Andersen, a rasszista plagizátor

MARTIN MCDONAGH ABSZURD FEKETE KOMÉDIÁJA A KISSZÍNHÁZBAN

Alföldi Róberttel Andersen szerepében, Szikszai Rémusz rendezésében péntek este magyarországi ősbemutatóként láthatta a közönség a Szegedi Kisszínházban Martin McDonagh Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című darabját. A kortárs dráma ír származású angol fenegyerekének abszurd fekete komédiája az előítéleteket és a rasszizmust teszi nevetségessé.

A Szegedi Nemzeti Színház ritkán tart friss, kortárs darabból magyarországi ősbemutatót, ezért is előzte meg nagy várakozás az Oscar-díjas Martin McDonagh 2018-ban Londonban sikerre vitt, abszurditásával és radikalizmusával zavarba ejtő fekete komédiájának premierjét. A Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című vígjátékot a teátrum polihisztor dramaturgja, Varsányi Anna fedezte fel, azonnal le is fordította, arról pedig Parti Nagy Lajos gondoskodott, hogy a magyar szöveg végső formájában még vadabb legyen. McDonagh világsikerű darabjainak többsége szülei szülőföldjén, Írországban játszódik, például a Kripli, az Alhangya, a Vaknyugat és a Leenane szépe is – utóbbit épp egy évtizede a szegediek is láthatták Korognai Károly rendezésében az újszegedi rendezvényházban.

A Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog cselekményét nehéz úgy összefoglalni, hogy ne essünk a spoilerezés bűnébe. Mindenesetre annyi talán elmondható, hogy McDonagh teljesen szabadjára engedte a képzeletét, A rút kiskacsa, A császár új ruhája, A kis hableány és más, ma már a világ közös kulturális kincsének tekinthető emblematikus mesék szerzőjéről, Hans Christian Andersenről írt fekete humorral átitatott, brutálisan abszurd történetet, aminek nyilvánvalóan kevés köze van a valósághoz. A nagy dán meseírót világszerte hatalmas tisztelet övezi, 1967 óta minden esztendőben születése évfordulóján, április 2-án tartják a Gyermekkönyvek Nemzetközi Napját, és még Janikovszky Évától tudom, milyen becses elismerésnek számít a II. Margit dán királynő védnökségével kétévente odaítélt, Andersen nevét viselő aranyérem, amit gyermekirodalmi Nobel-díjként is szoktak emlegetni. Kell tehát némi pofátlan bátorság ahhoz, hogy azt a képtelenséget állítsa valaki Andersenről: a meséit igazából nem is ő írta, hanem egy pici, fekete, kongói pigmeus nő, akit tizenhat évig tartott fogságban szűk vitrinbe zárva koppenhágai padlásszobájában. Az pedig már egyenesen a horrorkomédiák világába vezető abszurdum, hogy a meséket gyártó törpe nő egyik lábfejét még le is fűrészelte, és a feleslegessé vált testrészt egy „varázserejű” tangóharmonikáért elcserélte a cigányokkal. Jogos a színlapra kirakott 16-os karika, de nemcsak a fekete humor, hanem az intenzív nyelvezet miatt is. A premieren előttem ülő hetvenes házaspár az első negyedórában mintha nem akarna hinni a fülének, többször is szörnyülködve összenézett. Arra tippeltem, mindjárt felállnak és otthagyják az előadást, de kicsit később már jókat nevettek, láthatóan hamar hozzászoktak a röpködő trágárságokhoz.

McDonagh ezúttal is csavaros dramaturgiát működtet, a néző figyelme egy percre sem lankadhat, ha követni szeretné a térben és időben ugráló, a fikció valóságából időnként az álomba átváltó bonyolult cselekményt. A lépéstartást kicsit megkönnyíti a narrátor elbeszélése. Szikszai Rémusz átgondolt, jó tempójú és sok ötlettel feldobott szegedi rendezésében a remek orgánumú, kifejező gesztikulációjával máskor mindig hatásosan operáló Fodor Tamás videófelvételről mondja, pontosabban körülményeskedve felolvassa a történetet kommentáló szerzői megnyilatkozásokat. Szerencsésebb lett volna, ha a mesélést nem csak imitálja, hanem tényleg megtanulta volna és előadja a szöveget.

Bagossy Levente a forgószínpad lehetőségeit jól kihasználva izgalmas, jól funkcionáló díszletet tervezett. Andersen koppenhágai padlásszobáját a meseíró gyerekkorára, a maga készítette játék-színházra is utalva bábfigurákkal és korabeli használati tárgyakkal pakolta tele. Az oldalfalakat egyszerűen fekete lepellel letakarva gyorsan átalakítható a színpadkép Charles Dickens látványos és stílusos londoni szalonjává. Nem tévedés, a viktoriánus kor legnagyobb írója is szereplője a darabnak, ráadásul McDonagh fantáziája szerint hasonló szakmai gondokkal küzd, mint dán kollégája.

Andersen szerepe igazi színészi jutalomjáték, és Alföldi Róbert nem hagy ki egy ilyen ziccert, parádésan él a lehetőséggel. Pedig a ziccert a legkönnyebb elrontani, csábít a ripacskodásra, a könnyű megoldásokra. Alföldi inkább megkereste a rokon vonásokat Andersen figurájával – meglepően sok akad –, és a színpadra máskor  ritkán bevitt civil személyiségéből is bátran többet megmutat. Roppant szórakoztatóan adja a szadista, rasszista, önimádó, meleg meseírót, miközben azt is érzékelhetjük, a szélsőséges nézeteit is karikírozza. Az az érzésem támadt, mintha egy kicsit önmagát is parodizálná. Aki kedveli, annak ebben a különleges szerepben is látnia kell.

Marjoryt, a vitrinbe zárt pigmeus meseköltő zsenit vendégként az angolai-magyar Santana Somogyi Lorena játssza, akinek kiválasztásában a szerző fontos feltétele volt, hogy legalább félig afrikainak kell lennie. Intelligensen, rokonszenvesen hozza a törpe nő figuráját, még az énekhangja is szép, de Alföldihez képest ő is, ahogyan a többiek, szinte csak mellékszereplő a darabban. A jövőből érkezve Marjory veti fel az évtizedek múlva bekövetkező, tízmillió áldozattal járó kongói népirtás borzalmas tragédiáját, amit mindenáron szeretne megakadályozni. Vele kapcsolatban nyer konkrét értelmet a plágiumot természetesnek tartó Andersen fehér felsőbbrendűsége, rasszizmusa és nőgyűlölete. A lelki abúzust és a szerzői jogainak  lábbal tiprását is el kell viselnie. McDonagh azzal, hogy a képtelenségig eltúlozza a jogi, etikai, erkölcsi határátlépéseket, valójában nevetségessé teszi az idegengyűlöletet, a kolonialista gőgöt, az antifeminista macsó sztereotípiákat.

A darab talán legkacagtatóbb jelenete, amikor Andersen Londonban vendégeskedve megpróbálja kiszedni neves kollégájából, Charles Dickensből, hogy neki is van-e történeteket kitaláló, szekrénybe zárt „pigmy ladyje”. A Twist Olivér szerzőjét Jakab Tamás ellenállhatatlan humorral szoknyabolond, rafinált vénembernek mutatja. Szilágyi Annamária királynői eleganciával alakítja az író fellázadó feleségét, Catherine-t, akinek elszólásából végül csak kiderül a groteszk és nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog. Papp Janó jelmeztervezőként végre újra méltó feladatot kapott Szegeden, különösen szépek, stílusosak a londoni jelenetben játszó kosztümjei. A találó és a feszültséget fenntartó zenei betétekről Dinyés Dániel gondoskodott.

A kisebb szerepekben is több jó alakítást láttam, különösen tetszett a Kongóban tomboló két tömeggyilkos katonát, az eszelős Dirket életre keltő Borovics Tamás és a bárgyúbb Barry-t megformáló Poroszlay Kristóf intenzív, groteszk játéka. Viczei Zsolt jól hozta az Andersen közeledését ügyesen hárító Edvard Collins, Táncos  Adrienn az álomszerűen felbukkanó pigmeus húg, Rétfalvi Tamás pedig a bombasztori után szimatoló újságíró szerepét.

A premieren a közönség egy része gyorsan vette a lapot, jókat nevetett a gyilkos poénokon, könnyen ráhangolódott McDonagh szokatlan, abszurd világára, többen viszont az előadás végére is kissé tanácstalannak tűntek. A teátrális záró képet – Andersen bepréseli magát Marjory vitrinjébe és írni próbál – kicsit didaktikusnak éreztem, de azt is értem, hogy az alkotók nem akarták a véletlenre bízni, egyértelművé szerették volna tenni a ma is aktuális társadalmi problémákat fekete humorral felvető, sokkoló történet tanulságait.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói