06.30.
| Grand Café – Gurubi Ágnes Szív utca című regényének bemutatója >>>
06.19.
| A Tricikli Fesztivál részletes programja >>>
06.09
| Grand Café – Ráolvasás 06. – Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok >>>
06.08.
| A Szőke Óceán – Szépírók a Vígmatrózban >>>
05.27.
| Isteni testek – kötetbemutató >>>
05.17.
| Munkácsy-díjas festőművész kiállításával nyit újra a REÖK >>>
05.14.
| Online Túlélősóval jelentkezik Szegedről a MASZK Egyesület >>>
04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
 TiszaLINE Szalon

05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

Tesszük, amit kell
2012.11.30 - tiszatáj

GONDOLATOK A REÖK PALOTA KONTRASZTOK VONZÁSÁBAN CÍMŰ KIÁLLÍTÁSA KAPCSÁN

A Reök palota Kontrasztok vonzásában című, száznál is több művet felvonultató kiállítása beváltotta a címében ígért jóslatot: valóban kontrasztos, és valóban vonzó. Sajnos azonban nem a magyar művészet színe-java – El Kazovszkij, Nádler István, feLugossy László ikonikus képei – teszik a szegediek számára izgalmassá ezt a tárlatot, hanem a lassan hírhedtté vált Zöld szalon, melyben egy nem hétköznapi installáció kapott helyet*. Egy szépen megterített asztalon tizenkét tányéron tizenkét ürülékkupac tornyosul, középen levágott alsókar, a háttérben pedig festőállványon koponyákat ábrázoló fotó. Körülötte a szalon díszes selyemtapétája, fölötte a pompás kristálycsillár, távolabb a villamos, a sétáló utca, a munkából hazaigyekvők. Most, miközben nézem, velem is megtörténik, aminek meg kell. Fizikai undort érzek, valahogy minden mintha büdössé válna, mintha beszennyezte volna a bőrömet, a hajamat, körülöttem a levegőt, a lelkemet is. Pedig ez „csak művészet”, vehetnénk fél vállról. S mikor ezek megtörténnek velem, és még rajtam kívül százakkal, akkor éppen olyan különös eseménynek vagyunk tanúi, (melyben művészet és valóság összeér) mint Duchamp kortársai száz évvel ezelőtt, amikor kiállította híres piszoárját. Azért fontos – bár kétségkívül deviáns – pillanat ez, mert beigazolódik a gyanúper, miszerint a kortárs művészet igenis él és virul, időnként nagyot szól, kimegy az utcára, betör az otthonainkba, nem hagy aludni minket esténként. Bosszant. Beszélünk róla. Egy időre legalábbis, mint valami gyors vírus, befészkeli magát testünkbe. Legszívesebben kitörölnénk még a gondolatát is. Lemosnánk magunkról. Vissza akarjuk tőle szerezni magunkat. A műtárgy, mint valami fétistárgy, a maga radikális módján drasztikus változást idéz elő, mágikus hatása van, képzeteket, érzéseket szül. Elhiteti velünk, hogy magát a dolgot, holott annak csak a képét látjuk, és „meggyőz minket arról, hogy szavakat hallunk, amikor pedig senki sem beszél.”[1] Éppen az történik, mint Diedrot-val, amikor így kiáltott: „Vernet Holdfényének varázsa annyira magával ragadott, hogy azt képzeltem, a természetben vagyok…” A barnára festett, tányérra nyomott purhabnak mintha szaga lenne, mintha egy nagy wécét csináltak volna kulturális identitásunk meghatározó helyéből.

