06.30.
| Grand Café – Gurubi Ágnes Szív utca című regényének bemutatója >>>
06.19.
| A Tricikli Fesztivál részletes programja >>>
06.09
| Grand Café – Ráolvasás 06. – Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok >>>
06.08.
| A Szőke Óceán – Szépírók a Vígmatrózban >>>
05.27.
| Isteni testek – kötetbemutató >>>
05.17.
| Munkácsy-díjas festőművész kiállításával nyit újra a REÖK >>>
05.14.
| Online Túlélősóval jelentkezik Szegedről a MASZK Egyesület >>>
04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
 TiszaLINE Szalon

05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

Az elnapolt katarzis
2012.12.15 - tiszatáj

A közelmúltban néhány olvasóm szóvá tette, hogy nem vagyok „igazi” színikritikus. Többen még szőke női mivoltomat is kétségbe vonták. Nos, sietek kijelenteni, hogy valóban nem vagyok képzett színikritikus, nem ismerem a világ vezető színházi trendjeit, nem tervezem körültekintően kritikusi életművemet, nem vagyok se a „levitézlett”, se az újdonász alkotócsoportok elkötelezettje, nem tudom, mi a haladó, mi a retrográd a színházművészetben. De jártomban-keltemben betévedek egy-egy előadásra, amelyek kapcsán szöszke fejembe szöget üt némely gondolat, s ezeket a magam csacsogó módján szeretem másokkal megosztani, mint egyik néző a másik nézővel. Locsogni fincsi, és én imádom a finom dolgokat.

 

THOMAS MANN A KOLIBRI SZÍNHÁZBAN

Ilyen finom, pihéimet borzongató érzés volt beülni a hirtelen nőtt, nagytalpú kamaszok közé a Kolibri Színház ifjúsági előadására a minap, Thomas Mann Mario és a varázsló című kisregényéből készült adaptáció előadására.

Imádom Cipollát! Igazi férfi! Sajnos ma már nem születnek lenyűgöző, valódi, férfias mágusok. Epigonjaikkal persze lehetne (és talán kellene is) Dunát rekeszteni. Sok ilyen alacsony, szúrós tekintetű kan szaladgál szerte a hazában, magasabbnak, erősebbnek és határozottabbnak mutatják magukat a többieknél, ízig-vérig macsónak látszanak, aztán az utolsó pillanatban a legtöbbjéről kiderül, hogy megjátszott férfiasságuk maximum egy elhaló leheletre futja, hiába szednek Viagrát titokban. Pedig én, mint afféle szőke nő (még a „posztpinális” állapoton innen), repesve várom, hogy a földre nyűgözzenek, levegyék rólam a választás szabadságának terhét, mondanák meg, mit, hogyan, miért csináljak, ruhámmal együtt hámozzák le rólam a kultúra mázát, segítsék napvilágra a bennem szűkölve rejtező állatot. Állatnak lenni jó. Bégetve legelni, üríteni, sokasodni, csapatban menekülni, vagy magányos ragadozóként lecsapni a szőrös ennivalóra. Lakmározni, patakból inni és jóllakottan aludni. Lenni! Előbb behalni, aztán majd kihalni, mintha sosem jártam volna itt… De hát ez nem megy, erre nincs esély, dőltömre épp úgy tökmagjankók lesnek, mint…

Ejnye, hogy senkinek a neve nem jut szembe! (Egy igazi kritikus persze tudná, hogy hívják Ady Endrét.)

