„Ha egy kifordított világot kifordítva akarunk megmutatni, akkor visszaáll minden egyenesbe”

TÓTH PÉTER ÉS LÁSZLÓ BOLDIZSÁR A TÓTÉKRÓL

Nehéz megérteni, miért is nem írt még senki operát a Tótékból. Kisregényéből Örkény István 1967-ben írt drámát, s azt még ugyanabban az évben a Thália Színház be is mutatott. Azóta csak Magyarországon 50 bemutatója volt, sikere töretlen. Ám mindez idáig sem opera, sem musical nem készült belőle. Ennek a mostaninak is hosszú a története, 8 éve kezdődött. S most végre színpadra került a Magyar Állami Operaház Eiffel Műhelyházában. A verset Várady Szabolcs írta, a zenét Tóth Péter. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának dékánja ismert komponista, korábban Árgyélus királyfi címmel írt meseoperát. Az új operáról a komponistával és az egyik főszereplővel beszélgettünk, aki maga is nagy részt vállalt a mű megszületésében.

– Hogy kell operát írni?

– Jó kérdés… Nehéz rá kapásból válaszolni – kezdi Tóth Péter.

– Kívülről úgy tűnik, hogy sokkal munkásabb, bonyolultabb, strapásabb, mint például egy dal vagy egy hangszeres darab.

– Igen, és ez a Tótékra különösen igaz. Fantasztikus az alapanyag! És szerzőtársaim nagyon jó librettót tettek le elém. És Várady Szabolcs képes volt az eredeti prózához mérhető minőségű verseket írni hozzá. Szerencsére nem görcsöltem azon, amin a kritikusok szoktak, hogy nem istenkísértés-e egy ennyire közismert alapanyaghoz nyúlni. Nagyon izgatott, hogy miként lehet a szövegeket és a zenét szinkronba hozni, anélkül, hogy az egyik vagy a másik megkötné a nagyforma kialakítását. Most éreztem rá, mennyire igaza volt Balassa Sándornak, aki arról beszélt nekünk a Zeneakadémián, hogy Verdi, vagy Puccini milyen szabadon kezeli a tempókat, koronákat, lassításokat és ettől él a zenéjük. Számomra az volt a tanulság, hogy bátran kell tempót váltani akár 2-3 ütemenként is, és soha nem szabad föladni a szövegérthetőséget a zene érdekében. Várady Szabolcs meghagyott Örkény eredetijéből is néhány isteni mondatot. Mindannyiunk számára nagyon fontos volt, hogy ezeket jól lehessen érteni. Az elején persze görcsöl az ember, de aztán egyszer csak észreveszi, hogy folyékonyan ír, és akkor kezd jó lenni a dolog. Rendkívül jól éreztem magam a komponálás hét hónapja alatt.

– Amikor megvolt a szövegkönyv meg a versek, akkor csinált egy zenei vázlatot, aztán pedig elkezdte kidolgozni?

– Lehet, hogy ez lett volna a normális, de nem így hozta az élet. Úgy hat évvel ezelőtt a Miskolci Operafesztivál komolyan gondolkodott egy esetleges bemutatón és kérték, mutassunk a készülő műből valamit. Ekkor gyorsan megírtuk az Őrnagy ébredése című nagyjelenetet. Ebben benne van mind a 4 főszereplő és még a frontkatonák kórusa is. Csak néhány napunk volt rá. Ebből a bemutatóból ugyan nem lett semmi, de amikor elkezdtük írni a teljes operát, akkor ebből a 8 percből kellett visszafejtenem a korábbi jeleneteket is. Van benne egy szép, nagyívű puccinis dallam „Mily szép táj ez itt!”, és nekem ki kellett találnom, hol bukkanhat föl ez a melódia korábban. Egyébként például rögtön a mű elején a Levéláriában. (Ez Gyula levele, de Puccini is írt egy Levéláriát a Toscában. M. T.) Mivel a Tóték szinte mindenki által jól ismert történet, a karakterek mikéntjén nem sokat kellett tűnődni. Az Őrnagy a hangulatával együtt szélsőségesen váltogatja az énekelnivalóját, szinte folyamatosan a szépség és az elmebaj között ingadozik. Ágika már nagyon szeretne egy férfit, Mariska mindent megtesz a gyerekeiért, Tót Lajos pedig a maga végtelen egyszerűségével nézi a világot és nem nagyon érti mi történik körülötte. Ahogy az Őrnagy szemrehányóan meg is jegyzi: „Szóval csak ül, ül és jól érzi magát.” A Tótékban tulajdonképpen mindenki mi vagyunk, így vagy úgy, de minden szereplővel lehet azonosulni, még az őrnaggyal is. Ezért szerethető.

