A lélek fosszíliái

PATAKI FERENC 75 

Mondják, a föld rétegről rétegre megőrzi történetének valamennyi szelvényét. Őstengerek örvénylenek rezzenetlen mélyén, rendíthetetlen áramlatok rajzolnak hiberbolikus ívszövedékeket káprázatos alakzatok, opálfénnyel igéző zárványok foglalataképpen.

Mondják, a lélek mélye is efféle múlt-szelvények tárháza.

Miközben a múlt nincsen. A mű sohasem szólhat a múltnak. A jelenből szól az örökkévalóhoz: dimenziót vált, időt-teret ugrik. Tér-idő-tudatunk nagy, tragikus alapproblematikájához érkeztünk Pataki Ferenc képeinek láttán. Utazó, óvatosan- áhítattal közelíts! A lényegi dolgok határait súrolja minden rezdülés itt.

Hisz a mű múlandóságba vetett, efemer létünk egyetlen bizonyossága. Fosszília, de nem a földtörténeti múltból. Időbeliségünk előtti, térbeliségünk fölötti tapasztalás lenyomata. Tapasztalásé, minthogy Balázs Béla szavai szerint a művészet az élet öntudata.[1] A teljesség igézete és az újra-össze-örökítés váteszi terhe: ez a művészet.

Áttételes világunkban önmagát jelentő. Ismert elemekből, realitásokból építkezik, de az ismeretlen élteti. A fogalom-előttiből forrásozik, ám a fogalmin túliba lendít. Máskülönben merő látvány, tetszetős epizód. A művészet? Önmagát indokló sokszólamúság. A metaforikus látásmód kivetülése tárgyi dimenzióba. Nem tűr mellébeszélést. Szószaporítást. Konok és; avagy konok, mert: világszerű. Pataki Ferenc piktúrája ebben az értelemben mélységesen realista. Az összefüggések fölszálazása. Lélek-mentés, a szellem koordinátáinak kijelölése alaktalansággal és veszendőséggel fenyegető, elomló létünkben. Meditáció ez: az érzékeink mögöttesét provokáló szellemi kísértés. Tapasztalásunk próbája. Tárgyának megszüntetése által mutatja föl a lényegest. Amelyet a tárgyak inkább eltakarnak, semhogy kinyilvánítanának. Szellemünk mindegyre látszatokba ütközik. Felületekbe. És a látszat a művészet legfőbb ellensége.

Pataki Ferenc utóbbi képeinek bravúrja meglátásom szerint abban áll, hogy világértelmezésének alapelveit – a szigorú, zárt, logikus vizuális képleteket illetve elemi erővel fölszikrázó, eruptív lét-kiáradásait – szintézisbe sikerült hoznia. Ha az Éjszaka ablaka oldott nyáréji melege, az Öko ház napszínei és vibráló életzsivaja, a Térugrás, a Vetületek elemző látásmódja egymásra rétegeződik, ott át-örökítés: Rekonstrukció tanúi vagyunk, akár az Átjáró terek és fények, idők, felületek és sejtelmek mozgalmasságát kévébe fogó emlék-asztagán. Ami korábban tézis és antitézis módján: a látható világ vallatásaként illetve ámulattal fogadott föltárulkozásképpen egymás mellett pulzált a Pataki-univerzumban, rend és kimeríthetetlen titokzatosság immár egymásban és egymás által nyilvánulnak.

Az élmény mindig komplexebb, mint az érzet. Egyedül a művészet képes a visszájára fordítani ezt az esendő adottságot: érzetté tenni az élmény, a létérzékelés komplexitását. Élmény-geometriává, amely szilárd menedéke a tovatűnőnek, a formátlanba hajlónak. Pataki Ferenc ezerszínű barnába bukó, sötétből fölragyogó imaginárius terei ezért szintetikusak, örökbecsűek, életutat megkoronázók, idővel dacolók. Ahogy a földszínek sokasodnak piktúrájában, feltárva minden színözönnél gazdagabb tónusaikat, ahogyan sűrűsödnek az árnyak, mindegyre bizonyosabb a fény jelenvalósága, az örök jelenléte. A nyugalom, a megbékélés, a hazaérkezés poézise ez barnákból, okkerekből, sok-sok világló fehérből és feneketlen mély feketékből.

A művész kozmosza tágul. Ugyanakkor öröktől fogva való. Ekként találkoznak össze Pataki Ferenc lélek-fosszíliáiban Tó utca és kozmikus távlatok, lirizáló elmerengés egy-egy megejtő részleten és expresszionisztikus-harsány evoék, suszterláda ösztön szülte vájatai és Klee-monotípiák faktúrája, fauve-ok vibrálása és fölsővárosi bodor fellegek nyájas hempergőzése. Talányok és szigorú, logikus, konstruktív formarend. A gyermekkor titkos birodalma és a végtelenség. Mindkettő határtalan, mindkettő öröklétű. Mint régi film cellulózszalagján, át- meg átlobog a kopott fölvételeken az örökké eleven fény. Ahogy a gyerekkor misztériumlátó, bűvös tükrében: ahogy a Bagolyház zegzugaiban, Sajka utcai Orion Bőrgyár esteli szögletében ragyogott föl a végső, az örök fény parázsló sejtelmességgel – ahogy most a képen is fölparázslik. Méltó keretéül hetvenöt esztendőnek – és egy fél évszázados művészpályának.

Marton Árpád

(Elhangzott Pataki Ferenc Térugrás című jubileumi tárlatán, SZAB székház 2016. június 17.)

_{[1] 40 Balázs Béla. Halálesztétika. é.n. 18.}