Na, szóval, Thomas Mann a Kolibriben, a csupa ádámcsutka kamaszok közt. Az előadás már a kezdete előtt elkezdődik. Kint szorongunk az előcsarnokban, (zamatos férfiparfümök bódító illata vegyül a bimbózó lányok felturbózott mósusz szagával), nem tudjuk, miért nem lehet már bemenni végre, mire kell itt egymáshoz préselve várni, miért vagyunk ide beszorítva, kiszorítván mintegy az ésszerűnek ismert lehetőségek köréből? Miért nem megy minden úgy, ahogy szokásos. Már-már tudatosul bennünk, hogy itt valami turpisság történik, ezek szántszándékkal tereltek ide, és tartanak itt minket, mint holmi levágásra szánt barmokat a szűk, levegőtlen karámban, amikor valaki megszólal köztünk: „Ti kaptatok jegyet?” Vagy valami hasonlót mond, nem emlékszem a mondatra pontosan, ebből is látszik, hogy nem vagyok profi. A terem túlsó sarkából valaki válaszol, hogy igen, vett jegyet, bár hogy művészi vagy bűvészi produkció vár minket odabent, az számára sem világos. Egy harmadik néző szóvá teszi, akármi lesz is a produkció, valóban ideje volna végre beengedni minket, ne kelljen már tovább szorongani holmi idegen turisták testszagában, lehet, hogy zsidók is vannak köztük, sőt, netán még magyarok is. Ekkora már megértjük, hogy hangoskodó nézőtársaink egytől egyig a Kolibri színészei. Végre kinyílnak az ajtók, és máris újabb „döbbenet”: a nézőtér valahogy át van vacakolva. Egy vidéki sátorponyva alatt találjuk magunkat, és a másféltucatnyi színész is beül közénk, a nézőtérre. Ott folytatják a várt produkcióra és a városra, valamint egymásra vonatkozó, többnyire mulatságos szóváltásukat. Unatkozó csinibaba nőjével megérkezik a „polgármester”, feltűnnek más „potentátok” is. Lassanként (de korántsem unalmasan) kirajzolódik a mai közállapotokra erősen hajazó „közhangulat”, otthonról ismerős figurákkal. Ott a szépfiú, a számla nélkül bort árusító vállalkozó, a „jó nő”, az ez meg az. Otthon vagyunk a közös sátor alatt, ismerjük egymást, az idegenektől egyaránt ódzkodunk, noha a város belőlük, a „felkapaszkodott” turistákból él. Gyanakodva pillantunk a szomszédunkra, vajon közülünk való, rendes, tisztességes néző, vagy róla is kiderül, hogy „azokhoz” tartozik. Olasz dalokat énekelünk, aztán elzengünk egy hazafias, fasiszta himnuszt is. Mindenki a szomszédját lesi, nem csak mímelt kedvvel és hittel danászik-e? Valójában senki sem lelkesedik a dalért, de egymástól való félelmükben egyre lelkesebben zengik, míg végül az ige valósággá lőn: teli torokból, kipirultan, harsányan üvölti mindenki. Azok vagyunk, akik nem szeretnénk lenni.

És ekkor végre kezdetét veszi a mutatvány.

Scherer Péter adja Cipollát. Sánta torzalak, ráadásul ő undorodik tőlünk. Megvető gesztusokkal köszönt. Jobb közönséghez szokott. Műveltebbhez. Igazabbhoz. Híresebbhez. Rosszkedvűen, tessék-lássék kezd illuzionista mutatványaiba. Aztán egy ponton határoz: az ő zsenijét nem fogja egy koszos kisváros gyülevész közönsége megbuktatni. Majd ő megmutatja, ki az úr a háznál.

És megmutatja.

Lenyűgöző trükköket produkál. Nem csak a színész-közönség, ámulnak a kamaszok is. Ezt hogy csinálta? Hú, apám! És mind részesei akarunk lenni a mutatványnak. Néhányan közülünk fel is mennek a színpadra, hogy Mario trükkjeihez asszisztáljanak. Sikerük van. Mario „hatására” olyan matekpéldát oldottak meg seperc alatt, amin dolgozatíráskor hiába kotlanának az óra végéig. „Beépített” nézők is sorra kerülnek. Így jár a vonakodó pincérfiú, Mario is. Minden úgy történik vele, ahogyan az a regényben meg van írva. Szerelmes révületben csókolja meg a torz Cipollát. A Mestert elragadja a siker mámora, óvatlanul megfeledkezik a fiúról, aki „magához térve” egy ócska pisztolyt szerez, és lelövi a mágust. Totál zavart döbbenet. Ha idáig nem hittünk a szemünknek, most végképp nem akaródzik. Nem hogy meztelen a király, hanem egyenesen halott. Egy döglött mágus. Most mi legyen?

Itt ér véget a színielőadás szerinti történet, pontosabban „abbamarad”. A közönségnek nincs vége-érzete. Még valahogy reagálni kéne. Meglincselni kicsit a mágus gyilkosát. Vagy ünnepelni inkább? Esetleg úgy tenni, mintha mindez nem történt volna meg? Akárhogy is, de a katarzis itt el lett napolva! Rendező úr, kérem, még nem tisztultunk meg!