A szalon bejáratánál Győrffy Lászlónak, az installáció alkotójának festménye függ, melynek címe: Képrombolók támadása a protokoll megnyitón. Ezen a képen Győrffy egy olyasfajta szörnyű véget vizionál magának, mely paradox módon mégis minden művész vágyálma: a látogatók a művek láttán felbőszülve nekiesnek a képeknek, szétszabdalják, tönkreteszik azokat, végül pedig magával az alkotóval is könyörtelenül végeznek. Efféle hatásra ma már csak ritkán számíthatunk. Vizuális kultúránk gyakorlatilag teljesen impotenssé és ellenállóvá vált, reklámokon, véres akciófilmeken, reality műsorokon, jobb esetben a képstruktúrát szétrobbantó kortárs művészeten izmosodott retinánkat már nem sok minden izgathatja fel nagyon. Képrombolók ma már nincsenek, gondolhatnánk. Végletesen ellenállóvá lettünk kultúránk minden vizuális megmutatkozása iránt, de, itt a tanúság, létezik még egy olyan ironikus minőség, amely feléleszti a világ külsőségeit, hogy aztán lerombolja őket. Jean Baudrillard[2] szerint a modern képrombolás nem a képek szétzúzásában, hanem képek létrehozásában áll. A néző, mint kritikus, funkcióját felváltotta a műtárgy ironikus funkciója. A mű ironikus funkciója viszont nem a néző ellen, hanem önmaga ellen, önnön létezése ellen, önmaga felszámolására irányul. S most, ebben az esetben is, hiába a visszhang, a keserűség, nem mi vagyunk már a cselekvők. Kezünkből kicsúszott az irányítás. A tárgy dolgozik helyettünk. Azt gondoljuk, hogy amikor cikket írunk róla, felháborodunk rajta, nyilatkozatot teszünk ellene, egzisztenciánkat, meggyőződésünket féltjük, identitásunkat tesszük helyre, azt tudatos cselekvőként, a legmélyebb meggyőződésből tesszük. Holott, mindez a tárgy munkája. A tárgy akarta lefényképeztetni magát, ő akarta, hogy rosszul legyünk tőle. Ránk kényszeríti jelenlétét és esetleges formáját. Olyan ez, mint egy ironikus bosszú. Mi pedig tesszük, amit kell. Végrehajtjuk, amit parancsol. Jól működő műalkotás jól működő közönséggel.

De miért éppen széklet? „Az olyan szenvedélynek, melyet nehéz visszaadni, vajon hol van a modellje?”[3] A széklet olyan egyetemes jel, mely világunk minden kultúrájában egyértelműen ugyanazt az ősi iszonyt váltja ki a nézőből. Ennél szűkebb a 12-es számra vonatkozó szakrális asszociáció jelentésköre, mely a keresztény Európa számára hordoz mély, metafizikus tartalmat, és a 12 apostolra utalhat. A művész, mint teremtő azonban, illetve a művész, mint az isteni jegyeket hordozó alkotó azonosítása már az ókor óta jelen van gondolkodástörténetünkben. Győrffy műve ugyanezzel a toposszal él, csak éppen annak destrukciójával. De már ez a destrukció sem újdonság. Marcel Duchamp az 1920-as években azzal, hogy a ready-made tárgyakat (pl. egy piszoárt, vagy egy egyszerű palackszárítót, biciklikereket, művégtagot) jelképes, „mindenható” aktussal egyszer s mindenkorra műalkotássá minősített át, felismerte, hogy a mű, mint megalkotott tárgy anyagi megléte még nem elégséges ahhoz, hogy műalkotássá lehessen változtatni. Hisz bármennyire kézzelfogható is, csak szimbolikus helyzetének köszönhetően –tehát a művészet ráruházott fogalmának hordozójaként – nyeri el a mű státusát. A műtárgy, mint valamiféle eszme helytartója, nála fogalmazódik meg legvilágosabban. Miképpen az is, hogy a mű teremtője olyan művek teremtője, melyekben a művészetről vallott eszméjét fejezi ki. Éppen ezért a műalkotás a művész művészetről vallott felfogásának látható formája. Ez paradoxon, hiszen olyan látható forma végül is, mely annak ellenére, hogy mások számára is észlelhető, végeredményben önreflexív, belterjes, önmagába forduló és zárt objektum. Zártsága miatt kikezdhetetlen, megfellebbezhetetlen, s minden cselekvés, mit rajta kívánunk végrehajtani, valójában velünk és bennünk, rajta kívül történik. A ready made-ban és az installációban, mint formában az a megdöbbentő, hogy elhagyva a táblakép formát, a jelölt tárgyak vászon és ecset közvetítése nélkül egyből, a legreálisabb, legvalóságosabb módon, kézzel foghatóan képviselik önmagukat. Győrffy táblakép formájú, bár vérrel festett és provokatív című, témájú művei (pl. A világ s…lyukát vizionáló rajza) visszhangtalanul maradtak az installáció valóságos tárgyai mellett. Mintha a kép csak idea, a tárgy másolata pedig maga a valóság lenne. Holott mindkettő konstrukció csupán, csak éppen a realitás más fokain. S még egy fontos tényező, mely indokolja a művészi technikát: Győrffy installációjának formája, témája a műkereskedelem, a műtárgypiac számára kikezdhetetlen és nem kívánatos forma. Így végképp valamiféle „übervilágba” lép, mely kulturális szokásainkon, hagyományainkon, vizuális tapasztalatunkon, de magán a művészvilágon, legalábbis annak intézményesült formáján is túl van.

