszié a zenés táncdalestet, hanem igenis részletekbe menően közvetítem az est eseményeit. Azt az estét, melyen Költőnő Karafiáth Orsolya és Festő post mortem Joan Miró röpke, ámde annál kínosabb randevút adott egymásnak csendes, tiszta polgárok szórakoztató, egyben értelmes időtöltése végett. Kezdeném talán a külsődleges körülmények kimerítő leírásával: Költőnő fehér bőr miniben, kanárisárga harisnyában, zöld makkos platformcipőben, piros pulóverben, ennek ellenére azúr fityegős övben és fekete póthajban tűnik fel a színen. Ajkát veres rúzs hangsúlyozza, mert hiszen, mint tenmagát jellemzi rögvest, egy Kultúrdémon sosem sápatag bölcsész, sosem zsíroshajú magára valamit nem adó meg nem értett, vajas zsemlére kuporgató Wittgenstein olvasó. A Kultúrdémon jellemzői: igenis értetni akar, nem csak érteni, igenis láttatni akar, nem csak látni, igenis hatni akar az őt körülvevő testekre, tudván tudva, teste nem csak porhüvely, hanem sima hüvely is, s mindezt láttatni szeretné, meg érezni is, főképp. Miró ellenben, az est másik főszereplője láthatatlan, testetlen, igazi éteri figura, de művei magukért beszélnek, és hát a Költőnő fantáziája is megidézi alakját némelykor elég impulzívan. Szóval, mintha ott volna, vegyük úgy, csak bár ne kezdődne olyan balul minden.

2. jelenet: A láthatatlan Ember

Ebben a jelenetben először is eltűnik az egyik szereplő, vagyis az az ember, aki Költőnő és Miró között a dialóg medrét kiásta volna. Kérdező híján szó benn akad, hang fennakad, ráadásul a szemüveg is elveszik, így már a tenyérben gyűrögetett jegyzetköteg, jaj, az sem segít. Súgó nincs. Baljós előjelek szelét Démon a humor élével üti el: elmeséli, hogy az egykori budai Miró Kávéházból hozzá került két szép szék, melyek Miró nemes motívumait őrzik, s mintegy kihasználva a helyzet adta lehetőséget, költözés okán eladásra ajánlja megunt bútorait az összegyűlt nagyérdeműnek. Minthogy azonban az elnyűtt Miró huzat mára IKEA-sra cserélődött, főképpen pedig, mert a közönség nem akar bevonódni a darab cselekményébe, az adásvétel meghiúsul, és folytatódik a monodráma. Jó jel, hogy vannak már bizonyos szálak – még ha szék formájában is – Költőnő és Festő között.

3. jelenet: Egy bekiabáló színrelép (drámai cselekmény kezdete)

Női főszereplő hamarosan felveti, hogy érdemes lenne beszélgetni, mondjuk azokról a dolgokról, amik a szürrealistákat érdekelhették, és „ezt most elindítom!” felkiáltással, érezhetően el is indítja. Az indítványozás épp hogy csak elindul a maga romantikus turnéjára, rögvest akadályba ütközünk, mert ismeretlen férfi illetlenül „betámadja” Költőnőt egy mikrofonnal, mely Főhősben komoly feszültségeket kelt, nyilván indokolatlanul. Miró megértően továbbra is csöndben ücsörög a színfalak mögött, s vár a sorára. Költőnő a megrázkódtatás után nagy levegőt véve megígéri, ez a tárlatvezetés nem lesz mindig ilyen, és kifejti, szét van zuhanva. Ezt követően szerencsére „Azt látjuk!” bekiabálással egy kelletlen hang töri meg a drámai szétzuhanás végleges beálltát.

4. jelenet: A szerelmi szál, meg egy kis Dinnyés József

Kultúrdémon még nem tud sok mindent Festőről, éppen ezért irántunk való figyelmességből arra int, olvassuk el végül azért a kihelyezett molinót is, tudásunk gyarapítása végett. De mi nem tudni érkeztünk, hanem érezni, s most megdobban a szívünk, mert végre feldereng az érzelmi szál! Mesélni kezd, s közben kigyúl az arca: elmondja, a színek ragadták meg leginkább Festő műveiben, meg a rémálmok tarka világa. Hálisten, Ő saját bevallása szerint, meg szemmel láthatóan sem olyan alkat, mint Dinnyés József, akit nem érdekelt a szerelem, és az ehhez hasonlóan közönséges dolgok. Költőnőt viszont csakis ez érdekli. (De persze azért szereti Dinnyés dalaiban a dübörgő harcos menetelést, meg a közösségi érzést.) S már valami pislákol, mert megtudjuk, Démon tavaly önismereti tréningen gyarapította önmagáról való ismeretanyagát, és „vicces”, hogy ott éppen azokat a színeket használta terápiás rajzain, mint Miró! Néha még a formák is hasonlítottak! Vivát, vivát, megvan a kapocs: színek és formák tarka erdejében végre egymásra akadt Költőnő és Festő, aki láthatatlanul, de annál határozottabban, felfokozott várakozásunk okán egyszerre kilépett a színfalak mögül. Taps, ováció, és a felvonás végére egy jó tanács: „Mindenki menjen terápiára!”

5. jelenet: Alberto színrelép

Költőnőt végre a szomszédos terembe csalja a tömeg, és éppen nem hiába. Mert egy kis hunyorgatós jegyzet „csekkolás” után Démon bejelenti, innentől Alberto is velünk lesz, aki eddig teljesen ismeretlen volt számára, mondjuk a közönség számára is. Értetlenségünket látva ismételt hunyorgás után felsóhajt, elnézte a szövegét, valójában Alberti, vagyis Rafael Alberti, a költő lép színre. De nem baj, mert egy kis fekete póthaj csavargatással sikkesen átlendíti magát a helyzet magaslatán, és nagy megkönnyebbülésünkre közli: kezd oldódni! Alberti könyvét Miró illusztrálta, aki közben megint eltűnt Költőnő mellől, helyette Alberto feszít ott napbarnított bőrrel, fekete bajuszkával, kissé fokhagymaszagúan, de peckesen. S a szín végén következzen a Vers a Költőnő felolvasásában, meg két sóhaj: „Mit érezhetett az a drága ember, akinek a könyvét Miró illusztrálta? S vajon Miró akkor már tudta magáról, mekkora művész?” (Balja pihegő mellkasán, jobbjával teátrálisan jegyzetet a magasba, fej felszeg, platformcipő kislányosan ki-be billeg. Alberto büszkén a színen, Miró fejét leszegve a díszlet mögött.)

A kikiáltó

Tessék színes felhőt, tessék,
gömbölyűt és szép pirossat,
mitől csillapúl a hőség!
Tessék gyertyát, tarka gyertyát,
mit alkonyok aranyoznak,
s hajnaloknak pírja leng át!
Fényes csillagokat tessék,
mennyei barackfa ágát
rázva, épp most szüretelték!
Tessék havat, tüzek lángját
és a kikiáltó versét!

6. jelenet: Érdekes adalékok és tengeri vihar

Költőnő lerántja a leplet, és megtudjuk, Festő fiatalon igenis bohém volt! Akkor még igenis le akarta gyilkolni a festészetet! Később viszont már a saját sablonjait használta, és „simán csak jól akart élni.” Költőnő szerint jól is élt, úgy képzeli legalábbis. No mindegy, egy biztos, Költőnő hirtelenül Mallorcára ránt minket képzeletben, ahol Festő meghalt, és hát szebb nem is lehetne ennél kapcsolat: Költőnő is éppen majdnem meghalt Mallorcán. Ez már fatális, nem lehet a véletlen műve. Hinni kezdjük, mégis csak van itt valami. Démon last minut útra ment egykor a szigetre, és felült egy katamaránra, mert barátnőjének, Beának megtetszett a hajóskapitány. Természetesen viharba keveredtek, (eltolható-mozgatható barokk díszlet katamaránnal, Beával, Költőnővel és matrózzal) mely keveredés majdnem halállal végződött, hiszen a kapitány katamarán irányítás helyett Beával váltott csókokat a kabinban. Halk kacaj, pajzán felhangok, barokk díszlet el.

7. jelenet: Végkifejlet, Magyartanárnővel és szereplővé váló közönséggel

Utolsó színéhez értünk drámánknak, de bárcsak ne ez lenne az utolsó! Kénytelen-kelletlen írom le a történet méltatlan befejezését. Költőnő az utolsó terembe tereli a nagyérdeműt, mely teremben hamarosan felforrósodik a levegő. (Bordó brokát függöny, mögötte VÉSZKIJÁRAT feliratú ajtó.) Végre a közönség is bevonja magát a darabba, egy közülünk, Magyartanárnő veszi fel a drámai szál fonalát. Hirtelen lép színre, egyből kardot ránt, és a színmű tarthatatlanságán felháborodva kardját Főhősbe döfi. Ekkor a közönség két részre oszlik: egyesek Magyartanárnő pártjára állnak, és a Főhőst negatív színben feltüntetve indokoltnak tartják a drámai cselekmény drasztikus lezárását. Mások Főhőst élesztgetik, miközben a modern dráma szabadságára hivatkozva a cselekménynélküliség létjogosultságát emlegetik. Főhőst a VÉSZKIJÁRAT-hoz támogatják, eltűnik a színről. Közönség el. Miró egyedül, lehajtott fejjel. A szín elsötétül.

KARAFIÁTH ORSOLYA (az est folyamán felolvasta) 

PROFÁN PALETTA
(Izsák Sipos Szilárd képeihez)

Egy nő. A képmás

A nő kontúrja
nem határvonal.
Mosódik és vegyül
nehéz vagy könnyű vággyal.
Vissza és el. Így fogad.
Nézed: magadba árnyal.

Egy mozdulat, s örök.
Tartja a csontszín szépia.
Úgy meztelen,
hogy eltakarja az,
ki lopva néz oda.

Benne a kék tudása, sorsszerűen.
S a zöld! Az érett rétek nedve.
Vérét tudod: saját.
Mélyült Van Dyke-barna
tekintetébe festve.

Úgy szép, miként a szentek.
Arcán a szenvedés
kisimult, ránctalan.
Mosoly sejlése
árnyak glóriája mellett.

És kész a nő.
Van húsa, vére,
kevert fehérből arca.
Míg nézed, elhiszed:
nincs elmúlás,
amely kifogna rajta.

Váraljai Anna