– Ahogy Örkény mondta: „Én Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok.” Egyfelvonásosnak egy kicsit sűrű is az anyag…

– Eredetileg kétfelvonásosnak készült, az Operaház kérése volt, hogy rövidítsünk. Néhány kisebb húzás mellett kihagytuk például Gizi Gézáné nagyjelenetét, amikor Mariska közvetítésével beszélget az Őrnaggyal, aki a szobában van. Mókás jelent…

– … és nagyszerű komponálási lehetőség!

– Őt öblös, mély altra képzeltem el. Az őrnagy ideges, kukorékoló alkatához jól illik a tenorhang, és az is meghatározó volt, hogy az operaírás alapötlete László Boldizsártól eredt. Tót nem lehetett más, mint basszbariton, de ez illik is lassúságához.

– A kritika és a közönség is jól fogadta a darabot. Törekedett rá, hogy könnyen érthető legyen a zene?

– Rájöttem, hogy egyszerűen én ilyent írok. Ez az én zenei nyelvem. Ebben érzem jól magam.

– Az alapdarab viszont groteszk. Hogy lehet ezt zenében megvalósítani?

– Számomra ez volt a legnagyobb kérdés. Hogy lehet ezt úgy megkomponálni, hogy a zene, a történet és a karakterek ne oltsák ki egymást. Veszélyes dolog, ha egy kifordított világot kifordítva akarunk megmutatni, mert akkor a logika szabályai szerint visszaáll minden egyenesbe. Arra törekedtem, hogy a zene csak ráerősítsen erre a groteszkségre, néha meg éppen a szándékolt és indokolatlan líraiságával ellenpontozza. Gondolok itt a Szippantós keringő után megjelenő angyalkákra, akik ártatlan gyermeki hangon teszik fel a legfontosabb kérdést: „Kavarás vagy nyugalom, / bolygatás vagy bőrzés? /Rosszabb-e a változtatás, /jobb-e a megőrzés?”

– Van darabban néhány opera sablon, amelyek az eredetiben nincsenek, de itt jól működnek: nyitókar, gyerekkórus vagy a Bordal.

– Igen, tudatos döntés volt, hogy ne kamaradrámát, hanem nagyoperát írjunk nagy tablókkal, tömegjelenetekkel is ha kell. A kocsmajelenet az egyik nagy kedvencem volt a munka során. Komoly kihívást jelentett, hogy hogyan lehet stilizált magyarnótát írni cimbalom nélkül? Az opera nagy lehetősége, hogy egyszerre tudunk megmutatni több réteget, több helyszínt. Az őrnagy ébredésében például a négy főszereplő mellett látjuk a frontkatonákat is. Vagy nálunk megjelenik Gyula, a fiú is, aki maga olvassa/énekli a levelét. Ez a többrétegűség Radnóti Zsuzsának is tetszett, ő úgy fogalmazott, egy új dimenzióba emeltük a történetet.

– Ez egy opera buffa?

– Szándékaink szerint nem, vagy legfeljebb abban az érelemben, ahogy a Don Giovanni. Sokat nevetünk, de azért ez egy igazán szörnyű történet. A vége pedig tragédia.

– Másutt is bemutatják a darabot?

– Most 3 évig az Operaházé az előadási jog Magyarországon. Terveim szerint visszaállítjuk és kiegészítjük a kétfelvonásos változatot is. Az opera menedzselését elvállalta az Örkény színpadi műveit képviselő ügynökség, s ezek után nem elképzelhetetlen a külföldi bemutató sem. Csehországban például komoly Örkény-kultusz van, pillanatnyilag hat színházban futnak a darabjai. Neve annyira ismert kint, mint mondjuk nálunk Hrabalé.