Az előadás forgatókönyvét is jegyző Bagossy László munkája osztályon felüli. Biztos gesztussal teszi előadásának egyenrangú főszereplőivé – a kamasz nézőket. És (szerintem) ez a legtöbb, amit egy rendező elérhet. Nem csak a színészeit rendezi, de minket. Pontosan, higgadtan, mondhatni hűvös élvezettel hagy katarzis nélkül minket. Az ifjúsági színielőadások egyik (bevált) fogása ez. Az előadás utáni „drámafoglalkozásra” így a kamaszokban bőven marad kiéletlen energia és kedv. Folytatni akarják mindazt, ami nem fejeződött be.

A Kolibri stúdiós növendékekkel kiegészített társulatának minden tagja hiteles, pontos, rokonszenves. A Mariot adó Bárdi Gergő tehetséges fiatalember. A címszerepet vendégként játszó Scherer Péter kedvetlen, eleinte önmagától is viszolygó Cipollája – megkockáztatom – országos jelentőségű telitalálat. Elnézve az ötödik ixen túllépő férfiszínészeinket, középmagas termete dacára fejjel kimagaslik legtöbbjük közül. Nem veszítette el hitét, tehetségét, munkakedvét és munkabírását, a szakma iránti alázatát, különös, karcos, „fenyegető” humorát, minden túlzó tévedéstől megóvó ízlését. Kisnagyember. Harmadik Richárdként is kiváló lehetne.

Örülök, hogy láttam.

Halló, fiúk, halló, lányok!

Menjetek a Kolibri Színházba! Érdemes.

 

[nggallery id=109]

Fotó: Szlovák Judit, Szigetvári Zsolt

 

*

 

ZERLINE, A SZOBALÁNY TÖRTÉNETE

Hogy hová érdemes, és hová nem érdemes benézni, azt előre sosem tudhatja az ember. Vannak kultúrsznob ismerőseim, akik mindig tudják. Itt és itt bármit adnak, az biztosan rossz lesz. Amott meg minden jó, mert az egy olyan hely. Én nem hiszek ebben. Vagy hol igen, hol nem. (Én se vagyok tökéletes.)

Fekete Gizi szegedi jutalomjátékát azért néztem meg, mert kíváncsi voltam, mit mutat meg magából egy a „még mindig milyen jó csaj!” drámai szerepköréből a múló évek kegyetlensége folytán mára végkép kivetett színművésznő a Hermann Broch regényepizódjából drámásított, Zerline, a szobalány története című „majdnem monodrámában”.

A monodráma műfajától egyébként berzenkedem. Mindig untam őket. Süskind: A Nagybőgő, Gogol: Egy őrült naplója vagy Platón: Szókratész védőbeszéde üdítő kivételek voltak, hála az első kettőt játszó Darvas Ivánnak, vagy a platóni szöveget életre keltő Haumann Péternek, későbben Jordán Tamásnak.

A monodrámák konfliktushelyzete egyetlen térre és egyetlen személyre szűkül, az ábrázolt alak önmagát próbálja legyőzni, mint saját magának egyetlen igazi ellenfele. Színész legyen a talpán, aki ezt a harcot győzi tehetséggel, színnel, személyiséggel. A monodrámának nincs szüksége „katalizátorra”, jó esetben elégséges hozzá a színházi kémia két erős vegyértékkel bíró „eleme”: a színész és a közönség.

Sándor János rendező (a szövegkönyv szerzője) valamiért nem bízott az efféle csupasz kémiában, a regényes szerelmi múltját elbeszélő szobalány mellé helyezett egy katalizátort, az ifjú albérlőt adó Barnák László személyében. Talán azért, hogy Fekete Gizi dolgát megkönnyítse, mintha Zerline az albérlőnek mesélne…

Pestiesen szólva: ez a mintha nem jött be.

A történt szerint kettejük közt nincs drámai viszony, az égvilágon semmit nem akarnak egymástól. Nem véletlen, hogy a fiatal színész (jól áll neki a szakáll és bajuszka!) olyan halovány, mintha ott se lenne. Nem ő a vétkes. Miért hallgatná végig egy harminc felé járó fiatalember egy vénasszony másfél órásnak tűnő, fárasztó fecsegését?

Mert „érdekes”?

Zerline története valóban az.

