Félig szcenírozva, teljesen színháziasan

A NÜRNBERGI MESTERDALNOKOK A MÜPÁBAN

Pontosan 14 éves koromban szerettem meg az operát. Kezdetben főleg az olaszokért rajongtam. Amikor viszont elmúltam 30, eldöntöttem, hogy immár szembe kell néznem a wagneri életművel. Nem mondom, addig is meg-meghallgattam egy-egy kóbor Versenydalt, Grál-elbeszélést, nem is beszélve a walkűrök lovaglásáról. De ez egészen más, mint végighallgatni egy 3-4 órás zenedrámát.

A Mesterdalnokokba korán belebotlottam. Valamikor a 70-es években a 2-es tévécsatorna közvetítette a darabot fekete-fehérben, Giorgio Tozzi volt Sachs. Néztem, néztem, anyámék a ház előtti parkban szalonnasütő bulit tartottak. Kimentem, jó bevacsoráltam, beszélgettem egy kicsit, majd visszamentem a tévé elé. Lassan vége fele járt az első felvonás. Nem mondom végig, öreg estéig tartott a kerti mulatság, de az operának csak nem akart vége lenni.

Valahogy azóta is úgy adódott, hogy a teljes művel színpadon elkerültük egymást. Most, ötvenen túl randevúztunk először. Szerencsés találkozás volt, helyszín a Művészetek Palotája, a darabot jó szereposztásban, kitűnő zenekarral-kórussal, karmesterrel, kényelmesen hosszú szünetekkel láttam meg először a maga valójában.

Wagner esetében a laikus közönséget elsősorban a hosszúság rettenti meg. Darabjai nem csak sokáig tartanak, de minden nagyon lassan történik bennük. A szerző saját maga írta a librettóit is, és íróként bizony hajlamos túlmagyarázni a dolgokat, zeneszerzőként pedig nem elég szigorú a szövegírójához. Noha a lassúság, a hömpölygő kibontakozás a Wagner-zene lényegéhez tartozik, meggyőződésem, hogy a gondos szerzői olló sokat használt volna ezeknek a műveknek. Amikor például a Mesterdalnokok I. felvonásában Dávid vagy negyed óráig magyarázza a mesterdal szabályait, tárgyilagosan megállapítjuk, 5 perc elég volna. Vagy a II. felvonásban, amikor Walter azzal ébred, hogy csodálatos álmot látott, Sachnak szintén vagy 10 percig kell bízhatnia, arra, amit úgyis akar, hogy elmesélje. Néha bizony eszembe jutott Gregor József aforisztikus meghatározása Wagner operáiról: „félórákat unatkozom csodálatos ötpercekért.”

Az utóbbi évtizedekben általánossá vált az eredeti nyelven való operajátszás. Többé-kevésbé közmegegyezéses kivételt jelentenek a vígoperák, mondván, hogy a poénokat érteni kell, és feliratozás mellett azok nehezebben esnek le. A Mesterdalnokok igazi vígopera, poénok is vannak benne, de az említett lassú tempó miatt magyar szövegvetítéssel is kitűnően követhető. Márpedig követni nagyon fontos, mert a darab befogadásában igen sokat segít, ha a történések pontosan követhetőek. Ráadásul a MÜPA két évvel ezelőtt bemutatott produkciójában Michael Schulz olyan világosan vázolja föl a történetet. Dirk Beckerrel nagyvonalúan teremtettek jelzett, ám mégis valóságos, és színházilag működő színpadot, hogy a nézőnek nincs is kérdése ezzel kapcsolatban. Reneé Listerdal a ruhákat a kortalanság felé mozdítja, de a társadalmi különbségeket azért jól megmutatja. Veit Pogner a legelegánsabb, neki van a legnagyobb háza nyilván a legnagyobb vagyona is. Bretz Gábor szakállat növesztett a szerephez, de hangjának nem nőtt szakálla. Elegáns basszusa és termete túl fiatalos a figurához. Nem véletlen Pogner fölajánlása: aki megnyeri a dalnokversenyt, vigye a lányomat és a vagyonomat, s amit nem mond ki szavakkal: megöregedtem, elfáradtam, visszavonulok. Daniel Kirch előnyös külsővel, telt, csengő hangon adja Stolzingi Waltert. Elégedetten hallgattuk egészen az utolsó képig. Sajnos, a szerep csúcspontja a Versenydal a legvégén jön, s addigra elfogyott a tenor ereje, a darab slágere szürkén, átfűtöttség nélkül szólalt meg. (Utólagos kontrollként belehallgattam Klemperer nevezetes 1949-es budapesti előadásába. Simándy József énekléséből pár taktus után is világossá vált, mennyi minden hiányzott Kirchből mindvégig: tündöklő fény, elkötelezett szenvedély, elegancia és a fiatalság ereje.) Kitűnő volt a másik tenor. Norbert Ernst David specialistájának tűnik. Hangja erőteljes, előadása színes, mégse akarja soha elhomályosítani a lovagot. A budapesti közönség Sárdy Jánostól kezdve, Kishegyi Árpádon keresztül Réti Józsefig el van kényeztetve az eltérő karakterű, ám egyaránt elbűvölő inasokkal, de Ernst állja a próbát. Párja, Magdaléna eleve idősebbnek van kitalálva, ám most Gurdun Pelker túlságosan mamásnak tűnik. A hangja megvolna, de a figura nehezen hihető. Annette Dasch szép, üde szopránja ideális Eva szerepére. Ezen az előadáson azonban néha nem énekelt tisztán, különösen bántó volt ez a nevezetes ötösben.