A széklet megjelenése nem egyedülálló a modern művészetben. Maga Győrffy László, aki egyébként művészetteoretikus is, írt erről komolyabb tanulmányt. Szerinte az abject art jelentős bázisát abban a körben érdemes keresnünk, ahol a halott szerves matériák, emberi testnedvek és a fragmentált testek legkülönfélébb művészi reprezentációival találkozhatunk. A magyar művészetben Szőllősi Géza készít antropomorf, bőrből varrt objekteket és preparált lényeket. Torzszülöttjei a testi múlandóságra, a fizikai lét átmenetiségére hívják fel a figyelmet. Bár testeket hoz létre szerves anyagból – megint csak a teremtő gesztus – mégis túllép a testiségen, és annak relatív, nem mindenható voltára hívja fel a figyelmet, és egy szellemibb szféra felé irányít. A preparálást, szerves anyag használatát külföldön Damien Hirst sztárművész és Marc Quinn művészete reprezentálja. Ezek, anyaghasználatuk által (vér, testnedvek) képesek az alkotón kívüli én létrehozására, eképpen az önreprezentáció szó szerinti megmutatkozásai is.

Andreas Serrano az emberi létet közvetlenül képviselő vért, székletet, spermát nagyít fel fotóin, de ennél indirektebb, ironkusabb Wim Delvoy művészete. Szőllősi Géza Király utcabeli, 2008-as kiállításával egy időben mutatták be Delwoy Cloaka címet viselő szerkezetét az Ernst Múzeumban. Ez egy hatalmas gépezet, mely az emésztés folyamatát látható módon prezentálja. S mint valamiféle modern Faust, a művész a teremtő nyomdokaiba kíván lépni, és létrehozza azt a finom szerkezetet, mely gyomornedveket és bélflórát, gázokat és szerves anyagokat tartalmaz, termel. Mindemellett, a végeredmény, a fekália, erőteljesen szimbolikus is, hiszen az alkotást cinikusan azonosítja a termelés-fogyasztás gépezetével. Ürüléket, testnedveket tartalmazó, vagy megidéző munkái kapcsán egyébként Győrffy a rossz közérzet megjelenéséről beszél a művészetben, mely rossz közérzet nyilván az ő lelkiállapotára is jellemző. Ebben a kontextusban tehát egyértelművé válik, miért éppen saját vére vált anyagává, és az emberi test életfunkciójának végterméke, vulgáris megmutatkozása vált modelljévé olyan mértékben felfokozott lelkiállapotának, melyet nehéz a vizualitás hagyományos eszközeivel visszaadni. „A biztonságot jelentő szimbolikus rend áthágása a dichotómiák összemosását eredményezi, a külső/belső, élő/halott, emberi/állati, tiszta/mocskos, természetes/természetellenes közti választóvonal eltörlését, mely által megkérdőjeleződik a test egysége, és a lélek transzcendenciája.”[4] Ilyen értelemben sikerül teljesítenie küldetését, hisz, míg a klasszikus műalkotás esztétikai élvezetet nyújtott, eképpen érve el művészi célját, (a gyönyör, mámor fizikai reakcióját kiváltva szemlélőjében) addig Győrffy műve felkavar, elborzaszt, émelyít, egyszóval átragasztja ránk rossz közérzetét. S ezt mesteri módon, egyedülálló erővel teszi.

