02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
02.15.
| Plakátkiállítás a Visegrádi csoport 30. évfordulója alkalmából >>>
02.15.
| A Magyar Művészeti Akadémia Elfolyó idő c. tárlata a Pesti Vigadóban >>>
02.13.
| Csáth és démonai bemutató a Vígstreamházban >>>
02.11.
| Egy nő filmvetítés ingyenes · Online esemény >>>
02.06.
| Februári új kiállítások, programok, események a Deák17 Galériában >>>
02.06.
| Otthonába költözik a színház! – indulnak a Miskolci Nemzeti Színház online közvetítései >>>
 TiszaLINE Szalon

02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>

Quan Barry, Báthori Csaba, Becsy András, Csehy Zoltán, Alan Dugan, G. István László, Németh András, Radnai István, Vas Máté versei

Mátyás Győző, Petőcz András prózája

Mítoszok, mesék, testamentumok – Margaret Atwood szövegvilágairól (Benczik Vera, Kérchy Anna, Kovács Fruzsina, Kürtösi Katalin, Martonyi Éva, Sághy Miklós tanulmányai)

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Szirtes János „Tündérország” 1970–2020 című kiállításáról
2020.03.14 - tiszatáj

 

 

 

 

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

 

Szirtes János „Tündérország” 1970–2020 című kiállítása című kiállítása

2020. 02. 28 – 2020. 03. 28.

Várfok Galéria

1012 Budapest, Várfok u. 11.

 

Abafáy-Deák Csillag: Ismét levitálunk?

Ma sem hagy nyugodni a szentendrei Művészetmalomban látott hármas kiállítás (Bukta Imre, feLugossy László és Szirtes János Levitáció című kiállítása). Levegőbe emelkedtek, ahogy most Szirtes János is, a bukósisakok által. Visszatérő lelkek bolyonganak a kiállítótérben. A vég felől nézzük őket? Értelmetlen a halál? Mi értelme a végnek? Szirtes megtalálta ennek is az értelmét? Üljünk mi is motorra, száguldjunk a sztrádán, a belvárosban, szlalomozzunk a kocsisorok között? Művészet-e a giccs?

Szirtes rájátszik a giccsre, a műanyagra, a plasztikra, mintha örök életet vizionálna, a halhatatlansággal játszik. Talán erre utal a „Tündérország” kiállításcím? Az idézőjel nem sok jót ígér. Gyanakvóvá tesz. Egyes íróink, költőink Erdélyre, mint „tündérországra” hivatkoztak, Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első része a „Tündérkert”, a tizenhetedik század politikai és társadalmi világát eleveníti fel, de Tündérország a népmesékben is gyakran megjelenik utópiaként, lakói halhatatlanok és örökké boldogok. Sok kultúrában megjelenik ez az elképzelt hely.

A kiállításon egy tündért se látunk, nem hogy az ő országukat. A mi országunkat látjuk, a hetvenes évektől kezdődően. Rossz időzítés,1988 az egyik mű címe, rossz időben voltunk rossz helyen? A fekete kontúros alak a tavaly készült bukósisakos installációnak akár előképe is lehetne, de színtelen és nagyon fekete világot látunk, egy alakot talán, aki bütyköl valamit, építeni próbál vastraverzekből. Az 1988-as Iránytű c, alkotás sem kecsegtet semmi jóval, nincs egyértelmű irány, igazodási pont.

Jelenlét ez is, Szirtesre jellemző. Olyan komplexitás, amely a nézőre bízza, hogy mit is lát vagy láthat. Az állapotok változásában a folytonosság érzetét teremti meg, semminek nincs vége, minden most történik és kezdődik. Szirtest a jelenség érdekli, de csak addig, amíg hozzá foghatót nem talál. Keres és talál, ha még sem, előbb-utóbb találni fog. Ilyen alkat, nem hagyja magát. Hagyja leesni a nadrágját, mintha villanyáram rázná a testét, nem zavarja, sőt maga is besegít a leesésben, mert kezével nem kap a nadrág után. Helyzetkomikum ez, a művész a hely vonzásában éli életét, csinálja performanszait. Adja magát, ahogy a megtalált képein. Kitárulkozik, igaz, a megtalált képeken megjelenő fekete szín jelzi, fogjuk vissza magunkat, a látvány lehet ismerős, de lehet, hogy másról van szó. A korlátokról, amelyektől olyan nehéz megszabadulni.

Szirtes a Vázlatokban az identitását keresi totem jeleket felhasználva, elutasítja a régi megközelítési módokat, szándékosan pacázik, sőt packázik velünk. Identitásunk nem örök, folyton változik, amit nehezen veszünk tudomásul. Töredékek ezek a képek, villanások, felvillanások. Bepillantást enged az alkotás légkörébe, technikájába, a szabad asszociációs gondolkodásmódba. Rájátszik a váratlanságra, a tárgyak, vonalak kapcsolatára. Kompozícióinak szerkezete és struktúrája ezzel nagyfokú mobilitással töltődik fel. Miközben olyan szavakat ad művének, mint Ős, Özvegy, Madár. Élet- és haláltémák ezek is. A múltba utazunk, közben mindvégig a jelenben vagyunk. Ezek a művek szoros kapcsolatban vannak a művész akciózásaival. Szirtes performanszaiban Erdély Miklós hatását is felfedezhetjük, ahogyan a kiindulási pont nála is ez, vagy a happening, ebből következnek szerteágazó műfajok szerinti művei. A kiállításon a belső teremben több fekete-fehér fényképet láthatunk korábbi akciókról és színes videót is.

A bukósisakokkal az értelmetlen halálra, a vég értelmetlenségére hívja fel a figyelmünket. Az utolsó percekre, a dolgok, tárgyak együtt állására. Mi ebben a páratlan és gyönyörű? A groteszk látásmód? A bukósisak véd, vagy mégsem eléggé? Szenvedéstörténeteket látunk? Borbély Szilárd Jézus-története jut eszembe (Az Olaszliszkai). Szirtes művei nem a megváltásról szólnak, hanem a véletlenről, hanem magáról a sorsról, amely sokszor kivédhetetlen. Blaszfémia lenne az egész? Szerintem nem, ha sokakban fel is vetődhet ennek gondolata. A hétköznapiság bemutatása ez, miközben nem akar rákérdezni, hogy ki a bűnös? Az áldozat lehet a baleset okozója is, meg akár vétlenül is belekeveredhetett. Rossz időben volt rossz helyen. Lehet itt valamit megbocsátani? Ha igen, kinek kell? Mitől lesz közös bűnné a bukósisakba rejtett halál? Szirtes játszik is, legózik, összerak, ahogy történt az esemény. A bukósisakban nincs arc, fej se, azt tárgyak helyettesítik. Lélek sincs? A művész lelke költözik a sisakokban, nyugtalan, hogy ilyen események is megtörténhetnek? Mi a tanulság, van-e egyáltalán ilyen, látva a műveket? A rituális áldozattal a közösséget védték, tartották egybe. Ábrahám sem volt rest Izsákot feláldozni. Az Isten figyelmeztette, nem teheti. Változnunk kell, figyelmeztet Szirtes. Az áldozatiság képében emberi halandóságunkra mutat rá Szirtes. Senki sem ártatlan?

Egy elgépiesedett világban a halál arat, miközben az áldozat, áldozatok hozzátartozói fájdalmukban poklot járnak. Nincsenek nevek, a néző maga dönti el, milyen emlékeket hoz magában felszínre. Nem panoktikumban vagyunk, és nem is látunk át Madame Chauchat testén. Szirtes lódítana, vagy az igazat mondja, mutatja? Te jól tudod, a költő sose lódit:/ az igazat mondd, ne csak a valódit,/ a fényt, amelytől világlik agyunk,/ hisz egymás nélkül sötétben vagyunk./ Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,/ hadd lássunk át magunkon itt ez estén. (József Attila Thomas Mann üdvözlése)

A kiállítás egyik kulcskérdése, hogy miként viszonyulunk a bukósisakokhoz? A matéria formailag egységes, az események heterogének. Milyen feszültséget generálnak a nézőben? Szirtes végig tárgyilagos marad, sőt távolságtartó. A buktató az, hogy a sisakon belül van az esemény eszenciája, az üres maszkból néz ki a halál. Az élőkre. Mi következünk? Abszurditás az egész látvány, a halálnyílás. Michael Cunningham szerint (lásd: Az órák) Virginia Woolf férje megkérdezte az írónőt, hogy miért kell a regényében valakinek meghalnia. – Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet.- És ki hal meg?- A költő hal meg. A látnok.

