02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
02.15.
| Plakátkiállítás a Visegrádi csoport 30. évfordulója alkalmából >>>
02.15.
| A Magyar Művészeti Akadémia Elfolyó idő c. tárlata a Pesti Vigadóban >>>
02.13.
| Csáth és démonai bemutató a Vígstreamházban >>>
02.11.
| Egy nő filmvetítés ingyenes · Online esemény >>>
02.06.
| Februári új kiállítások, programok, események a Deák17 Galériában >>>
02.06.
| Otthonába költözik a színház! – indulnak a Miskolci Nemzeti Színház online közvetítései >>>
 TiszaLINE Szalon

02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>

Quan Barry, Báthori Csaba, Becsy András, Csehy Zoltán, Alan Dugan, G. István László, Németh András, Radnai István, Vas Máté versei

Mátyás Győző, Petőcz András prózája

Mítoszok, mesék, testamentumok – Margaret Atwood szövegvilágairól (Benczik Vera, Kérchy Anna, Kovács Fruzsina, Kürtösi Katalin, Martonyi Éva, Sághy Miklós tanulmányai)

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

François Fiedler Képpraxisok 2 című kiállításáról
2020.01.04 - tiszatáj

 

 

 

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

 

François Fiedler Képpraxisok 2 című kiállítása

2019. 12. 04 – 2020. 02. 02.

Műcsarnok

1146 Budapest, Dózsa György út 37.

 

Abafáy-Deák Csillag: A jelen fényei

A kép nem a vásznon van, hanem a vászon és a szemlélő között
(François Fiedler)

A vászon és a szemlélő között van a kép, mondta Fiedler. Mást látunk messziről, és mást látunk, hogyha egészen közel megyünk az alkotásához. Legjobb lenne megérinteni, végigsimítani a kép felületét, amelyek olykor domborműként is értelmezhetőek. Teszi ezt a vastag gipsz alapozás, a gyakran egyenesen tubusból kinyomott tömérdek festékréteg, ezek megdolgozása, visszakaparása, majd újra felhordása, rétegezése. Mintha vissza vinne a múltba, de mégis egy teljesen új útra terel bennünket a művész.

A kissé félhomályos termekben olyan érzésem támad, mintha egy hatalmas barlangrendszerbe tévedtem volna, és akaratlanul felidéződik Fiedler vonzódása a barlangrajzokhoz, melyekhez munkáiban többször visszatért, miközben mindig a szabadban festett, természetes fénynél. Itt annak ellenére, hogy a barlang szó felidéződött, a viszonylag sötét képeken mégis a fény dominál, a cseppkőbarlangok világára is asszociálhatunk, ahol az idővel egymásra rakódott cseppek alkotják a csodálatos, egymáshoz nem hasonlító alakzatokat, amelyek az idők végezetéig formálódnak, befejezetlenek, ahogy Fiedler is hosszú időn keresztül dolgozott képein, alakította őket.

A hatalmas termek a szabadság levegőjét árasztják. A rücskös felületek hatása gyakran monumentálissá teszi a képet, mintha vulkán dolgozna a mélyben, csak kisebb repedéseket, dudorokat okozva, mintha a kitörés még váratna magára, de a lehetőség ott lapul, az energia dolgozik, forrong a mélyben, csak ideig óráig nyugszik.

Szélvihar is átsöpör a képfelületen, nagyváros fényei fölött repülünk szélviharban, csak áttetszenek a fények a felkavart, felhős, ködös tájon (Hangulat dátum nélkül). Ritkán olvashatunk a kép mellett címet és a dátumot, de itt a dátum nem létezése is a címhez tartozik. A hangulat időtlen, nem órával, perccel mérhető, a hangulat egy alapérzés, bennünk játszódik és ez átjön a vászon és miközöttünk, ha oda tudunk figyelni. Látunk egy 1970-es Hangulat című képet is, emberarcot sejthetünk a sok vonal mögött, rejtőzködést, vagy valami nem megmutatni akarást, a hús színe keretezi a fejet, de egy fekete, tökéletlen ovális kör is beleszövődik az arcba, mint egy kiáltás. A jövő fényei (1967) villámlásként hatnak, rajzolatuk akár embrió is lehetne, a születést jelképezve.

