Don Giovanni Szegeden, a XXI. században, valamint egy előadás, amiből egy szót se értettem

El vagyok bűvölve, noha ilyesmit soha nem várok, és ritkán kapok egy színielőadástól. Ám a minap egy Szegeden töltött lukas estémen jegyet vettem a Szegedi Nemzeti Színház aznapi operaelőadására, és megnéztem Mozart Don Giovanniját. 

Elképesztően remek volt.

Gratulálok!

Nem vagyok operabarát, zenei képzésem korán megszakadt, így végül csak a beatmuzsika műveléséig jutottam el, pedig ötéves koromban ragyogó komolyzenei karriert jósolt nekem Rubányi Vilmos, a szegedi színház akkori karnagya. Színházi gyerek lévén, minden zenés produkció összes próbáját végigültem, a színészeknél és énekeseknél hamarabb tudtam a szerepüket, sőt, néha még a hangszerszólamokat is, mert a zenekari próbákat sem hagytam ki soha, karmester szerettem volna lenni. Azokon a próbákon ivódott belém az intonáció tisztelete. Mennyire másként szólnak ugyanazok a hangok, attól függően, hogy ki és miképp szólaltatja meg őket! Az a felfedezés is elvarázsolt, hogy ugyanaz a hang hordozhat fájdalmat és örömöt is, sötétséget vagy világosságot, mert mindez egyszerre benne van minden hangban… És igen, akkor, ötévesen tanultam meg tisztelni a munkát, mert láttam, hogy szorgalom nélkül a tehetség csak a büfében tud kiteljesedni, majd elveszni végképp. 

Rubányi Vili bácsi egy igazi (kínai) karmesterpálcát ajándékozott nekem, és megengedte, hogy a Don Giovanni bemutatóján (vagy nyilvános főpróbáján?) egy hokedlin állva én vezényeljem a zenekart.

– Titta-tata: Itt a szobor! – Nem tudom, hogy ez rendezői instrukcióként hangzott-e el, de úgy tűnik, mintha az egész mű lényegi magyarázatához tartozott volna, hiszen sokszor el kellett hangoznia, ha még így, hatvanhat év távolából is emlékszem rá. Olyannyira belém ivódott, hogy ragyogó karnagyi fellépésem mellett mindig erre gondoltam, ha a Don Giovanni valamiért eszembe jutott: ha rosszak vagyunk, még a kőszobrok is lelépnek a talpazatukról, és eljönnek értünk, hogy megbüntessenek.

És erre tessék, most egy olyan, minden szempontból felforgató előadást láttam, ami nem erről szólt, hanem arról a fékezhetetlen életörömről, amit Don Giovanni alakjából és Mozart muzsikájából árad. Gyönyörű az operát lezáró drámai szextett, de nem tudja felülírni azt, ami addig a sztoriban és a zenében történt. Mert az elsöprő volt, mulatságos és izgalmas. Ha fiatalon azt gondoljuk, hogy a szabadság minden büntetést megér, akkor igazunk van, bár ezt vénkorunkra általában elfelejtjük. (Nem véletlen, hogy Mozart harmincötévesen meghalt.)  

Az én fülem szerint az opera zenei előadása nagyon tehetséges és magával ragadó volt. Vannak emlékeim a szegedi szimfonikusok jó pár évvel ezelőtti színházi megszólalásairól. A mostani jócskán felülmúlja azokat. A hangszeres művészeken kívül ez nyilván elsősorban az előadást vezénylő karnagy, Dinnyés Dániel (a színház zene vezetője) érdeme. Az énekes szólisták egytől egyik kiválóak voltak, az énekkar megszólalása is tökéletes volt. A tánckar szereplése egészen rendkívüli. 

Az illendőség kedvéért idemásolom az aznapi szereposztást.

Donna Anna: Ferenczy Orsolya
Donna Elvira: Dobrotka Szilvia
Zerlina: Máthé Beáta, Bordás Barbara, Varga Anna
Don Giovanni: Szélpál Szilveszter 
Leporello: Cseh Antal
Masetto / Komtur: Kelemen Dániel
Don Ottavio: Tötös Roland

A játszók közül, mint sok szegedinek, nekem is Szélpál Szilveszter a kedvencem. Úgy látszik, hiába múlnak az évek, ő örökre fiatal marad, csak a hangja lesz egyre érettebb. Úgy énekel, ahogy Mozart muzsikál: mintegy mellesleg, könnyedén, örömmel.

Hanem ami az egészet számomra igazán a magasba emelte, hogy ott ragyogjon, és onnan sugározza be azt a három órát, amit a színházban töltöttem, az a rendező-koreográfus és az általa inspirált tervezők Mozartot és engem szolgáló, teremtő varázslattal bíró tehetsége.

Kiss-Benedek Kristóf és Kalászi Zoltán díszlete puritán, mégis attraktív, elvont, mégis konkrét, szolgál és kiszolgáltat. (S nem mellesleg aktivizálja képzelőerőnket.) Tökéletes teret ad a furfangos operának. A jelmeztervező Benedek Mari pályakezdése óta szereti megbotránkoztatni a közönséget kihívó, nagyon up to date, ám a karaktert is mindig szolgáló jelmezeivel. Most szinte visszafogott, és így is kiváló. 

