Horváth Péter: Bravó

(SZÍNHÁZI KIS SZÍNES)

Szeretnék, de nem írhatok elfogulatlan szakmai beszámolót a József Attila Színház új bemutatójáról, a Verebes István által rendezett Naplemente előtt-ről (szerző: Gerhart Hauptmann, fordította Görgey Gábor) mert feleségem, Szabó Gabi játszik benne (remekül) egy jelentős szerepet.

Nem számolhatok be a Kolibri Pincében látott, az Ady-centenáriumhoz kapcsolódó maratoni duplaelőadásról, ahol Novák János 100, azaz száz! általa megzenésített Ady-verset énekelt el, nem dicsérhetem a produkciót, mert János, amellett, hogy a barátom, ráadásul még az igazgatóm is a Kolibri Színházban, amelynek dramaturgja vagyok.

Pedig szeretnék beszélni mindkét előadásról.

A Naplemente előtt-tel kapcsolatban mindenekelőtt egy 75 éves színészről beszélnék, aki – elsősorban különféle vígjátékokban nyújtott alakításai és a színpadról mindig sugárzó emberi minősége kapcsán – sokévtizedes kedvence a József Attila színház közönségének, s aki ezen az estén Ajtay Andor, Csortos Gyula és más színésznagyságok után megrendítő erővel, a nagy elődökhöz méltó színvonalon alakította a drámai hős, Mathias Clausen alakját, olyan sikerrel, hogy a közönség hangos bravó-val jutalmazta az előadás végén.

Neki még soha nem bravóztak így, mondta meglepetten és megilletődötten a kollégáknak.

Tessék belegondolni ebbe!

Egy hetvenöt éves színészről van szó, aki félszázada alakít estéről estére különféle alakokat „magától értetődően” remekül, és most először hallja, hogy bravó, bravó. Nem akarta elhinni, hogy az ováció neki szól.

Egyébként Ujréti Lászlónak hívják.

Novák János barátom a hetvenes évek közepe óta írja (fáradhatatlanul) a dalait (többek között) Ady Endre verseire. Az első dalok anno a 25. Színház felkérésére születtek, ez a találkozás indította el a barátkozást Novák és Ady között. Igen, az érdeklődés köztük igenis kölcsönös, Ady nem csupán hagyja, hogy a versei Novák dallamaival szólaljanak meg, de nyilván tetszenek neki, ezért inspirálja őt folyamatosan, újabb és újabb opuszok komponálására és eléneklésére. Ebbe is érdemes egy lélegzetvételnyire belegondolnunk: van Magyarországon valaki, akinek empátiáját, alkotókedvét az a száz éve halott költő tartja folyamatos izgalomban, akit – centenárium ide vagy oda – a nagyközönség jószerivel már régen elfelejtett, pedig minden sora, gondolata, fájdalma, lelkesedése, fájdalmas magyarsága, istenkereső hitetlensége hovatovább aktuálisabb, mint valaha.

Mondom, ezekről nem írhatok, mert finoman szólva: „hazabeszélnék”, durvábban mondva: nyilván érdekből nyalnám az alkotók és játszók ülepét.

Amiről viszont beszélhetek, az a magyar „színházi színészek” tehetséges és munkás derékhada. Sok száz kollégáról van szó, akikről általában megfeledkeznek a kritikák, jobb esetben – nagyritkán – elintézik őket egy-egy jelzővel. Két-három tucatnyi divatos (és kétségtelenül remek) színészt leszámítva ezek az emberek jobbára visszhangtalanul végzik a munkájukat, legtöbbjük igencsak mostoha körülmények közt. Havi fizetésük jó, ha eléri a kétszázezer forintot, noha a délelőtti próba és az esti előadás közt legtöbbjük gyermeket nevelő (és eltartó) családapa, anya, férj, feleség. Önök most joggal vethetnék közbe – ha tehetnék –, hogy hazánk más bérből, fizetésből élő polgárai hasonló gondokkal küszködnek. Ez kétségkívül igaz. Ám színésznek lenni alapvetően másféle munkavégzés, mint a legtöbb „hétköznapi” foglalkozásé. A színész munkadarabja ugyanis – gondolom, ezt már sokszor olvasták és hallották – a saját teste és „lelke”. Hagyjuk most a lelket (ez ugyanolyan homályos tartalmú fogalom, mint a „művészet”. Foglalkozzunk a testtel, mint munkadarabbal. Hogy ez a test alkalmas legyen a vele való minőségi munkára, folyamatosan edzeni kellene, karban kellene tartani. Ehhez az elszánáson kívül szabadidőre és mindenekelőtt pénzre volna szükség. Tápláló, de könnyű ételekre (ezek drágák), fitiness-bérletre (nem olcsó), minőségi balzsamokra és krémekre, amelyek a minden este kifestett arcbőrt regenerálja, olyan lakásra, amely alkalmas az együttlétre és az egyedüllétre is… Nem ragozom. Mindezek lehetősége nagyon kevesek számára elérhető. Tessék megnézni, hogyan romlik folyamatosan a színészi testek minősége, hogyan vastagodnak a női derekak, hajlanak a férfigerincek és terebélyesednek az ülepek.

Néhány évtized alatt ijesztően elhasználódik a „munkadarab.”

S azért egy mondatot a lélekről is. Hány színész és színésznő vallott arról „naplemente idején”, hogy a munka, a „művészet” miatt elhanyagolta a családját, barátait, szeretteit – szinte nem volt „magánéletük”.

Nem, nem sajnálni kell őket ezért, hiszen senki nem kényszeríti őket arra, hogy szerelmetes foglakozásukat űzzék.

Hanem ha ott tetszenek ülni a zsöllyében, akkor, ha tetszett egy-egy epizódalakítás, bátran vegyenek nagy levegőt, és kiáltsák oda a végén:

– Bravó!