Kitűnő volt viszont a darab vezető férfipárosa. Már az énekesek kiválasztásával sikerült kikerülni két bosszantó előítéletet, hogy ugyanis egyikük paprikajancsi, a másik pedig egy öreg bácsi lenne. Bo Skovhus  magas, vékony szőke, sportos alkat. Elsőre nem Beckmesser jutna róla eszünkbe, ám pompás karaktert farag belőle. Mihály András mondta, hogy az írnok nem dilettáns (akkor föl sem vették volna a mesterdalnokok közé), hanem féltehetség. A dilettánsok általában kedves, ártalmatlan fickók. A féltehetségek az igazán veszélyesek, akiben van talentum, csak mégis hiányzik valami a nagy művészet teljességéből. Skovhus legnagyobb erénye, hogy állandóan billegteti a figurát: soha nem tudjuk eldönteni, hogy valóban veszélyes-e, vagy csak nevetséges. Kétségek között hagy, hogy indulata pusztító, vagy csak mulattató. Ez a kettősség éneklésében is mindvégig jelen van. Néha komikus hangszíneket használ, aztán igazi fenyegető erőt zendít meg.

James Rutherford viszont piknikus, termetes alak, de láthatóan csak életteli negyvenes. Hangja puhább és van benne valami fiatalos szín. Nem a Wotanok és Hagenek világából érkezik, nem véletlen, hogy német szerepei mellett énekli  Tell Vilmost, Falstaffot és az öreg Germont-t is. Mivel nem hangfenomén, csak kitűnő bariton, ezért az I. felvonásban még csak egy a mesterek közül. Nem vagyonával, magas tisztségével, hanem intellektusával tűnik ki. Ő ismeri föl Walter költői tehetségét, és ő karolja föl, s ő győzi meg az ortológusokat. Rutherford nagyszerűen közvetíti Sachs civil tehetségét. Magányos töprengéseiben nem kocsmafilozófus szólal meg, de nem is egy heidelbergi professzor. Aztán a II. és a II. felvonásban gyorseszű cselszövőnek is jól beválik. Gigantikusan nagy szólamát erőlködés, ám elsöprő erő nélkül énekli. Az utolsó felvonás két szólójában, különösen a zárómonológban viszont e nemes lélek erejét a hang volumene is sugározza immár. A végiggondolt alakítás fokozatosan válik az opera központjává. Sokkal jobb benyomást keltett, mint tavaly A bolygó hollandi címszerepében.

Valószínűleg Fischer Ádámhoz is közelebb áll ez az emberi történet, mint az a misztikus. A Magyar Rádió és Televízió Zenekarát és az egész apparátust könnyedén tartotta kézben négy és fél órán át, a csúcspontok hatásosan tolultak föl, és maguktól értődőn olvadtak bele a cselekmény folytatásába. A Magyar Rádió Énekkara és az Állami Énekkar nagy kedvvel és stabil hangzással vett részt a játékban.

Akik Duna-parti Bayreuthot emlegetnek, azok valószínűleg erre a színvonalra gondolnak. Én meg törhetem a fejemet, hogy végleg teljesen megszerettem a Mesterdalnokokat, vagy egy mezei repertoárelőadásról inkább kiszöknék szalonnát sütni?

Márok Tamás

_{Kép: budapestiwagnernapok.hu}