A virágok helyett a színpadot választotta

KRUPP BENCE, A FIATAL, NYERS SZÍNÉSZ

Második évadát tölti Szegeden. A Kaposvári Egyetemen szerzett színészi diplomát, de az útja nem volt épp egyenes. Csak márciusban lesz 30 éves, nem sokkal előtte játszotta el első igazi főszerepét Ludas Matyit. A gyerekeknek szánt produkció szép sikerrel megy. Egy hétköznapi dupla előadás után a színházi büfében ültünk le Krupp Bencével.

– A szentendrei ferences gimnáziumban érettségiztem és utána kertésznek tanultam. Két évig ezt tanultam, aztán el is kezdtem dolgozni édesapám mellett Pilisvörösváron. Saját vállalkozást akartam alapítani. Ám egyszer csak úgy éreztem, ez nekem kevés, valami hiányzik az életemből, mást kéne csinálnom.

– Nem tipikus történet… Egy színész általában már gyerekkorában szavalóversenyekre jár, darabokban lép föl, filmezésről ábrándozik…

– Igen ez érdekes, de én nem azt az utat jártam be, gyerekkoromban nem kerültem kapcsolatba az előadóművészettel. Mindössze a gimnáziumban volt egy egyhetes francia drámakurzus. Abban nagyon jól éreztem magamat és a helyzetgyakorlatok is könnyen mentek. De akkor ennek nem lett folytatása. Három évig nem is gondoltam rá. Egyszer azonban ültem egy padon Vörösváron este, és az járt a fejemben, hogy nagyon elégedetlen vagyok magammal, az életemmel. Úgy éreztem, szeretnék még valami mást csinálni. Volt bennem egy magamutogatási hajlam, amit baráti körben éltem ki. Páran mondták is, hogy ez nekem megy és jól áll, de ennyi. Ám akkor este azon a padon bevillant az az élmény, és elkezdtem gondolkodni. Hogy is van ez? Vannak színészek, de ők hogyan lesznek? Mit kell elvégezni? Utánanéztem a dolgoknak, jelentkeztem Pestre és Kaposvárra is. Ott eljutottam a 3. fordulóig, de nem vettek föl. Viszont maga ez a folyamat megerősített abban, hogy ez az én világom. Azt se tudtam, hogy kell elmondani verset, mi az, hogy monológ. Hogy kell valamit megfogalmazni, hol vannak a hangsúlyok, hogyan kell kapcsolatot tartani a partnerrel. De nagyon élveztem, és éreztem, hogy ez az én utam! Csak harmadikra vetek föl, de addig elvégeztem a Nemes Nagy Ágnes Színészképzőt Budapesten, színész 2-es minősítést szereztem.

– Közben még a virágok voltak?

– Néha igen. Sőt időnként még ma is besegítek édesapámnak, piacra megyek, locsolunk.

– Sok emberrel találkozol. Figyeled őket? Lopsz tőlük?

– Egy-két éve igen. Mióta kiderült, hogy én miben vagyok jó, mióta egy csomó gátlás lehámlott rólam, elkezdtem szemfüles lenni. Figyelem, ki hogyan beszél, hogyan gesztikulál. Ki az, akire a többiek odafigyelnek és ezt mivel éri el. Nagyon sokat lehet tanulni a mindennapi életben is.

– Mi az, amiben te jó vagy?

– Például kitartásban, kitartó vagyok, hogy eljussak az őszinte pillanatig. Addig boncolgatok helyzeteket, addig keresek magamban érzéseket, hangokat, amíg a legközelebb nem kerülök egy figurához, és ezáltal saját magamhoz. Addig megyek, addig kísérletezem, addig ások a mélyükre a dolgoknak, amíg nem találok harmóniát magam és a karakter között.

– És mi az, amiben fejlődnöd kell?

– Énekben például sokat kell fejlődnöm…

– … a hangszíned szép.

– Ezt mondta az énektanárom is, de tiszta intonációban még fejlődnöm kell, és a beszédben is. Fontos, hogy jó ritmusa legyen, mindig addig menjen a hang, ameddig kell. Ezekben kell fejlődni. Játszottam a Kisszínházban, a Ludas Matyi most a nagyban megy, és most éreztem meg, hogy itt nem elég az, ami a kicsiben már működik. Ott már én is kényelmesen érzem magamat, és végig bírom hanggal a teljes előadást. A nagy színpad egy kicsivel több hangerőt és energiát igényel.

– Amikor két előadás van egymás után, elfáradsz?

– Nagyon! Ráadásul a főpróbahét után sorozatban játsszunk és minden nap dupla van.

– A gyerekeknek máshogy kell játszani?

– Eddigi tapasztalataim alapján nem. Én azt vettem észre, hogy a gyerekek nagyon figyelnek. Lehet, hogy egyetsmást nem értenek, mert vannak a szövegben konkrét közéleti vagy felnőttes utalások is. De azt, hogy a színpadon milyen közöttünk a kapcsolat és mennyire vesszük komolyan a dolgunkat, azt ők is pontosan érzékelik.

Krupp Bence kedvencei  Kedvenc drámaíró: Molière-t nagyon szeretem. Az egyetemen a Tartuffe-öt csináltuk Eperjes tanár úrral. Ő már játszotta, és valamennyire kis Szamócák lettünk, mindannyian kicsit úgy játszottunk mint ő. Kedves költő: mostanában Szép Ernőt olvasom állandóan. Kedvenc zene: most már a goa világa mozgat meg, a transzcedentális és spirituális zenék. Kedvenc film: filmben még nem játszottam. Kedvenc színészem Mads Mikkelsen, az egyik kedvencem az Ádám almái vagy a Zöld hentesek. Kedvenc színésznő: Kaposváron néztük az Augusztus Oklahomában című darabját. A színpad elején két színésznő teli torokból üvöltött egymással, veszekedtek, hatalmas drámai feszültség. Közben viszont vagy 10 méterrel mögöttük Udvaros Dorottya háttal jött le egy lépcsőn. És nem tudtam mást nézni, csak őt, ahogy ő jött le a lépcsőn. Az feledhetetlen volt, és akkor nekem ő lett a kedvencem. Kedvenc étel: mákos tészta! Kedvenc ital: hát igazából a baileys. De lehet, hogy inkább whiskyt kellene írnod.

– Kaposváron kik voltak a tanáraid?

– Eperjes Károly és Spindler Béla volt az osztályfőnökünk, Isten nyugosztalja. Tanított bennünket Uray Péter, Kelemen Márti, dolgoztunk Szabó Istvánnal, a filmrendezővel, Babarczy Lászlóval is volt kurzusunk. A diplomaelőadásunkat Fábián Péter és Benkó Bence csinálták. De az első három évben Eperjes tanár úr nem engedte, hogy szakmailag más is hozzánk nyúljon. Ennek megvolt az előnye is meg a hátránya is. Akkor úgy tűnt, természetellenes dolgokat kér. Például elsőben egyáltalán nem engedett bennünket mozogni, gesztusokat használni. Úgy kellett állni, mint egy oszlop, még a szemünk se rebbenhetett és így kellett tartani a kapcsolatot a partnerekkel. Nem volt semmi lötyögés, felesleges gesztusok. Ezt nagyon keményen belénk verte. Akkor kényelmetlen volt, de nagy haszna lett, Úgy érzem, ma már bele tudok állni a helyzetekbe. Mindig azt mondta: „Nincs lent a pont.” A gondolatot fent kell hagyni. Mindig a szövegre kellett koncentrálni, meg a partnerre és a helyzetre, és abban megtalálni a természetességet.

– Hogy kerültél Szegedre?

– Horgas Ádám és Barnák László felvételit hirdetett. Háromnapos válogatás volt, így kerültünk ide osztálytársammal, Sziládi Hajnával egy gyakorlati évre. Szeptembertől pedig társulati tagok lettünk. Először Ádámmal dolgoztam, a Szentivánéji álomban volt egy fontos néma szerepem. Sokat dolgoztunk rajta, hogy hogyan haljak meg. Hogyan essek le, hogyan fújjam ki a levegőt…

– A színészek nagyon szeretnek meghalni a színpadon.

– Igen, mert az egy nagyon erős hatás. Az utolsó üzletben Lukács Andorral dolgoztunk. Az is nagyon érdekes volt, főleg azért, mert nagyon nehéz volt Závada Pál szövege. Aztán pedig Alföldi Róbert tartott erős kiképzést Hajnának és nekem. Az őfelsége komédiását nagyon szerettük. Ennek az előadásnak az a különlegessége, hogy minden takkra be van állítva, ám közben meg mégiscsak megvan a színésznek a szabadsága is. Hasonlóan Eperjes tanár úr módszeréhez. Ennek a harmóniáját adta át Alföldi Róbert. Benne voltam az Időfutárban, az Illatszertárban pedig a kifutófiút nagyon megszerettem. Az pedig csak a Kisszínházban él meg. Finom hangsúlyok, pici gesztusok, stílus. Árpádot az utolsó pillanatban találtam meg és ezért nagy kedvencem lett. Erős élmény volt, hogy ilyenné is tudom formálni magamat. Azt hittem, hogy ezt nem tudom megcsinálni és mégis sikerült. És utána jött a Ludas Matyi.

– Fábián Péter rendező azt mondta: éppen az a fiatal, nyers színész kellett a címszerepre aki te vagy. Szóval ami a padon eszedbe jutott, azt megadja neked a színház?

– Igen. De nem elsősorban a siker! Nem is kezelem jól azt, ha valaki mondjuk megdicsér, vagy elégedett. Valahogy mindig találok benne valamit, ami folyamatos gondolkodásra ingerel, és én ezt szeretem. Szeretem magát a munkafolyamatot is. Nem vágyom hírnévre meg dicsőségre. A kihívás motivál, hogy én ezt csinálhatom.

– Mi a jó ebben a szegedi színházban?

– Van egy nyugodtság a társulaton belül. Ezt az első pillanattól fogva érzem. És nyitottság is. Itt az emberek nagyon elfogadóak. Nem érzem azt, hogy valaki, aki több éve csinálja a szakmát, előbbvalónak tartaná magát egy kezdőnél. Ez nem minden színházban van így. Itt a szeretet és a tisztelet általános.

– Te is olyan ember lehetsz, aki sikertől és dicsérettől függetlenül tudod, hogy mikor hogyan teljesítettél.

– Most már tudom! Régebben nem volt ez így. Most már van annyi tapasztalatom és megnyugodtam. Nem vagyok folyamatos feszültségben, ezért ott tudok lenni, bele tudok lazulni a pillanatba.

– Mi vár még rád az évadban?

– Ádámmal az 1984. Ezt nagyon várom. Olvastam a könyvet és kíváncsi vagyok a színpadi adaptációra. Ebben Alföldi Róbert most játszani fog.

– Vannak szerepálmaid?

– Na, mondjuk egyszer Sziládi Hajnával megcsináltuk a Sirály utolsó jelentét, Nyina és Trepljov, és az nagyon megfogott. Trepljovot egyszer szívesen visszafejteném az elejére.

Márok Tamás