Kör és körök, megtépázva, kitüremkedve, egymáshoz simulva, magukba rejtve titkokat, nagy vörös szalag, egy része leválik a képről, de nem szabadulhat, messziről a kép akár egy szélzsák is lehetne. Az Infinité végtelen kört formáz, hullámokkal, csomókkal, dátum nélkül ez is. Az új esély szerencséje többértelmű jelekkel teli, majd egy piros kör, elmosódott vonalat húz maga után, mint egy nagy sóhajtás ó betűje, lehetne száj is, el nem csókolt csók, továbbgurul, kifelé a képből.

Vonalas rajzok, nem gyerekrajzok, hanem barlangrajzok inkább, a leegyszerűsített formák ösztönös frissessége, keresetlensége, aztán jönnek a domborulatok, mocsarak, lápok, szürke és fekete nyomok, madárrajok repülnek, és egyik képen vörös lávarajzolatok, megszakítva törnek fel a mélyből, de nem tudnak összefüggő képet adni, csak szemünk köti össze a vonalakat olvasható figurákká. Majd egy hatalmas monokróm kép, messziről semmi rajzolatot nem láthatunk, nem Malevics fekete négyzetének parafrázisa, ahogy gondolhatnánk, kissé közelebb lépve finom vonalú Nasca-vonalakat fedezhetünk fel, mintha egy nagy madár uralná a vásznat, kiemelkedik a síkból, felemeli a képet is a magasba. Egy vörös kép az ellenpontja lehetne, egyvonalas rajz, szívet formáz talán, piros a piroson, majd bejönnek a színek, karácsony van, átcsillanak a zöldön keresztül a díszes fények, figurák, ünnep van, megtörve a komor színű képek sorozatát.

Fiedler mintha mikroszkóp alá tett testeket, anyagokat (kristályokat) vizsgálna, nagyítana fel, melynek során láthatóvá válnak az anyag polarizációs tulajdonságai: a magas kettőstörés, a fényes harmad-rendű interferencia színek, a tipikusan rózsaszínes, türkiz, sárgás, zöldes. Mintha a nem éles (ragyás, érdes, kérges, durva, foltos), fürtszerű, olykor finoman szálas, sokszor himlőszerűen egyenetlen, zárványos törésfelületeket, a szilánkos hasadásokat, felhőszerű, átlátszó megjelenéseket keresné. Fiedler nem botanikus, de a természet híve és megfigyelője. Mintha szeretne szélárnyékos helyre húzódni, mint a páfrány. Mintázatai bonyolultak, nem mindig követik a páfránylevél központi tengely mentén való elhelyezését. Mintha egy elveszett világba vezetne bennünket a művész, egy vagy több labirintusba. Ez a gömbszerű és vízrajzos struktúra teszi, hogy a kép fókuszpontja bizonytalan, a csapások nyomai, a folyásirányok sugárnyalábos elrendezést mutatnak. Nincs lent és fent, nincs hierarchia. Nézem a sorjádzó képeket, és olyan érzésem támadt, mint amikor ősszel a növények szép lassan visszavonulnak a téli pihenőre, leveleik elszáradnak és leesnek, minden tápanyag visszahúzódik a rizomába (gyökértörzsbe), és a tavasz beköszöntével újra életre kelnek.

