Horizontok, fragmentumok

ARANYI SÁNDOR ÉS SINKÓ JÁNOS FESTŐMŰVÉSZEK KÖZÖS TÁRLATA

Hetvenkedők címmel nyílt kiállítás nemrég a szegedi Fischer Galériában (Brüsszeli krt. 37.), ahol két festőművész alkotásait szemlézhetik meg az érdeklődők. A vagány címadásból sejthetjük, hogy az alkotók e jubileumi kiállítást nem szánták afféle ünnepélyes összegzésnek, inkább egy állomásnak, ahol kicsit megpihennek, hogy aztán erőt gyűjtve tovább folytassák a nagy kalandot. Mert hát a tehetséges művész pályája előre ki nem számítható adventúra, pláne az, ha mesterként tevékenykedik, és fiatalok terelgetésével tölt el több évtizedet. A két kiállító a Szegedi Tudományegyetem JGYPK Rajz-és Művészettörténeti Tanszékének tanáraként ezt teszi sok éve, Aranyi Sándor, mint a tanszék korábbi vezetője, Sinkó János pedig, mint az intézmény docense. A közös tárlat nem retrospektív, inkább a legutóbbi terméséből merít, így a két emeleti szintet megtöltő friss, fiatalos anyag szemlélésekor nem az eltelt idő tanulságait méricskélhetjük, hanem, a beérkezettség, vagy éppen egy korszakváltás eredményét élvezhetjük. A művészek néhány hetvenes évekbeli „zsengét” is kiállítottak, amúgy csak mutatóba, jelezvén, hogy ez egy jubileumi tárlat.

Aranyi Sándor korai aktjának, vagy Műterem című olajképének klasszikus fölfogásától mára jócskán elrugaszkodott, főként, hogy egy ideje az ecset és a pigment mellé a fényképezőgépet is felvette eszköztárába. Nevét ma már fény-képei, legalább annyira fémjelzik, mint olajfestményei. Most kiállított kollekciója több rétegű értéket mutat, ami igazán közös pillér a művekben, az a valóság szabad festői „felhasználása”. Aranyi a realista látásmódot nem megtagadva eljutott egy sajátosan szuverén absztrakcióhoz, mely erősségévé és karakteres jellemzőjévé vált művészetének. Valós témák, vizuális jelenségek, konkrét tárgyak látványtöredékeiből teremt egy új valóságot. Olyan fragmentumokat rak össze, melyek a való világban egy nagy egységhez tartoztak, ám őket onnan kiemelve, önálló motívumként kezelve új életre kelnek. A művész egyfelől mikroszkopikus pontossággal közvetít a kiválasztott tárgyrészletekről, ugyanakkor önkényes-szabadon bánik velük, elidegenítve eredeti kapcsolatuktól új, más kontextusba helyezi őket.

Aranyi természetelvű képein nagyon is látszik, hogy anno a festészet mesterségét nagymesterektől a képzőművészeti főiskolán tanulta. A művész ecsettel fogalmazott képein ragyogó színekben mutat fel nekünk dekoratív tájat, eget és tengert, melynek komplementerei Csontváryt is megidézik (Balti alkony), parti fák karcsú törzsét olyan bravúrral hosszabbítja víztükör- ornamentikává, mint Akseli Gallén-Kallela a finn szecesszió hajnalán (Holtágban), ezerféle kék-szürkét szór a vízbe,mint az impresszionisták a Fenyvesek vibráló sötét zöldjét pedig sűrű ecsetvonásokkal teszi áthatolhatatlanná. A Dubovánál című kép még Ferenczy Károly októberi napfényét is eszünkbe juttatja.

Aranyi a fényképezőgép lencséjén át is festőként látja és láttatja a tájat. Amikor az exponáló gombot megnyomja, feltételezhetően ott munkál tudatalattijában, Gauguin, Matisse, Van Gogh, vagy mesterei közül Patay László, a konstruktív képekben mintha Barcsay mester szelleme is megjelenne, de a klasszikus stílusokról való tanult tudása is minduntalan elárultatik. A Hajnali séta II. levegőperspektívája reneszánsz időket idéz. A horizontálisra komponált fotó a derengő táj vizét, erdejét csak sejteti, miközben a látóhatárt a szfumátó sűrűjébe tolja. Az Andok színei, úgy szippantják magukhoz a nézőt, mint egy térillúziót keltő barokk mennyezetfreskó, az Örökkön örökké című fotó pedig (a vízben egymás mellett fekvő két szarkofág-kő) romantikus üzenettel szolgál hűségről, összetartozásról. A távozó angyal afféle misztikus látomás, a Macskaszem és a Muskátli fénnyel átmosott oldás és kötés. A Hajnali séta egy édeni 19. századi tájba repít vissza, ahol expresszív erővel ragyog fel egy narancssárga szemeteszsák, amit a felkelő nap fénye átvilágít. A Barkást, vagy az Ártéri kompozíciót pedig nevezhetnénk a való világból „kimetszett” fényképeknek, de ezek nem azok, mert ezeken a felvételeken a természet elemeit egy festő szeme transzponálta művészi rendbe.