A Várfok Galéria Tündérországában azt látjuk, Szirtes halhatatlan.

 

 

Kölüs Lajos: Ki-rajzás

A kiállítótérbe lépve Vendaur, 1982 fogad. A francia vendeur (segéd, eladó árus) szándékos átnevezésével állunk szembe? A figura gyűrött, megviselt arcából kivirít két-két foga, alul és felül. Groteszk mosolya mutatja, mire is számíthatunk.

Nem moziban vagyunk, nem is Star Wars-filmet látunk, de Szirtes János úgy harcol, mint egy igazi jedi lovag. Kint a terepen, puszta kézzel birkózik, vagy fekve rajzolja a keresztet, az X-et, izmosodik. Megtalálták elveszettnek hitt műveit, most egyben láthatók. Nyolcvanas évek, feketével elrontva a festményeket, mintha saját maga vált volna grafittistává, Banskyt megelőzve. A fekete humort sem veti meg. Játszik a halállal, bukósisakokat látunk, póznára tűzve, mint régen, a várfokra tűzték ki a halott fejét, a renegátét, az ellenségét, az árulóét. Szirtes kirakósdit játszik, mintha legózna, felépít (beburkol, a fejbe, az agyba, a szempárba rejt) egy eseményt, ami megtörtént, de itt már nem a valóság számít, hanem annak mása, felidézése, emlékezetbe vésése.

A Zongorista, 1989 fekete-fehér billentyűzete szögbe hajlik, keretként foglalja közre a kép látványát, a denevérszárnyakként lebegő fekete foltokat. Tépi-cibálja, írta egykor Ady a híres versében. Szirtes felülírja a háttérben zajló mozgást, képi motívumokat. Felötlik bennem, hogy lehetnénk egy vasöntődében is, az üstök a levegőben lógnak, füst és korom száll, az emlékek időrendje bizonytalan, nincs egymásután, csak valami mellett, egyidőben. A hierarchizált rend illúzió lett, a tárgyak feloldódnak, funkciójukat vesztik. A zene ritmusa lüktet, akár egy jazz koncerten. Szirtes mégsem az érzelemre játszik, hanem az elidegenítésre, amely révén kizökkenti a nézőt megszokott pozíciójából, ezzel távolságot hoz létre a kép világa és a néző között, hogy eszméljen rá, nem azt látja, amit megszokott.

A Vázlat 8, 9, 1986, a Sátoros, 1986, Ős, 1986 négyese is felülírás, a színek pompáját a fekete vonalak kérdőjelezik meg. Nincs határ vagy mégis van? Honnan nincs, és honnan van? Szabad világ ez, szabad a játék, a mindennapok szabályai nem érvényesek. Szirtes szerint ki kell lépnünk a komfortzónánkból, hogy értelmezni tudjuk a látványt. Igen, alapigazság ez (Alapigazság, 1987), konvergencia nélküli világot látunk, mondhatnánk, hogy gyökértelen, a fekete a halál, a végzet, az elmúlás szimbólumaként van jelen. A fekete lefed, elfed valamit, ahogy az emlékezetből is kiesnek események, máshogy emlékszünk valamire, mint ahogy a valóságban megtörtént. Absztrakt módon veti fel, miként is lehet a múltat szemlélni, megközelíteni. Szirtes cselez is, hiszen világunkat, emlékezésünket a gyász (Trianon) uralja, de ezen túlmenően a fekete a makulátlanság hiányára is utal, hibázhatunk, vétkezhetünk, hiszen emberek vagyunk.