A mára testileg szétesett, kiszikkadt méhű, gyermektelen öregasszony valaha tenyeres-talpas, egészséges, izzó nemiségű fiatal lányként került a „jó házból való”, gazdag és művelt polgárcsalád szolgálatába. Az évtizedek során alaposan „megtanulta” őket. Szenvedélyes, érzéki szerelembe keveredett a ház egyik urával, mégse szült neki gyereket, ahogyan ez más cselédlányokkal, más úri házaknál gyakorta megtörtént. Az efféle megesett cselédlányok és zabigyerekeik sorsát ismerjük olvasmányainkból. Nincs miért irigyelni őket.

Vagy mégis van?

Zerline története szerint: lehet.

És ez a „lehet” már messzebbre mutat a cselédsorsnál. A mindenkori Nőről beszél a cseléd kéretlen vallomása. Érzések, vágyak, lehetőségek, megbánt és soha meg nem bánt döntések kusza kavalkádjáról számol be Zerline – inkább önmagának és Istennek (vagyis a közönségnek), mintsem az önszerelmesnek tűnő, nyegle, minden szempontból érdektelen albérlőnek.

Miért éppen most? Miért éppen így? Miért ennek a „gyereknek”?

A kérdésekre nem kapunk választ.

Véghetetlennek tűnő monológja közben Zerline „rendet rak” az albérlő szobájában: időnként arrébb tesz ezt azt, összehajt egy abroszt, vállfára helyez egy zakót. Egyik tárgyhoz sincs köze. A rendrakás végén a szoba épp olyan esetlegesen rendetlen, mint kezdetben. Holott ez a vénlány nem hogy egy szobában, de lassan elmúló életében is rendet tesz. Kíméletlen, keserű rendet. „Lerántja a leplet” a nagypolgári élet eleinte csodált és irigyelt látszatvilágáról, erkölcséről, szokásairól, paraszti ésszel alig fölfogható korlátainak önbecsülést, szerelmet és szabadságot romboló voltáról. Teszi mindezt a kizsákmányolóitól eltanult, aggályosan precíz, szabatos nyelven (sokszor papírízű, nehezen követhető mondatokban), fegyelmezetten. A fegyelem alól időnként kitör az elfojtott indulat. Ahogy József Attila írja az Ódában: „Mint alvadt vérdarabok, / úgy hullnak eléd ezek a szavak. / A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd. / De szorgos szerveim, kik újjászülnek / napról napra, már fölkészülnek, / hogy elnémuljanak.”

Fekete Gizi egy érett szavalóművésznő dikciójával juttatja a nézőtérre a szöveget – amely néha fárasztó, de helyenként fölragyog, és legerősebb pillanataiban Weöres Sándor Psychéjét is felidézi a nézők soraiban ülő, hozzám hasonló, szőke nőkben.

Ám ennél több nemigen történik.

A művésznőt évtizedek óta szerető szegedi közönség az előadás végén csalódott egy csöppet. Tapsolunk, persze, mert értékeljük, „mennyi szöveget kellett megtanulnia”, és hogy a „vállán viszi” az előadást. De hogy a váll alatt milyenek a csontok, a zsírosodó hús, a fáradó szív, a táguló erek, hogy igazából milyen lehet Zerlinének lenni – azzal adósunk marad. Önmagáról szinte semmit nem árul el. Kiválóan játssza, de nem éli meg a szerepet.

Lehet, hogy jobb is így.

Nekem mindenképpen. Gondolni lehet az elmúlásra, az elmulasztott életre, a jelenben is veszni hagyott lehetőségeimre, de megérezni, ha csak egy bő órára is… Jobb, ha a katarzis elmarad. Túlságosan megrendítő lenne.

Béke veletek!

 

[nggallery id=110]

 Édes Gabriella


Címke: , ,
2021.06.15 - tiszatáj

CIROK SZABÓ ISTVÁN: AGANCSPARK
KORMÁNYOS ÁKOS: PARAVÁN
Írjuk le anyánk kezét, írjuk le partnerünk testét. Cirok Szabó István Agancspark című kötetében párhuzamként kínálkozik az erdő. A Paraván beszélője ezzel szemben próbálja analitikusan, anatómiai pontosságra törekedve leírni partnere testét, mégis csak az agytekervények közé jutva kiált fel: „Megtaláltalak. / Itt eredsz. / Itt vagy.” A szelíd Agancspark és a nyers Paraván eredője, a felismerés mégis ugyanaz: ember és természet csak együtt értelmezhetők […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.15 - tiszatáj