Aranyi szereti a horizontot, szívesen jelöl ki valamiféle látóhatárt kompozícióin. „Ég alatt, föld fölött”, egymás alatti mezőkben jelennek meg képein a konkrét, vagy átírt tartalmak. Erre a Tájhordó szellemes fotó-festmény sorozata az egyik jó példa. A művész különös tájképei rozsdás vashordók fedelén jelennek meg, afféle „hordótondók”ezek, melyeken a látóhatár alatti mezőt a felpörgött rozsdás felület adja, ehhez társul az ég, ami egyszer aranyban, másszor türkizben, párizsi kékben, kármin pirosban pompázik. Szaftos anyagszerű felületek felelgetnek itt egymásnak, a Rajzás kékjére valami pelyvafélét is szórt a játékos kedvű alkotó, ami úgy hat, mint szárnyas rovarok rajzása az égbolton. A Tájfal című képen az enyészet organikus szépségét éri tetten a művész. Fényképezőgépének lencséje egy leöregedett fal felületein a meszelésrétegek tájait kutatja. A nyomor szépsége ultramarinba foglalva jelenik meg egy másik festményén, egy kék falú putrira és a balkáni szegénység esztétikumára csodálkozik rá. A tenger gyümölcse groteszk „csendélet”, mint ahogy a hulladékkal megtömött Kuka is. Utóbbi kép tartalmi szempontból aktuális felkiáltójel, formája plakátszerű, szerkezete nagyon is illeszkedik a többi képéhez, ez is horizonttal felosztott kompozíció.

Aranyi leginvenciózusabb fotóképei valóságtöredékekből építkeznek, ennek izgalmas példája az Urbánus kompozíció sorozat, melyben főként épületrészleteket vesz górcső alá. Itt vakolt párkány, kovácsoltvas mellvéd darabka, málló falrészlet, vagy rozsdás gázvezető cső avanzsál képteremtő szereplővé. Egy fényes acélkorlát, téglázott tűzfal, vagy betonkoszorú rajzolata Bak Imre, Fajó János konstruktív világát is elénk hozza, ám Aranyi képei ennél oldottabb formában mutatnak szerkezetességet. Nála e látásmód nem a geometria racionalitását, logikáját követi, inkább lírai és dekoratív játék. Lágyan, „árnyékosan” építkezik, a szögletes harmóniákkal ösztönösen követi az „aranyi”-aranymetszés szabályait. A Konstruktív című fotó is afféle „szögletes fényköltészet”, az alkotó ablaktáblák alakzatait árnyalja fekete-fehér-szürkébe, az Ezotér pedig szegedi kollégája Popovics Lőrinc üveg plasztikájának kékjét, zöldjét foglalja konstruktív fénykompozícióba. Az utóbbi mű egy jellemző magatartást is mutat: Aranyi mások művészi világát is képes dekódolni, s azt a sajátjával társítani. Talán ez az attitűd mozgatja azt a kiváló művészetszervező tevékenységet is, ami az évek alatt szorosan hozzátapadt személyiségéhez. Aranyi több „tételes” kiállítása korántsem öleli föl az életmű összes rétegét, de üzeni, hogy semmi sem zárult le, hogy továbbra is nyitott mindenféle inspirációra, vizuális kalandokra.

Sinkó János kollekciója is a nyitás meglepetésével szolgál. Azt hihettük eddig róla, hogy megállapodott bölcs piktorként a szintetizálás korszakát éli, ám legújabb képei éppen az ellenkezőjét mutatják. Úgy tűnik az alkotó olyan új kapukat nyitott meg művészetében, melyeken meglepő formai és tartalmi nóvumok kéredzkednek be mostanában. Ő is kiállított néhány korai homokszín-bézsben tartott kollázst, monotípiát, ám mostani munkáit látva nem találnánk ki hogy e ’73-as képeknek is ő az alkotója. Sinkó szép fokozatosan alakította ki saját színköd-valőrös képkultúráját, lírai és drámai absztrakcióját, melyet finommívű poentilizmussal, szfumátós, faktúrális bravúrral celebrál. Évekig valamiféle metafizikus állandóság, ünnepélyesség egyfajta időtlenség jellemezte művészetét, ami mostanában karakteresen új utcát nyitott.

A Sinkóra jellemző kompakt formavilág szinte felrobbant, kifejezésmódja elsöprő erejű dinamikát vett föl, képeit szemlélve a befogadó nem is tudja, mely hatásnak adja át magát először: a kompozíció forgató erejének engedelmeskedjen, a színek dekoratív intenzitását élvezze, vagy a foltok titkainak jelentését fürkéssze. Csíkos, pöttyös, virágos foltok, mint ruhafoszlányok, textilmaradványok röpködnek a képeken, nem tudjuk, hogy ezekben vannak-e „humán elemek” (kezek-lábak?), vagy csak a színes babruhákat, ruhaujjakat, nadrágszárakat keringet a centrifugális erő. Kicsit félelmetes forgás ez, mintha együtt kavarognának a széthulló világ életdarabkái és egy cirkuszvilág kidobott tiritarka rongyai. E képeket nézve „a minden egész eltörött” felismerés is agyunkba férkőzik. Önfeledten játszik a művész, vagy netán épp félelmét győzi le groteszk fintorral. Vajon a játékos öröm, vagy a rémület szépsége pompázik a képeken?

Egy fekvő bohócöltöny egy bagoly és egy emberi kar, ilyeneket lát a néző, ha úgy akarja nézni a képet, mint a felhőket szokta az égen. A képcímek azonban fragmentumokról, maradványokról, fosszíliákról „beszélnek, s széthulló anyag röpköd a képkeretek által kijelölt világmindenségben ( Lebegés), a fragmentumok cirkuszbeli táncot járnak (Kibontakozás), egy türkiz színű Áramlaton kidobott matracok úsznak, a Fosszíliák sorozat egyik képén csíkos-pöttyös amőbák lebegnének, tiritarka zoknit és valami zászlófélét is felfedezhetünk egy úszó halformában, a szürreális kompozíció Korniss Dezső világát is megidézi. A Kellékek című képen gipszes fehérekkel, kékekkel körítve mintha egy halott madár és egy párnaciha szomorkodna. Mintha a múlt vált volna hajléktalanná. A Kelléktáron a virágos patchwork textilfoltok mellett megjelenik egy zongora is, egy mobiltelefon és egy mintás tányérdarab társaságában. Ezen a képen felirat is olvasható: Mountain Bar: mintha Braqe kollázsát látnánk. A Fragmentumok egy szétesett világ darabkái, melyek kisodródtak a centrumból, de láthatóan keresik a kapcsolatot egymással. Bizonyos pontokon meg is találják ezt, úgy érnek egymáshoz, mint az Isten ujja Ádáméhoz a Sixtus kápolna mennyezet freskóján. Úgy tűnik, mintha egymást töltenék fel, vagy egymás energiáit szívnák le ezek az „élő organizmusok”.

A festő nem szakít előző korszakaival a finoman faktúrált felületekkel továbbra is megajándékozza képeit. A Burjánzás a ködösség szépségéhez csatol vissza, a Galaktikus élmény felülete még finom erezetekkel is feldúsul. Az Archeológia sorozat egyik képének terrakottaszín egén sárga és vörös edények keringőznek, a Korrózió III. drámaian barna rozsdáján türkiz patinák virágoznak. Az Áttűnések, (ozmózis) organikus rajzolatát dróthálóval fedte le a művész, ha e háló raszterét nézegetjük, a mozgás illúzióját is átélhetjük. Egyik opusz finom konstruktivitása Bálint Endrét juttatja eszünkbe, a Hommage FE festmény pedig Fischer Ernőt, utóbbi poentilis alkotáson apó égitestek bolyonganak a kozmikus térben, ezzel a képpel emlékezik néhai mesterére a kiállító.

Sinkó szereti a rusztikus felületeket is néhány képét mintha egy égetőkemence festette volna, terrakotta alapon valamiféle holdbéli történeteket látunk, a sivatagi, tárgy nélküli Álomtájban a sivárság mellé a finom líra is odaköltözött. Az Enyészet szépen szemcsézett alapján komplementer piros-zöldek „hangyáznak”, a Labirintus, mintha a Machu Picchut mutatná légi felvételről. A Madártávlat pedig egyenesen az űrből láttatja a Földet. Ez valójában egy dombormű, amit egy meggörbülő lemezre festett az alkotó. A plasztikus felületen, zöld – barnák és vörösek forgását érzékelhetjük. Az illúzió forgástengelyében elhelyezett piros háromszög úgy viselkedik, mint egy videó indító nyíl az interneten. Minden néző a saját virtuális kurzorával „indíthatja be” a forgást. Sinkó ezer színárnyalata között aranyakat is fölfedezhetünk (A múlt üzenete), az aranyréteg alól – mint középkori ikonokon – néha siénai, pompeji vörösek kukucskálnak elő, de fellelhetünk olyan felületeket is, (Lelet), melyekről a művész a felső festékréteget visszakaparta így keletkeztetve gyönyörű sgrafitto hatásokat.

Sinkó János alkotásai magas fokú technikai tudásról és kifinomult festői ízlésről árulkodnak, a kulturált koloristát üdvözölhetjük benne, színharmóniájának egyik oka lehet, a rafinált színkeverés is. Úgy tűnik, mintha a festő sok helyütt az alapmező szürkéjébe belekeverné az összes olyan színt, amit külön-külön is használ a képen. Olyan festői gondolkodásmód ez, mint a „porból lettünk, porrá leszünk” filozófia. A kép minden szín-sejtje az alapból vétetett. Az organikus egység tehát garantált.

Aranyi Sándor és Sinkó János régi-új festői világát bizonyára még számos réteggel fogja megtetézni s a hetvenkedés korszakában korszak alkotó művek születnek.

Pacsika Emília