A sikernek döntő tényezője volt a kitűnő szereposztás. A beszámolók megegyeztek benne, hogy az Őrnagy figurája és szólama nagyszerű lehetőség László Boldizsár. Egy bizonyos: az egyre szebb pályát futó tenor nem tipikus operaénekes. Nem is érdemes neki tipikus kérést föltenni.

– A barokk és a bel canto nagy sztárénekesei szoktak maguknak operát rendelni….

– Nem magamnak rendeltem, a helyzet hozta. Feleségemmel, Helgával Szegeden lakunk, és többször vendégeskedtünk Geiger Lajos barátomnál Törökbálinton. Rendre az történt, ami darabban: Lali 10-kor rendre bealudt, és meg még éjfélkor is pofáztam. Ő meg aludt mellettem az asztalnál. Egyszer csak megvilágosodtam, hogy hiszen ez pontosan a Tóték alapszituációja! Milyen jó lenne, ha valaki operát írna belőle és mi ketten épp jó lennénk a két főszerepre! Örkény István özvegyének, Radnóti Zsuzsának megtetszett az ötlet, szívesen támogatta. De ez már vagy 7 éve volt. Akkor Hajdú Sándort kértem zeneszerzőnek, aki például a régi Bergendynek a „De nehéz az iskolatáská”-t írta, de aztán ő sajnos meghalt. Megkértem egy másik zeneszerzőt, de ő csak hitegetett. Abba az időben még nem ismertem annyi embert a magyar komolyzenei életben, mint ma. Kovács László karmester ajánlotta Tóth Pétert, de aztán én elengedtem a tervet. Onnan tudtam meg, hogy bemutató lesz, hogy az Operaház fölkért engem, hogy énekeljem el az Őrnagyot! Nem is tudták, hogy ebben én alaposan benne voltam.

– Mi tetszett meg neked ebben a darabban és ebben a figurában?

– Egyrészt a szélsőségei, amit én szeretek megmutatni saját, hozott anyagomból is. Aztán azok a színek, hirtelen váltások, amelyek erre a skizofrén emberre annyira jellemzőek. Egyik pillanatról a másikra erősen vált. Például énekelek arról, milyen gyönyörű volt az este a vacsorával, „baracklekváros csörögefánk” – és utána azon nyomban az jön, hogy „Mariskám, ha esetleg pópának öltözött öregasszony lépes mézet akarna sóra cserélni, azonnal lövesse főbe!” Ez Örkény! És ennek a feldolgozásnak az a csodája, hogy sok ilyen eredeti szöveget megtartott. A librettista nem volt féltékeny a szerzőre. Iglódi István mondta: a jónál nem kell jobb.

– A zeneszerző mennyire használta ki a te adottságaidat?

– Talán arra épített, hogy nekem lent is szól hangom. Persze így, hogy sokat kell mély fekvésben énekelni, és megnehezíti a dolgomat, ha az őrnaggyal egy időben magas szerepeket is énekelnem kell. Az a tapasztalatom, hogy mással nem jó együtt énekelni.

– Talán azért csinálta ezt a szerzőt, hogy jól lehessen érteni a szöveget, a poénokat.

– … viszont ezt a mély fekvést kevés tenorkolléga bírja, így lehet, hogy sok helyre engem fognak hívni, ha be akarják mutatni a darabot. De a figurát is, meg az egész darabot is annyira szeretem, hogy az mindenért kárpótol!

– Milyen a zene?

– Nagyon jól lehet követni a cselekményt! A jelenetváltások nagyon határozottak. Az egyes számok után lehet tapsolni. És nagy összjátékra ösztönzi a négy főszereplőt.

– Káel Csaba rendező épített is az ötleteitekre.

– Igen, de az ő jelentősége abban is megmutatkozott, hogy az ő hívó szavára zseniális stáb állt össze. Kihajtotta, hogy nagy kórus legyen és rendes zenekar. Ez egy patinás bemutató lett. Nem egy kis vidéki színpadon indult el a darab pályafutása, ahol a szerény körülményeket is megsüvegelik, hanem profi körülmények között született meg egy új magyar opera.

Márok Tamás

Fotó: Csibi Szilvia / Operaház