Három nővér a Rétközben

MAGYAR SZÍNHÁZAK KISVÁRDAI FESZTIVÁLJA

Van egy színházi fesztivál Kelet-Magyarországon, ahol meg lehet nézni olyan előadásokat, amik Pestre nem jutnak el: a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljáról van szó, amelyet immár 31. alkalommal rendeztek meg június 21-e és 29-e között a kelet-magyarországi városban. Alig van ugyanis olyan hazai színházi fesztivál, ahol a határon túli társulatok bemutatkozási lehetőséget kaphatnak, Kisvárda ennek az állapotnak tart ellen egy igazi decentralizációs művészeti eseményként, majd’ 300 kilométerre a magyar fővárostól. Kár, hogy a szóban forgó fesztivált sem hagyja érintetlenül a fortyogó kultúrpolitika, meg is látszott a programon a minőségi hullámzás.

A kétségkívül nagy előadáscsokorból egy produkciót emelnék ki, méghozzá a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Albu István által rendezett Három nővér című előadását, amelynek négy felvonása négy különböző helyszínen játszódott, így az alkotók számára külön kihívást jelentett a kisvárdai művelődési ház adottságaihoz igazítani az előadást. Albu rendezése ugyanis belső színházi tereket használ, ezen belül egy olyan belső teret igényel, ahol szabadon rá lehet látni az utcára, az utolsó felvonás második része pedig szabadtéren, a színházi előtt játszódik. Albu Csehov-interpretációja ennek nyomán szorosan ráíródik a gyergyói mikrokozmoszra, illetve jelentésileg markánsan összefonódik azzal a közösséggel, ahol ez a kivételes erdélyi alkotóközeg működik. Ezzel csak arra szeretnék utalni, hogy az előadás helyspecifikussága miatt csak korlátozott mértékben tűnt adaptálhatónak a kisvárdai közegre: ezúttal ugyanis a hazai Csehov-játszás berögzült hagyományaihoz képest Albut korántsem az motiválta a Három nővér elkészítésére, hogy van három alkalmas színésznője, hanem a dráma filozófiai látleletét igyekezett faggatni, különös tekintettel arra, hogy milyen összefüggés rajzolható ki a darabbeli fikciós és az előadásnak helyet adó színház földrajzi helyszíne között. Ebből a szempontból Kisvárda szintén beillik perifériának, bár kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy a fesztiválrésztvevő, főként a fővárosból érkezett közönség összekötötte-e a két település közel sem azonos, ám bizonyos motívumaiban hasonlító helyzetét, s nem-e a hazai Csehov-játszástól egyébként is érintetten a darab fikciós világán belül, metaforikus kijelentésként értelmezte Versinyin kijelentését, miszerint „Ebben a városban három nyelvet tudni igazán fényűzés.” Igen, valószínűleg Kisvárdára ez éppoly igaz, s az előadást éppen az teszi igazán fontossá, mivel felvilágosítja az anyaországi nézőket a saját Csehov-játszásuk nagyfokú provincializmusáról. Versinyin lóháton érkezik, és a közönség a kisvárdai művház előterében ülve az üvegablakokon keresztül feszülten követi, ahogy Faragó Zénó akkurátus, a katonai szigort és a kimódolt finomságot ötvöző játékában leszáll a lóról, majd betér az éppen névnapozó család körébe. Végigment tehát azon a településen, amiről utána kimódoltan beszélni kezd, mígnem Olga, Mása és Irina – lányos zavarával dacolva – körbe nem rajongja a Moszkvából érkezett férfit. Átmeneti térben történik mindez, a szobrok, székek nejlonnal vannak összecsomagolva, költözésre készek a tárgyak, a férfiak, Szoljonij (Kolozsi Borsos Gábor) és Csebutkin (Nagy Csongor Zsolt), a biciklin megérkező tanárral, Kuliginnal (Moșu Norbert László) kiegészülve danolásznak, beszélnek, persze semmi mélységit nem mondanak. Léteznek csak ezen a halálraítélt helyen. Ahogy Andrej is, csak másként, Bocsárdi Magor nagyszerű, lírai játékában ez a figura félrevonultan hegedül, biztos belső emigrációban éli túl a vidéki mindennapok sivárságát, taxin érkező, gyönyörű párjának és későbbi feleségének, Natalja Ivanovnának sem tud elegendő lenni, képtelen arra, hogy saját életének résztvevője legyen.

Albu rendezése határozott kontúrokkal helyezi színpadra a drámabeli karaktereket, fogódzót nyújtva azok kortárs beazonosíthatóságához. Ez a megoldás visszaigazolja, hogy valóban csak így lehet játszani Csehovot, hiszen olyannyira vastag a rárakódott dohréteg. Holott a rendezés bizonyítja, hogy ki kell, és ki lehet hozni az orosz mester műveit az aranyozott páholyú monarchikus nagyszínházaink színpadáról a szabad levegőre. (Idehaza ezzel Székely Kriszta kísérletezik mostanság, ahogy azt a Katona Kamrájában elkövetett kitűnő Platonov-rendezése is tanúsítja.) Albu rendezése nagy hangsúlyt fordít a személyközi viszonyok elemzésére, az elszúrt párkapcsolatokra, a kiégett és reményvesztett értelmiségi létre, a többre hivatott, ám a vidék posványába belemerevedett városlakók szomorú sorsára. Az izzadságszagú macsómentalitásra. Mindez persze hívogatóan keserűnek hat, mivel könnyedén rezonál a kelet-európai nyomorúságunk depresszív hangulatvilágára. Mégis radikálisabbnak és igazabbnak érzem, mint az idehaza szintén állandó repertoárszereplő McDonagh drámáit, amelyek az írországi helyszínekből fakadóan csak metaforikusan utalnak a periféria-létre, eltávolítva azt a hazai szociális állapotok valóságától. McDonagh Vaknyugat című darabjában a lelkész szájából hangzik el, hogy „erre a városra nem terjed ki a Jóisten illetékessége.” Ezzel szemben Albu Három nővérének utolsó, a művház előtti téren játszódó felvonásában sokkalta radikálisabb pillanat, amikor Andrej gyermekének babakocsiját tologatva beszél arról (miközben arcát egy kamera segítségével teljes egészében látjuk kivetítőn), miszerint ebben a városban megnyomorodnak a gyerekek, s hogy generációról generációra ők is mind ugyanazt az életet fogják élni, mint a szüleik.

Eközben a háttérben már minden az átmenetiség jegyében történik, a teljes művház épülete be van csomagolva nájlonba, a katonák elvonulnak, Anfisza időközönként kihajít néhány adag aláírandó papírt, Natalja Ivanovna szoptatja babáját, a nővérek pedig tudatosítják, hogy itt kell maradniuk ebben a városban. Az utolsó jelenet olyan mint egy mozgó festmény, amely katartikusan villant fel Csehovból megannyi huszonegyedik századi ízt. Ami akár Kisvárda tágabb környezetével is összeolvasható volt.

Fritz Gergely

Képek: Figura Stúdió Színház