Jogos persze a kérdés, hogy fenntartható-e mindez a felkavaró lélekállapot kevesebb „őrülettel”. A művész hajlama az elragadtatásra, őrületre, igazságkeresésének a gyökerében található. A folyamatos kísértésre, hogy a megismerés kritikus helyzetéből az őrületnek egy formájával törjön ki. Ez az őrület pedig több igazságot tartalmaz, mint azt felületesen és első felháborodásunkban gondolnánk.

Ironikus, hogy ez a szokatlan formájú mű szinte összeroppantja ezt a három emeletnyi, a budapesti Várfok Galéria anyagát bemutató kiállítást, mely önmagában is hatalmas érdeklődésre adhatna okot. S talán ha a Zöld Szalon nem lett volna, akkor felszínre került volna a többi apró provokáció, művészi irónia is. Akkor talán feltűnt volna a legvégletesebben darwinista, az első emberpárt rettenetes, lapályos sötétben lapító ősemberként bemutató Teremtés sorozat. Feltűnt volna Kazovszkij expresszionista, fájdalmas szépségkeresése, megcsonkított balerinái, szoborrá dermedt prófétái. Feltűntek volna azok a brutális munkák, melyek a halált, a halottas ágyat vizionálják. Persze, tányéron a széklet, sokkal egyértelműbb. Kár, hogy nem értünk az enyhe célzásokból.

 Váraljai Anna

 [nggallery id=101]

 

* Időközben a botrányok miatt Győrffy László visszavonta az installációt a szegedi REÖK-palotában rendezett kiállításról. “Olyan aránytalan mértéket öltött, és annyira kontrollálhatatlanná vált az ügy kapcsán kialakult indulathullám, hogy beárnyékolja az egész kiállítást, elvonja a figyelmet kollégáim alkotásairól is. Ez a saját műveim megítélésénél is jobban aggaszt, ezért egyetlen logikus lépés maradt: visszavonni az összes munkámat a szegedi kiállításról” – nyilatkozta a Délmagyarnak Győrffy László, aki hozzátette, reméli, hogy döntésével lezárulhat az ügy. (A szerk.)

 

Az ügy következményei:
Leváltotta az ügyvezetőt a közgyűlés

 Bátyai Edina állásfoglalása

 


[1] A. Coypel, Discours sur la peinture, in Mérot, 495. o .
[2] Jean Baudrillar: A művészet összeesküvése – esztétikai illúzió és dezillúzió, 2009.
[3] Dandre-Bardon, Michel FRANCOIS, Traité de peinture…, (1765), Geneve, Minkoff, 2. Vol, 172.
[4] Győrffy László: Abject Art. A rossz közérzet kultúrája a kortárs képzművészetben.

Címke: , , , , ,
2021.06.15 - tiszatáj

CIROK SZABÓ ISTVÁN: AGANCSPARK
KORMÁNYOS ÁKOS: PARAVÁN
Írjuk le anyánk kezét, írjuk le partnerünk testét. Cirok Szabó István Agancspark című kötetében párhuzamként kínálkozik az erdő. A Paraván beszélője ezzel szemben próbálja analitikusan, anatómiai pontosságra törekedve leírni partnere testét, mégis csak az agytekervények közé jutva kiált fel: „Megtaláltalak. / Itt eredsz. / Itt vagy.” A szelíd Agancspark és a nyers Paraván eredője, a felismerés mégis ugyanaz: ember és természet csak együtt értelmezhetők […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.15 - tiszatáj

DÓMKERTI ZENÉS ESTÉK
A „püspöki fészek” udvarán ezen a nyáron is megrendezik a Dómkerti Zenés Estéket, a következő évadban pedig világsztárok is fellépnek Szegeden a Filharmónia Magyarország koncertsorozatában, a Tisza bérletben […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.14 - tiszatáj