Horváth Csaba (rendező-koreográfus) elhozta a színházba Mozarttal az élő huszonegyedik századot, ami, ha meggondoljuk, már önmagban is bravúros teljesítmény. Másrészt az általa elgondolt és az előadás szereplőivel felrajzoltatott kép a történeten és a karaktereken kívül magát a muzsikát is megjeleníti (vizualizálja), ragyogóan s egyszersmint kissé tanárosan: látjátok, feleim, szümtükkel, mik vogymuk? Mit mond rólunk ez a ritmus, ez a dallam? Ráadásul az általam igen tisztelt Seregi László mesterhez hasonlóan Horváth Csaba mester gesztusai is a darab egészét szolgálják, igazi színházat koreografál.

Hátralévő életemben ezentúl, ha a Don Giovannira gondolok, nem az én ötéveskori dirigálásom fog eszembe jutni, nem is a rossz (a köznapitól eltérő) magaviseletért járó (isteni?) büntetés, hanem ez a szegedi előadás.

El vagyok bűvölve. 

És ha már színházi élménybeszámolót fogalmazok – pedig megfogadtam, hogy soha többé, mert minden hasonló megszólalásommal a fát vágom magam alatt –, pár szót mégis egy másik varázsos előadásról (is). Baráti meghívásnak eleget téve láttam nemrég Tábori György Bohócok című darabjának bátor, már-már avantgárd feldolgozását a Kunstleben (közhasznú társaság a németnyelvű kultúra támogatója Magyarországon) által támogatott Budapester Ensemble nevű, németül játszó együttes vendégjátékaként a budapesti Gólem színházban. 

A szövegből egy árva szót sem értettem, mivel sajnos nem tudok németül. 

Az előadás mégis rabul ejtett.

A történet szerint (a darabot később elolvastam) a család kamasz tagja egy kígyót visz haza, hogy valamivel végre felhívja magára a szülei figyelmét. A darabban többször is beszélnek a hüllőről, az előadásban viszont ez a kígyó „élőben” jelenik meg, és jelentős szerepet kap a játék során. Szomor Lotti alakítja az óriáskígyót. A művésznő a modern tánc formavilágával dolgozik, ijesztően, ingerlőn és kívánatosan jeleníti meg családi látszatharmóniát feldúló hüllőt. 

És tulajdonképpen itt is vagyunk:

Mitől „már-már avantgárd” (de legalábbis nagyon mai) ez az előadás? 

A mozgás, a tánc az amúgy hagyományosnak mondható színjátszással egyenértékű része a produkciónak. Már a kígyót játszó táncművész szinte folyamatos jelenléte is felborítja a prózai színielőadás szokásos rendjét, hát még a családi látszatbékét tovább romboló (a szerző által Valami-nek nevezett) Idegen (Keresztes Patrik) felbukkanása és a közhelyvalóságot tovább roncsoló, szintén „táncos” jelenléte. Gondolom, még akkor is képtelenség szokásos beidegzettségeinkkel nézni az előadást, ha értjük a szöveget, mivel ezek a folyamatos mozgás- és táncbombák szétverik a megnyugtató (mert könnyen értelmezhető) rendet.     

Bevallom, igencsak tartózkodóan kedvelem a „modern” színielőadásokat. Az én ízlésemet az ötvenes-hatvanas évek magyar (és szovjetorosz) valósága és művészete határozta meg. Ha a szocialista realizmuson néha átütött az igazi reál, az valódi katarzist okozott. Ezért még ma is realista ábrázolásmódot kedvelem, mivel azt érteni vélem.

Formáját tekintve nem csak az előadás, de Tábori darabja sem realista, lényegét illetően mégis az: a pillanat résén át (Lásd Esterházy Péter azonos című novelláját) a valóság fátyla mögé nézve az igazat keresi és találja meg: a kézen-közön elveszett boldogságról és a szívünket bilincsbe záró közhelyekről mesél. Mindez megtetézve azzal, hogy nem értem a szöveget, felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg. Mintha az előadás kikapcsolta volna az agyamnak azt a részét, amely mindent ok-okozati rendben próbál úgymond a „helyére tenni”. Csak az érzékeim működtek, és (utólag, a darab olvastán jöttem rá, hogy) mégis ugyanazt éltem meg, mintha a művet értettem volna.  A történet szereplői mintegy bohóckodva lépegetik át meg át a valóság és a látszat határait, hogy valamit valóban megértsenek és megélhessenek a sorsukból.

Danielle Dutombé bravúros, képzeletgazdag rendezésében a férje, Jürgen Krámer játssza a főszerepet. Nagyformátumú színész, kivételes egyéniség.  Miközben bohóckodik, a kispolgár kétségbeesett küzdelmét ábrázolva próbálja megérteni, hogy mi miért történik benne és körülötte. A többiek – Cassandra Rühmling (ő a zene szerzője is), Stefan Ried,  Szitás Barbara, Pálinkás Dániel, Szomor Lotti és Keresztes Patrik pompás és igen bátor odaadással szolgálják az előadást. 

A jelmezeket Szücs Beatrix tervezte, a koreográfus Góbi Rita volt.

A két előadás boldog nézője pedig:

Horváth Péter

Képek: SZNSZ / Budapester Ensemble