A Vázlat 3, 1986 öt fekete pontja között a rovarszerű lét formáit és eseményeit látjuk. Mintha Korniss Tücsöktánca reinkarnálódott volna. Sőt József Attila Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című remekművének szürrealizmusa, rendezetlensége is jelen van a Szirtes képekben, amelyek a szabad asszociáción alapulnak, szerialitásuk a művészi szemlélet kimeríthetetlenségét, agresszivitását, rítusos voltát jelzik. A Madár 1, 2 1987 című alkotása a felülnézetből látott világot mutatja, a szabadságot. Nincs kalicka, de a fekete tónusok jelzik, semmi sem határtalan, jelen van a kötöttség és a kötődés. A madarak kirepülnek, ez a dolguk. Az Özvegy, 1988 olyan hatást kelt bennem, hogy minden változóban van, de nem tudjuk, miben is áll ez a változás. Az kép a fekete özvegy pókra is utal. A kép jobb sarkában a pókháló motívumát fedezhetjük fel. A fekete özvegyek magányosan élnek. Hálójuk rendezetlennek néz ki. Táplálékuk legyek, lepkék, hangyák, bogarak és más pókok. Fogságban több évig, a szabad természetben rendszerint csak egy évig élnek. Ami különös az alkotásban, a színes kockás háttér, ami teljesen más érzetet kelt, mint a pókháló. Szirtes a városi ember magányát ragadja meg, egyben az élet végességét és mozaikszerűségét. Párhuzamot talál a pók és az emberi világ között.

A Vázlat 4,5, 1983 a kinti és benti világot állítja egymás mellé. Emberi arcot látunk, a másik képen semmi sincs a helyén, szürreális a látvány, lárvák mozognak, kürtöt idéző formák az időt is szimbolizálják, az idő folyását, megszakítottságát. A Vázlat 1, 1988 áthallásos mű számomra. A folyón evezőket ugyanis Szirtes egy amőbaszerű vonalegyüttessel veszi körbe. Ez a hazánk? Ez volt egykor a hazánk? Térképimitáció? Piros keresztforma mintha a vérző szívekre-lelkekre utalna. Haloptikaként is utalhatnék a képre, a látóhatár körkörössége tárgyakat, figurákat, házakat foglal magában. Kifordított világot látunk? A Szobakép, 80-as évek vége, a belső nyugalom hiányára mutat, mintha egy kinti természeti képet, fák ágait látnánk. Törött gally, szürke, babszerű formák uralják a kép terét. Kint is, bent is vagyunk tehát.

A Vázlat 6 (Buzogány), 1983 komorságával tűnik ki a többi kép közül. Munkás ököl vasököl, oda sújt, ahova köll, rémlik fel bennem a régi mondás. Botond sehol, elbujdosott. Az Iránytű, 1989 minden irányba fordul, nincs északi-déli pólus. Bármerre vehetjük az irányt. Szabadok lennénk? A Rossz időzítés, 1988 kompozíció rejtetten már magában foglalja a mostani kiállítás bukósisakjait, az autó, a sebesség, a kerék négyszögesítése révén.

 

   


Címke: , , , , ,
2021.03.04 - tiszatáj

MARKÓ BÉLA: AMIT AZ ÖRDÖG JÓVÁHAGY. SZONETTEK
A keresés kényszere – talán ezzel írható le az az erő, ami ott munkál a kötet egésze mögött. Mi lakozik a festékrétegek alatt? Mit rejthet egy sötét folt a vásznon, mit lepleznek a ruhák redői, mit vet ki a partra a tenger? Hol vannak, hová vezetnek az alkotáson hagyott nyomok – legyen szó festményről, épületről, versről, a teremtett világról? Ahogy a szonettek beszélője a festmények vonalaiban, foltjaiban próbál „egy-egy üzenetre lelni” (47), úgy keresi a soráthajlásokban, a szabályos és szabálytalan szonettrészletekben az olvasó is az értelmezés kapaszkodóit… – VARGA BETTI KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.03 - tiszatáj

GYÖRGY PÉTER: FAUSTUS AFRIKÁBAN. SZERZŐDÉS A VALÓSÁGGAL
György Péter Faustus Afrikában című könyvének, mely időben és térben széles kulturális horizonton vizsgálja a művészet és a valóság viszonyát, alapvető tézise, hogy a hatalmi, politikai viszonyok döntően befolyásolják, milyen művészi „szerződések” köthetők a valósággal egy adott korban, és ebből következően ezek a paktumok azt is nagymértékben meghatározzák, hogy miképpen közvetíti, vagy talán helyesebben: hozza létre számunkra a művészet a valóságot… – SÁGHY MIKLÓS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.02 - tiszatáj

POÓS ZOLTÁN: ROCK & ROLL ÁRUHÁZ – EZ A DIVAT, 1957–2000
A divat nemcsak az individualitás kifejezésének ad lehetőséget, hanem a közösségi létezésnek is. Ott képes működni, ahol megvalósul a szabadság társadalmi struktúrája és emberi közösségek jönnek létre. Ehhez pedig rugalmas társadalmi és gazdasági feltételek szükségesek. Az ötvenes és hatvanas évek Magyarországára az előbb felsorolt körülmények kevéssé voltak jellemzők. Ugyanakkor a divat igénye volt az egyik legnagyobb ösztönzője a rendszer demokratizálódásának… – HERCEG LILLA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.01 - tiszatáj

JIM THOMPSON: 1280 FŐ
Unalmasnak, sőt, ostobának látszó, valójában simulékony, jéghidegen könyörtelen, ravasz gonosztevő: ismerős karaktertípus az oklahomai író több, mint 30 évet felölelő ouvre-jában, Daniel Woodrell (Winter’s Bone) cseppet sem véletlenül jegyzi meg a reprint 2011-es előszavában, hogy Thompson legalább kétszer építette fel ugyanazt a figurát. És valóban, az 1280 fő az 1952-es, gyakran csúcsműként aposztrofált A bennem élő gyilkos […] párdarabja, összekötő motívumuk egy seriffuniformisba bújt pszichopata bomló elméjének mélyanalízisével kecsegtet – nem véletlenül hivatkoznak a skizofréniát, halált, átverést dőlt betűkkel hangsúlyozó szerzőre Stephen Kingtől Jo Nesbóig… SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.28 - tiszatáj

BORSIK MIKLÓS: ÁTOKNAPTÁR
Borsik Miklós Átoknaptár című debütáló munkája ennél jobb időzítéssel nehezen tudott volna megjelenni. Lírájának ismerős és közeli tapasztalatainkat kényelmetlen, groteszk fénytörésekbe állító mozzanatai ugyanis most, 2021 elején olvasva akarva-akaratlanul visszatükröznek valamit a minket körülvevő világ aktuális kizökkentségéből, a bizonytalanság és az abból fakadó feszültségek természetéből. Elég csupán egy kicsit figyelmesebben körülnéznem a magam környezetében, hogy hasonlóképp tűnjön fel előttem is minden, mint Borsik vonaton ülő versbeszélője előtt… – TOKAI TAMÁS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.27 - tiszatáj

BENEDEK MIKLÓS: MIKÖZBEN HALKAN
Pontos képet sosem fest, csupán a precíz körvonalakkal érzékeltet. A lírai alanyok egészen aprónak látszanak ebben a kötetben, míg az őket körbevevő környezet, társas kapcsolatok, primitív viszonyulások hangsúlyossá válnak. A mondatvégi írásjelek (kivételt képez a pont és néhol a kérdőjel) teljes elhagyása sűrített formát eredményez, mégis ennek ellenére minden egyes szabadvers kifejtve, hosszabb szövegfolyamként is megállná a helyét… – WERNER NIKOLETT KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.26 - tiszatáj

LEGÉNDY JÁCINT: FÖLDALATTI OLTÁR
Látványos és sokatmondó a kötet borítója, amelyen a szer­ző félmeztelen, alvó portréja látható kékes derengésben, amely nagyon illeszkedik a tematikához. A sejtelmes portré a kitárulkozás és a zártság aktusaként egyszerre jeleníti meg az underground individuum önmagát felvállaló, kifejező testnyelvét, ugyanakkor a modellnek a nézők felé tanúsított közömbös passzivitását, a nyugalom, a békés önmegadás magatartását. Az oldalmargókon végigfuttatott illusztrációk, amelyek a költő saját kollázsaiból készültek, már önmagukért beszélve idézik meg a ’80-as évek újhullámának hangulatát, mintegy annak oltárképeiként… – HORVÁTH ÉVA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.24 - tiszatáj

TÉREY JÁNOS: NAGY TERVEKKEL JÖTTEM ROSMERSHOLMBA
Térey János egész lírai életművét áthatja a nagyság igénye. Már az első kötetekben feltűnő volt a beszélő erőteljes hangja, a megszólalás provokatív élessége, a sokat emlegetett természetes arrogancia. A nagyság itt leginkább a gyengeség (és gyengédség) hiányában, a kíméletlen határozottságban, illetve a nyelvi eredetiségben, elevenségben, pezsgésben érvényesült… – GÖRFÖL BALÁZS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő