Bukarest egyik kis terecskéjén áll Szent II. János Pál mellszobra, amit 1999-ben tett látogatása emlékére emeltek: in amintirea vizitei apostolice. Vele szemben – ennek a szemben kifejezésnek mindjárt jelentősége lesz, kis türelmet az olvasótól –, nos vele szemben áll egy apró román ortodox templom, Schitu Măgureanu, amit éppen tataroznak. Később megtudtam, hogy az elmúlt 20 évben sok-sok száz ortodox templom építését, rendbehozatalát finanszírozta a román állam. Többek szerint ezzel megváltoztatták a román települések arculatát; vagy inkább visszalakították olyanná, amilyen sohasem volt, de a mai nemzeti öntudat erősítése ilyennek kívánja, hogy legyen.
Én azonban egyáltalán nem az ilyen összefüggések miatt léptem be a szent térbe, hanem azért, mert régi szokásom, hogy gyertyát gyújtok szeretteimre gondolva. A katolikus templomokban általában teamécsesek állnak rendelkezésre, a pravoszláv templomokban pedig keskeny viaszgyertyák három-négy méretben is, az 50 banistól az 5 lejesig. A katolikus templomokon belül állnak a polcok, amikre elhelyezhető a megvásárolt mécses, az ortodoxokban a templom mellett, külön épületben vagy csak úgy felállítva, mint az út menti pecsenyesütők. Mindezzel a különbséggel a mécses lángja mit sem törődik. Ott táncol és röpíti a gondolatot bármilyen messzire, pont oda, ahová az ácsorgó szeretné.
A meglepetés akkor ért, amikor a kegytárgyboltocskában ücsörgő testes asszonyság minőségi angolsággal megkérdezte, hogy honnan jövök. Nem tudom, miért sejtett rá, hogy nem helybéli vagyok. Megvettem a gyertyákat, beletűztem a megfelelő helyre, rábíztam érzelmeimet a pislákoló láng mágikus erejére. Aztán visszaléptem az apró üzletbe. Leülhetek, kérdeztem. Maga katolikus vagy olyan ökumenista féle, szólt az asszonyság nem minden él nélkül. Rosszabb, feleltem, teológus vagyok, valláskutató, amolyan írástudó fajta.
Elszakadtak az igaz hittől, térjen vissza, ne kockáztassa az üdvösségét. Vegye tudomásul, hogy a hit nem tréfa, az nem alakítható kényünkre-kedvünkre. A hit az ember hite, az Istennel való kapcsolata, azon múlik minden. Az egyház nem politizál, nem azért épülnek a templomok, hanem mert a híveknek ez jár. Az állam egyszerűen teljesíti a kötelességét. Nincs itt semmiféle számítás, meg taktika, ahogy maguknál. Egy állam, egy nemzet, állam és egyház egységben az ítélő Isten trónja előtt. Lehet mindenfélét fantáziálni, az engem nem érdekel. Csak az számít, hogy az ember megbánja bűneit és az Isten irgalmáért fohászkodjék. És egy valamit szögezzünk le, Erdély Románia.
Tudja, próbáltam feloldani az állásfoglalás betonfalát, amikor II. János Pál itt járt Romániában, akkor Magyarországon sokan vádolták, hogy Erdélybe nem ment el. Szerintem ez gesztus volt a részéről a román ortodoxia felé. Pont az ellenkezőjét értem el. Romániába jött a pápa, mondta, mit keresett volna Erdélyben. A román államfő és a román püspöki kar hívta meg. Azokhoz jött, akik hívták. A pápa nagyon jól tudta, hogy a magyaroknak milyen hátsó szándékaik vannak és nagyon helyesen, nem játszott össze velük.
Legalább mondjuk el együtt a Miatyánkot, mégiscsak egy az Isten. Még az kéne, fortyant fel, nem mossuk el a különbségeket. Maga csak imádkozzon a maga istenéhez. Én nem fogom az imát összekeverni, mindenféle hululuval, mint a pápa, meg a katolikusok. Az imádság az meg van írva a szent könyvekben, ahhoz kell ragaszkodni. Minden más istenkáromlás, bármennyire is imádságnak akarják hívni.
Megszerettem ezt az asszonyságot. A mozdíthatatlan meggyőződése szinkronban volt a nehezen mozgó hatalmas testével, ahogyan a kis asztalka mögött kitöltötte a teret és oktatott. Elköszöntem tőle a lehető legjobbakat kívánva, és az irányt a templom felé vettem, hogy benézzek egy pillanatra. Még éppen csak az egyik lábamat tettem be, már hallottam erős hangját: csak hátul állhat meg. Igen, igen, a narthex, ott kellett megállnom, ahol a bűnösök állhattak annak idején. Ebben igaza volt.
București, 2022. június 10.
Máté-Tóth András