DÓMKERTI ZENÉS ESTÉK
A „püspöki fészek” udvarán ezen a nyáron is megrendezik a Dómkerti Zenés Estéket, a következő évadban pedig világsztárok is fellépnek Szegeden a Filharmónia Magyarország koncertsorozatában, a Tisza bérletben […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.14 - tiszatáj

CIROK SZABÓ ISTVÁN: AGANCSPARK
Az utóbbi időben számos fiatal költő figyelemre méltó kiadványát vehette kézbe az érdeklődő olvasó. Ezek egyike az Agancspark című verskötet volt, Cirok Szabó István tollából. A karcsú, mintegy hatvan oldalt kóstáló könyvecske három ciklusába – Lékhorgászat, Nem tapsol senki, A madarak már elmentek, most a halak vándorolnak – mindössze harminchárom verset gyűjtött össze a szerző… – BERETI GÁBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.12 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SZABÓ IMOLA JULIANNÁVAL
Június 19-én Szabó Imola Julianna is vendége lesz a Tricikli Fesztiválnak. A Megálló Közösségi Házban a gyerekirodalom és illusztrációk viszonyáról beszélget majd Kollár Árpáddal, segít bemutatni Darvasi László Pálcika, a detektív című könyvét, és részt vesz a Grand Café Ráolvasás Extra elnevezésű zenés felolvasásán. A szegedi meghívás apropóján gyermekirodalmi-szépirodalmi-illusztrátori pozíciójáról, a 2020 decemberében megjelent Holtak aranya, holdak ezüstje című könyvéről, és a fesztivállal kapcsolatos várakozásairól, terveiről kérdeztük… – VESZPRÉMI SZILVESZTER INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.12 - tiszatáj

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

Tovább olvasom >>>
2021.06.11 - tiszatáj

GUNDA
Növényi táplálkozást szorgalmaz, leölt állatok milliárdjai ellen szólal fel. Szerencsére azonban Viktor Kosszakovszkij nem nyílt propagandában érdekelt: a Gunda intim közelségből szemléli egy mikroközeg állatvilágát… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.09 - tiszatáj

OPERA ÚJRA ÉLŐBEN – ANDREA CHÉNIER
Az opera azért nagyszerű dolog! Különösen élőben, színpadon. Vagy 8 hónap után ismét élőben hallgatni operát – leírhatatlan mámor! Különösen, hogy az ember egyik kedvencét, a francia forradalom balladáját zúdítja rá a Magyar Állami Operaház amúgy nem létező társulata. Május 29-én Giordano szeszélyes remekének sodró dallamai csendültek föl az Erkel Színházban. Nehezen indul a történet […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.08 - tiszatáj

GRÁF DÓRA: KÖRNYEZETISMERET
Az érzékiség halmozása érzéketlenséghez vezet – rendszerint ez a premisszája azoknak a történeteknek, amelyekben a főszereplő az egymást tételesen követő randevúiról, viszonyairól számol be. Monoton sorban felbukkanó és eltűnő (fél)idegenek, utánuk egyre nagyobb űr, elszakadás a valóságtól, stb. – gyakran találkozunk ennek a lélektani folyamatnak az ábrázolásával. Gráf Dóra Környezetismeret című, debütáló lírakötete először is azzal lep meg, hogy habár jelentős részben ilyen versszituációkból építkezik – a női beszélő férfiakkal találkozik, akik valamilyen benyomást tesznek rá, függetlenül attól, (kiderül-e,) mi történik köztük –, merőben szokatlan irányba futtatja ki a szövegeket. Ugyanis derű sugárzik belőlük… – PUROSZ LEONIDASZ KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.06 - tiszatáj

EGY LÉTKÖTÉLEN EGYENSÚLYOZÓ GONDOLATAI A TÚLSÓ PART FELÉ.
Nem kellett ehhez a rövid esszéhez címet keresnem. Maga a kötet fedőlapja annyira találó. Nem tudok jobbat. Emlékidő. Őszintén megvallva, nem az esztéta igényességével, hanem a személyes érintettség miatt olvastam el, szinte egy szuszra, a kötetet. Javíthatatlan individualistaként, mindig magamat, a saját életemet kerestem – és találtam meg – a versekben… – BOTOS KATALIN ÍRÁSA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)