CIROK SZABÓ ISTVÁN: AGANCSPARK
Az utóbbi időben számos fiatal költő figyelemre méltó kiadványát vehette kézbe az érdeklődő olvasó. Ezek egyike az Agancspark című verskötet volt, Cirok Szabó István tollából. A karcsú, mintegy hatvan oldalt kóstáló könyvecske három ciklusába – Lékhorgászat, Nem tapsol senki, A madarak már elmentek, most a halak vándorolnak – mindössze harminchárom verset gyűjtött össze a szerző… – BERETI GÁBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.12 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SZABÓ IMOLA JULIANNÁVAL
Június 19-én Szabó Imola Julianna is vendége lesz a Tricikli Fesztiválnak. A Megálló Közösségi Házban a gyerekirodalom és illusztrációk viszonyáról beszélget majd Kollár Árpáddal, segít bemutatni Darvasi László Pálcika, a detektív című könyvét, és részt vesz a Grand Café Ráolvasás Extra elnevezésű zenés felolvasásán. A szegedi meghívás apropóján gyermekirodalmi-szépirodalmi-illusztrátori pozíciójáról, a 2020 decemberében megjelent Holtak aranya, holdak ezüstje című könyvéről, és a fesztivállal kapcsolatos várakozásairól, terveiről kérdeztük… – VESZPRÉMI SZILVESZTER INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.12 - tiszatáj

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

Tovább olvasom >>>
2021.06.11 - tiszatáj

GUNDA
Növényi táplálkozást szorgalmaz, leölt állatok milliárdjai ellen szólal fel. Szerencsére azonban Viktor Kosszakovszkij nem nyílt propagandában érdekelt: a Gunda intim közelségből szemléli egy mikroközeg állatvilágát… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.09 - tiszatáj

OPERA ÚJRA ÉLŐBEN – ANDREA CHÉNIER
Az opera azért nagyszerű dolog! Különösen élőben, színpadon. Vagy 8 hónap után ismét élőben hallgatni operát – leírhatatlan mámor! Különösen, hogy az ember egyik kedvencét, a francia forradalom balladáját zúdítja rá a Magyar Állami Operaház amúgy nem létező társulata. Május 29-én Giordano szeszélyes remekének sodró dallamai csendültek föl az Erkel Színházban. Nehezen indul a történet […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.08 - tiszatáj

GRÁF DÓRA: KÖRNYEZETISMERET
Az érzékiség halmozása érzéketlenséghez vezet – rendszerint ez a premisszája azoknak a történeteknek, amelyekben a főszereplő az egymást tételesen követő randevúiról, viszonyairól számol be. Monoton sorban felbukkanó és eltűnő (fél)idegenek, utánuk egyre nagyobb űr, elszakadás a valóságtól, stb. – gyakran találkozunk ennek a lélektani folyamatnak az ábrázolásával. Gráf Dóra Környezetismeret című, debütáló lírakötete először is azzal lep meg, hogy habár jelentős részben ilyen versszituációkból építkezik – a női beszélő férfiakkal találkozik, akik valamilyen benyomást tesznek rá, függetlenül attól, (kiderül-e,) mi történik köztük –, merőben szokatlan irányba futtatja ki a szövegeket. Ugyanis derű sugárzik belőlük… – PUROSZ LEONIDASZ KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.06 - tiszatáj

EGY LÉTKÖTÉLEN EGYENSÚLYOZÓ GONDOLATAI A TÚLSÓ PART FELÉ.
Nem kellett ehhez a rövid esszéhez címet keresnem. Maga a kötet fedőlapja annyira találó. Nem tudok jobbat. Emlékidő. Őszintén megvallva, nem az esztéta igényességével, hanem a személyes érintettség miatt olvastam el, szinte egy szuszra, a kötetet. Javíthatatlan individualistaként, mindig magamat, a saját életemet kerestem – és találtam meg – a versekben… – BOTOS KATALIN ÍRÁSA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)