Csontváry saját magát a Napút festőjének tartotta, Miró a fények festőjeként aposztrofálta Fiedlert, aki kísérletezik, új képalkotási módszert és technikát dolgoz ki és alkalmaz. Fröcsköléssel, csorgatással, visszakaparásokkal hozza létre a festmény textúráját, amelyet – mint a dörgő égboltot –, sötét felhők és villámló fénycsíkok tarkítják. Az alapozáshoz gipszet használt, és kiszárította, hogy repedezett struktúrát idézzen elő, erre vitte fel vastagon, egyenesen a tubusból kinyomva a festéket. Az így keletkezett felületet karcolta, véste, helyenként visszabontotta, erodálta, dekonstruálta, amivel láthatóvá tette az elfedett, alsóbb rétegeket is, egyfajta derengést, belső fényt kölcsönözve műveinek.(Rockenbauer Zoltán)

Fiedlernél a festmény teremtőereje a formátlanság, amit intuitív módon ragadott meg és fejezett ki. Képeinek textúrája nem lesúrolja lelkünket, hanem lelkünk érdességére figyelmeztet. Terei nyitottak, nem bújhatunk el benne, olyan ház, amelynek nincs fedele, nincs tető rajta, összeolvad az éggel, a végtelennel. Olyan ház, amelynek ajtaját nem lehet elreteszelni, bármit és bárkit befogad, bárki és bármi átjárhat rajta, emlék, szél, fény, ember és állat. Vagyis nincs elkülönülés. Cím nélkül, 1973, 195×114 cm árnyékos testek kavalkádja, semmi sem meghatározott, amorf, szürke és fekete.

A Képpraxisok 2014-es, és a mostani Képpraxisok 2 kiállítás a „képcsinálás” műfajait illeszti egymás mellé. Az előző alkalommal a festészet és a fotográfia áthatásaira, a képkészítő végtelen számú lehetséges nézőpontjából születő egyéni kísérleteire, esztétikai teljesítményére figyelhettünk, míg az idei kiállítás a műfajok sajátosságaira összpontosít. Fiedler tizenévesen (1942–1943-ban) már szerepelt a Műcsarnokban csoportos tárlaton. Mostani kiállítása a művész legtermékenyebb periódusából, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évekből válogatva állít ki reprezentatív olajfestményeket. Kiállítótársai:Várady Róbert, akinek filozofikus mélységű kortárs figurális piktúráját vehetjük szemügyre. Az apszisban Jankovics Marcell grafikai-, animációs- és könyvművészetét, történelmi, irodalmi ihletésű alkotói munkásságára figyelhetünk, különös tekintettel Trianon centenáriumára. Lukáts Andor, akinek videoinstallációja egyéni sorsok idő- és térbeli kozmosza. Alexander Gyenestől a természettudományból generált grafikai, fotós és plasztikai műveit összefogó asszamblázsait láthatjuk.

A művészetet vállalni kell, mint a végzetet. Számomra nem csak az a fontos, hogy hogyan vannak egymás mellé téve a színek, hanem az emberi tartalom, ami mögötte van. A tragikus emberi küzdelem, ami önmagában véve is szép. A szép hozzákötődik az újhoz és az egészen régihez. Minden, ami szép, egyszer új volt. Ami zavaró, az a félmúlt, mert akadályozza a keletkező jövőt, ezért vissza kell utasítani (Francois Fiedler: „A művészetet vállalni kell, mint a végzetet…”)

Ez retrospektív kiállítás Fiedler mondatait is igazolja, a Kalman Maklary Fine Arts Galéria és a Műcsarnok, valamint a kurátorok (Rockenbauer Zoltán, Makláry Kálmán) példás együttműködése által.

 

Kölüs Lajos: A belső káosz ellen

Úgy vagyok Fiedler festményeivel, mintha egy olyan labirintus-játék részese lennék, amelyben századszorra is meghalhatok, de még mindig maradnának tarsolyomban új életek. Fiedler képei beszippantanak, mintha elrabolta volna az álmomat. Képei, mint a csillagos égbolt, mint egy terra incognita egyszerre másféle, váratlan rendeltetésű.

Mégsem tudjuk, hogy hol vagyunk. Egy holdbéli tájon, egy kiszáradó mocsár szélén, egy guanó-szigeten, ahol már egyetlen madarat sem látni. (…mint pici denevérek, puha/szárnyakon száll a korom,/s lerakódik, mint a guanó,/keményen, vastagon./ (József Attila A város peremén). Mintha romok, rögök között járnánk, vagy összetöpörödött hegyek között, az apró mélyedések, mint völgyek és völgykatlanok néznek ránk, mint a sötétség és fény közti vándorlások térben és időben kiakasztott térképei (Olga Tokarczuk Nappali ház, éjjeli ház). Eltévedtünk volna? Merre is menjünk, merre van észak, merre van dél? Piros jelek csalogatnak, mint tűzfészkek világítanak, talán lakik valaki ott, aki segít, aki befogad. Cím nélkül, 1956, 90×110 cm lehetne akár egy település látképe, mintázata, fehér vonalak szálazódnak, mintha szétrobbantak volna, jegesedés, zúzmarásodás, lerakódás. Cím nélkül, 1956, 113×146 cm úthálózat térképe, piros ponttal, folttal, egy tűlevelű erdőrészlet, áthatolhatatlan.

Fiedler létállapotokat hoz létre, nála a létezés mint pillanat születése és elmúlása jelenik meg, ismétlődésekkel. Képi világa mikro univerzum, léptékarányos, térképszerű. Színnel jelölt világ, szemünkkel olvassuk, fényszívók vagyunk, ragadozók. Fiedler látszólagos céltalansága elkábít, a csend metamorfózisát teremti meg, a süketség és magány sötétségét, picike fehérrel jelezve, a hófödte csúcs messze van, olykor elérhetetlen. Cím nélkül, 1958, 195×97 cm képén folyásirányt fedezek fel, fehér-piros-kék vonalak futnak, nem tudni, hová is vezetnek.

A mindennapokban a dolgok értelmét boncolgatjuk, elemezzük, és közben szembe találkozunk a káosszal, a romlással, a rend folyton leomló falaival, a természet sokarcúságával, a széllel és napenergiával, a levegőhiánnyal, az elviselhetetlen hőséggel, a fogaink között csikorgó, őrlődő homokszemekkel és a szomjúsággal. Fiedler kacskaringós körei, megszakításokkal, nem záródó íveivel, a teljesség emberi igézetét és vágyát hordozzák, egyúttal ellentmondva is ennek az igézetnek és vágynak. Nincs beteljesülés. Cím nélkül, 1960, 195×128 cm képe csillagok csobbanása, tejút, csillagközi világ vagy a szomszéd kertje ősszel, télen.

Fiedlernél a teremtés szakadatlan, a változás hiányos, szaggatott, mintha Isten azon töprengene, mi is következzen, és nem tudja, nem akarja tudni, sem a jövőt, sem a múltat, csak a jelent, a mostat. Ami fontos, az építmény, a szerkezet, a struktúra, akkor is, ha az építmény romos, de látni szerkezetét, elemeit, a rend elgondolt és megalkotott tünékeny világát, a végtelenbe futó határvonalakat, határszéleket. Teremteni valamit a semmiből, csillagképeket építeni szimbólumokból, talán a semmiből, fölépíteni a szabadság, az értelem és a méltóság világát egy néma és üres univerzumban: ez, úgy hiszem, emberhez méltó munka volt. Igazi emberi kaland volt (Hankiss Elemér: Az emberi kaland. Egy civilizációelmélet vázlata. Helikon, Budapest, 1997, 225.).Fiedler minden egyes műve maga a kaland, az ismeretlen, a sohasem létezett, öntudatából, ösztönéből ered.

A természet lenyomatait, fényeit keresi, az anyag testpontjait, kiszögelléseit, kezdő és végpontjait, kilátóit, szakadékait, túlvilági dimenzióival együtt. Már rég elvonult az ár, vége a vízözönnek, kiszáradt medrek néznek vissza ránk. Műveiből sugárzik az energia, a kies tájból töltődhetünk fel, mert kötődünk hozzá, a sors kifürkészhetetlensége és bennünk meglévő természetes érzékenységünk okán. Cím nélkül, 1972, 192×97 cm alkotásán gyűrött, rücskös textúrát fedezek fel, akár egy kopott, száladzó gobelin is lehetne

Mintha a lélek kertjében járnánk. Semmi sem utal rá, hogy az, csak a fény, amely olykor éles, törékeny, halvány és fogyó, ösztöneinkben őrizzük, mióta létezünk. A világ tengelye a pillanatok, mozdulatok és gesztusok ismétlődő konfigurációi. Nem történik semmi új (Éjjeli ház, nappali ház, 266. o.). Fiedler empátiánkat teszi próbára és szabadítja fel, a rút világ is világ, a miénk, a sajátunk, a harmónia része. Fiedler új, friss és eleven, tiszta kapcsolatot hoz létre a természettel, a vászonnal, az anyaggal, és velünk, nézőkkel is, akiket alkotásaival arra ösztönöz, hogy a természettel való lelki összefüggések nyomába eredjünk. Mi vagyunk a teremtők és a teremtettek is. Ez a világ rajtunk is múlik, ha velünk is múlik el.

Fiedler tájaiban a feltámadás nem egy pillanat, hanem örök. Infinité, dátum nélkül, 116×86 cm sárga, rogyadozó kör, biciklinyolcas, a teremtés csődje. Hangulat, dátum nélkül, 114×195 cm  hullámzó felszín, minden mozgásban. Cím nélkül, dátum nélkül, 195×130 cm – örvénylő vonalak, a kígyó a saját farkába harap. Ez a táj hajlék is, búvóhely, menedék, az élet elpusztíthatatlanságának dísztelen, archaikus, őskori helye. Az égre nyitott, láthatjuk a csillagokat. Két otthona van mindenkinek, mondtam Mártának. Az egyik konkrét otthon, az időben és a térben, a másik végtelen: nincs címe, nem lehet építészeti tervekben megörökíteni. És egyszerre élünk a kettőben. (Nappali ház, éjjeli ház, 219. o.) Kompozíciói spiritualitással teliek, a felfokozott vággyal, hogy a világból, a matéria lényegéből-szelleméből valamit megértsen, és műve nézőjében is felébressze a megértés, a felismerés vágyát.

A terra incognita ismeretlen föld. Régi mappákon szokták így megjelölni a föld kikutatlan részeit. Fiedler geocentrikus látásmódja a föld felszínét, mozgását, fény- és hőállapotát, azaz a geográfiai (a fizikai) világot kutatta. Számára a festés nem más, mint a minden létező alapját jelentő forrás természetes megtapasztalása. Műveinek allúziója vitathatatlan, az elhallgatott, a nem látható tartalmi mozzanatokat (legyen az kommunikatív és/vagy metakommunikatív), a képi világ metafizikáját a nézőnek kell felismernie és megfogalmaznia.Művei nem a hagyományra, nem a korábbi képzőművészeti paradigmákra épülnek, hanem az intuitív tapasztalásra, a szokatlan formai és tartalmi élményre, és ez megnehezíti a befogadásukat azzal, hogy a művek az addigi gondolkodás- és szemléletmód egyöntetűségét kérdőjelezik meg.

Mi vonzza tekintetemet a többnyire fakó, tompa színeket felvonultató alkotásokban?A tükörszimmetria tudatos kerülése, megsértése? Az alakzatok eltérő méretei és arányai? A gyermeki spontaneitás, őszinteség és bátorság, hogy húz két függőleges piros vonalat, amelyek nem párhuzamosak, szaladnak valahová és uralják a kép terét (Cím nélkül, 1968, 65×80 cm)? A jövő fényei, 1967, 195×130 cm s-kanyar, kanyarodó folyó, holdfényben, szűrt napsütésben, felülnézetben. …ahogy a sötétben eltűnik az árnyék, a halálban sem vethetsz árnyékod, mert nem vagy jelen. Bármennyire is megfoghatatlan az árnyék, nem a fény ellentéte, hanem a fény egyik formája (Pop Ioan Augustin, DLA értekezés, 2003, 93.). Fiedler művei ezért nem sötétek, hanem fénnyel teliek.

Distanciáit csodálom, ahogy a kép terébe illesztett egyszerű formák, jelek egymásba forrnak, egymáshoz kötődnek, kohéziójuk élni és hatni kezd, és az állandóság, az időtlenség képzetét keltik, a transzcendencia háttérzajával. Evilági művek, amorf és geometrikus formájuk a jelent idézik, a pillanat meg- és felfoghatatlanságát, egyben megkövesedését. Kövületek, kvázi- és árnyék-piramisok állnak előttünk, és szemünk láttára tűnnek el, élednek újra. Körtánc ez, amit Fiedler poézisa, a természet formátlansága és a fény iránti fogékonysága, kombinatív ihlete, az anyag és információ fogalmának interferenciái, váltásai és filozofikus utalásai hívnak és tartanak életben.

 

   


Címke: , , , , , ,
2021.03.05 - tiszatáj

MARKÓ BÉLA: EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
Markó Béla politikai pályájának lezárása után a kétezer tízes évektől kezdve fokozatosan visszatért az irodalmi életbe. A költő képes volt a megújulásra, újabb köteteiben először kötött versformákkal és bravúros szonettekkel foglalta vissza az őt megillető helyet az irodalomban, majd a 2020-ban kiadott Egy mondat a szabadságról cíművel szakított az általa ápolt költői hagyományokkal. A haikuk és szonettek után új formákat és új tematikákat hoz, éppen a szabadversek frissessége és az érdekes tematika kölcsönzik azt a mentális lüktetést a kötetnek, amely nem csak irodalomkedvelők számára lehet érdekes, hiszen a kötet egy idősödő költő-politikus számvetése is, feleselése az elmúlással… – NAGY IGNÁC KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.04 - tiszatáj

MARKÓ BÉLA: AMIT AZ ÖRDÖG JÓVÁHAGY. SZONETTEK
A keresés kényszere – talán ezzel írható le az az erő, ami ott munkál a kötet egésze mögött. Mi lakozik a festékrétegek alatt? Mit rejthet egy sötét folt a vásznon, mit lepleznek a ruhák redői, mit vet ki a partra a tenger? Hol vannak, hová vezetnek az alkotáson hagyott nyomok – legyen szó festményről, épületről, versről, a teremtett világról? Ahogy a szonettek beszélője a festmények vonalaiban, foltjaiban próbál „egy-egy üzenetre lelni” (47), úgy keresi a soráthajlásokban, a szabályos és szabálytalan szonettrészletekben az olvasó is az értelmezés kapaszkodóit… – VARGA BETTI KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.03 - tiszatáj

GYÖRGY PÉTER: FAUSTUS AFRIKÁBAN. SZERZŐDÉS A VALÓSÁGGAL
György Péter Faustus Afrikában című könyvének, mely időben és térben széles kulturális horizonton vizsgálja a művészet és a valóság viszonyát, alapvető tézise, hogy a hatalmi, politikai viszonyok döntően befolyásolják, milyen művészi „szerződések” köthetők a valósággal egy adott korban, és ebből következően ezek a paktumok azt is nagymértékben meghatározzák, hogy miképpen közvetíti, vagy talán helyesebben: hozza létre számunkra a művészet a valóságot… – SÁGHY MIKLÓS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.02 - tiszatáj

POÓS ZOLTÁN: ROCK & ROLL ÁRUHÁZ – EZ A DIVAT, 1957–2000
A divat nemcsak az individualitás kifejezésének ad lehetőséget, hanem a közösségi létezésnek is. Ott képes működni, ahol megvalósul a szabadság társadalmi struktúrája és emberi közösségek jönnek létre. Ehhez pedig rugalmas társadalmi és gazdasági feltételek szükségesek. Az ötvenes és hatvanas évek Magyarországára az előbb felsorolt körülmények kevéssé voltak jellemzők. Ugyanakkor a divat igénye volt az egyik legnagyobb ösztönzője a rendszer demokratizálódásának… – HERCEG LILLA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.01 - tiszatáj

JIM THOMPSON: 1280 FŐ
Unalmasnak, sőt, ostobának látszó, valójában simulékony, jéghidegen könyörtelen, ravasz gonosztevő: ismerős karaktertípus az oklahomai író több, mint 30 évet felölelő ouvre-jában, Daniel Woodrell (Winter’s Bone) cseppet sem véletlenül jegyzi meg a reprint 2011-es előszavában, hogy Thompson legalább kétszer építette fel ugyanazt a figurát. És valóban, az 1280 fő az 1952-es, gyakran csúcsműként aposztrofált A bennem élő gyilkos […] párdarabja, összekötő motívumuk egy seriffuniformisba bújt pszichopata bomló elméjének mélyanalízisével kecsegtet – nem véletlenül hivatkoznak a skizofréniát, halált, átverést dőlt betűkkel hangsúlyozó szerzőre Stephen Kingtől Jo Nesbóig… SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.28 - tiszatáj

BORSIK MIKLÓS: ÁTOKNAPTÁR
Borsik Miklós Átoknaptár című debütáló munkája ennél jobb időzítéssel nehezen tudott volna megjelenni. Lírájának ismerős és közeli tapasztalatainkat kényelmetlen, groteszk fénytörésekbe állító mozzanatai ugyanis most, 2021 elején olvasva akarva-akaratlanul visszatükröznek valamit a minket körülvevő világ aktuális kizökkentségéből, a bizonytalanság és az abból fakadó feszültségek természetéből. Elég csupán egy kicsit figyelmesebben körülnéznem a magam környezetében, hogy hasonlóképp tűnjön fel előttem is minden, mint Borsik vonaton ülő versbeszélője előtt… – TOKAI TAMÁS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.27 - tiszatáj

BENEDEK MIKLÓS: MIKÖZBEN HALKAN
Pontos képet sosem fest, csupán a precíz körvonalakkal érzékeltet. A lírai alanyok egészen aprónak látszanak ebben a kötetben, míg az őket körbevevő környezet, társas kapcsolatok, primitív viszonyulások hangsúlyossá válnak. A mondatvégi írásjelek (kivételt képez a pont és néhol a kérdőjel) teljes elhagyása sűrített formát eredményez, mégis ennek ellenére minden egyes szabadvers kifejtve, hosszabb szövegfolyamként is megállná a helyét… – WERNER NIKOLETT KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.26 - tiszatáj

LEGÉNDY JÁCINT: FÖLDALATTI OLTÁR
Látványos és sokatmondó a kötet borítója, amelyen a szer­ző félmeztelen, alvó portréja látható kékes derengésben, amely nagyon illeszkedik a tematikához. A sejtelmes portré a kitárulkozás és a zártság aktusaként egyszerre jeleníti meg az underground individuum önmagát felvállaló, kifejező testnyelvét, ugyanakkor a modellnek a nézők felé tanúsított közömbös passzivitását, a nyugalom, a békés önmegadás magatartását. Az oldalmargókon végigfuttatott illusztrációk, amelyek a költő saját kollázsaiból készültek, már önmagukért beszélve idézik meg a ’80-as évek újhullámának hangulatát, mintegy annak oltárképeiként… – HORVÁTH ÉVA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.24 - tiszatáj

TÉREY JÁNOS: NAGY TERVEKKEL JÖTTEM ROSMERSHOLMBA
Térey János egész lírai életművét áthatja a nagyság igénye. Már az első kötetekben feltűnő volt a beszélő erőteljes hangja, a megszólalás provokatív élessége, a sokat emlegetett természetes arrogancia. A nagyság itt leginkább a gyengeség (és gyengédség) hiányában, a kíméletlen határozottságban, illetve a nyelvi eredetiségben, elevenségben, pezsgésben érvényesült… – GÖRFÖL BALÁZS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő